A regény előző része itt olvasható.

A budapesti járat csak délután indult a Fiumicino repülőtérről. Éva és Bottyán az utolsó római délelőttjüket városnézésre szánták. A Via Giulián sétáltak végig, Éva kezénél fogva a parkoló járművek közé húzta a férfit, amikor egy autó – a relatív gyorshajtás fogalmát olaszosan kimerítve – végigdöngetett a szűk utcán.

Átkeltek a folyó egyik forgalmas hídján, majd beálltak az Angyalvár pénztárjához várakozó sorba. A folyókanyart uraló hatalmas, hengerszerű épület, Hadrianus császár egykori mauzóleuma éppen megfelelő méretű látnivaló volt egy pár órás turistáskodásra. Továbbra is kézen fogva felsétáltak a belső, csigavonalban emelkedő folyosón a császár valamikori sírkamrájába, megnézték a börtöncellákat, ahol Benvenuto Cellini, Giordano Bruno, és a szélhámos Cagliostro átmenetileg raboskodott, más, kevésbé neves foglyok pedig éhen haltak, majd felmentek a vár felsőbb részeibe, ahol a zavargások idején vatikáni palotákból menetrendszerűen a várba menekülő pápáknak alakítottak ki szépen kifestett lakosztályokat. Végül nem kevés lépcsőzés után kiértek a tetőteraszra, és a hatalmas arkangyal szobor valamint egy japán turistacsapat társaságában lenéztek a hétköznapi délelőttöt élvező városra.

Bottyán már túltette magát a néhány nappal korábbi sokkon. Délelőtti jókedve annak volt köszönhető, hogy bizonyos kérdések felelősségteljes megválaszolását egyszerűen későbbre halasztotta. Vannak pillanatok, gondolta, amikor az embernek nem kell egy tett minden következményét végiggondolnia. A tegnapi este folyamán például több ilyen pillanat is adódott, egy több órás pillanatsorozattá egyesülve közös szobájuk összetolt ágyain.

Most, miközben a város lenyűgöző panorámája előtt egymást fényképező turisták bosszúságára a korlátnak támaszkodva csókolóztak önfeledten, Bottyán arra gondolt, hogy az egyes nyitva hagyott kérdések úgyis meglelik majd a maguk válaszát, akár siettetik őket, akár nem. Abban biztos volt, hogy a világháború óta tartó családi dráma történetének részleteit nagyjából pontosan rakták össze. P.S.T. és Pipi néni megérdemelnek egy kis számonkérést (mennyit kell majd utazniuk az öregekhez!), talán a jogos felháborodását sem kell majd nagyon lepleznie, hogy miért késztették arra, hogy végigbogarásszon egy sor levéltárat, és beutazza fél Európát, miért nem álltak elé őszintén és egyszerűen a mondanivalójukkal. De valójában nem is volt ingerült, ha az elmúlt fél évre és a sok felesleges felhajtásra gondolt. Utálta, hogy manipulálták és irányították, de értette, vagy érteni vélte az öregek motivációit, félelmeit. Talán a túl sok Júlia regényújságot olvasó vadromantikus Pipi néni tervezte ilyen körmönfontra unokája önkeresésének forgatókönyvét, vagy a könyvimádó P.S.T. akarta történelmi kézikönyvek, referenciamunkák és levéltári források közt visszakapni elveszett fiának ismeretlen gyermekét. Vagy talán csak féltek az egyszerű utat választani, és megállapodva arról, hogy a nagybetűs sors és származás titkai szemtől szembe nem átadhatók, mert azokat mindenkinek magának kell megtapasztalnia, inkább összeesküvést szőttek. Kapóra jött nekik az Ocskay levél, hogy Bottyánt mozgásba lendítsék.

Az Ocskay levél, amelynek titka senkit nem érdekelt rajtam kívül, gondolta Bottyán Éva ajkairól lassan leválva, némi sajnálkozással a kéziratos dokumentum iránt. Egyedül én próbáltam megfejteni. Tulajdonképpen majdnem sikerült is, csak egy kód, éppen az áruló neve maradt feltöretlenül. Most már akár meg is fel is törhetnénk, hiszen nincsen többé tétje. Persze el is felejthetjük a levelet, de éppen meg is adhatjuk neki a tiszteletet, hogy lezárjuk a sorsát. Miért ne, gondolta felszabadultan, a szegény levél igazán megérdemli!

A regény előző része itt olvasható.

A téren egy idegenvezető magasba tartott esernyőjét követve átsétált egy turistacsoport, és eltűntek a templomban.

- Marhára meg lehetett lepve, hogy az általa kiagyalt történet főszereplője véletlenül éppen hozzá, a rendezőhöz csengetett be. De tisztességgel végigjátszotta a szerepét. Ez volt az egyetlen véletlen, minden mást apróra megtervezett.

A téli nap visszabújt a felhők mögé, a tér rögtön hűvösebb lett.

- Ez az összeesküvés nagyon szép egyébként – mondta Bottyán szakmai elismeréssel – igazából értem is. Arról is szól, hogy tesztel, arról is, hogy alaposan meg akar ismerni, végigvezetni az önmegtalálási folyamaton, és közben nyilván meg is akar bizonyosodni az igazáról. És ki tudná a legmeggyőzőbb bizonyítékot szállítani, mint maga az érintett, aki ráadásul szakmabéli is, éppen ilyen bizonyítékok azonosításával keresi a kenyerét. Csak sajnos arra nem készült fel, hogy én nem a megerősítést, hanem a cáfolatot hozom. A történet legeleje félreértés, rögtön az elején megtévesztették.

Éva hallgatott. Bottyán, már csak azért is, hogy ne legyen csend, folytatta.

A regény előző része itt olvasható.

Hihetetlen, hogy Rómában februárban is süt a nap – ez volt Bottyán első gondolata reggel, amikor a hajszárító hangjára felébredt. Ha arra számított, hogy Éva szégyenkezni fog az este történtek, vagy inkább a nem-történtek miatt, esetleg visszakozik és zavartan viselkedik, csalódnia kellett. A nő háttal áll neki a fürdőszoba ajtajában, és szárította a haját. Végzett a zuhanyzással, mindössze egy törülközőt viselt a derekára tekerve, egyébként meztelen volt. Bottyán kedvtelve nézegette a váratlanul adódó látványt egészen addig, amíg Éva meg nem érezte magán a tekintetét. Ekkor kikapcsolta a hajszárítót, letette a mosdó melletti polcra, odament a fekvő férfihez, fölé hajolt, és hosszan szájon csókolta.

– Sajnálom, hogy elaludtam tegnap. Ahogy lehet, kárpótollak - mondta olyan őszinte nyíltsággal, mintha évek óta együtt élnének. Aztán odalépett a bőröndjéhez, kirakott az ágyra egy farmert, egy pólót, egy bordó pulóvert, valamint összeillő fehérneműt, és minden körítés nélkül felöltözött.

Bottyán hamar összeszedte magát, motiválta, hogy minél előbb elkészül, annál előbb kávézhat az utca végi kis bárban. Első útjuk tehát a kávézóba vezetett, beléptek, köszöntek a Római Magyar Akadémia tudományos titkárának, aki éppen akkor végzett, amikor ők érkeztek. Figyelték, ahogy a helyi olaszok hangosan jönnek, váltanak egy pár szót a kávéfőző előtt álló kiszolgálóval, megkapják a presszójukat, majd ugyanolyan hangosan távoznak. Bottyán két kapucsínót kért, a kiszolgáló megkérdezte, melyik országból jöttek, és hogy először vannak-e Rómában, mire ő összeszedte kevéske olasz tudását, és azt válaszolta, hogy Magyarországról jöttek, és nem, nem először járnak Rómában. Az olasz erre gratulált, hogy mennyire jól beszél olaszul.

Arra, hogy leüljenek, nem volt lehetőség, a pult végénél viszont találtak egy kis helyet, ahol nem voltak útba a folyamatosan áramló olaszoknak.

- Mi a terved mára? – kérdezte a férfi.

- Nem is tudom. Sétálni akartam, különösebb cél nélkül. Viszem magammal a laptopom, és ha elfáradok, leülök valahol, és írogatom a blogomat. De erre most ne tegyél rosszalló megjegyzést, légy szíves. [Éva blogbejegyzései itt olvashatók: Egy hulla, Sok hulla, Jó itt]

- Nem is akartam. Szerettelek volna elkísérni. Nem hiszem, hogy most Kircher kéziratos leveleit akarnám olvasni. Inkább veled lennék. És Poirot-val sem végeztünk teljesen.

Éva lebiggyesztette az ajkát.

A regény előző része itt olvasható.

Késő este volt, de az olaszok mintha csak most kezdték volna a napjukat. Az étterem sem kiürülni, sem bezárni nem akart. Bottyán és Éva alaposan pokrócba burkolózva a borosüveg közepe táján tartott. A nőnek igaza volt, a helyzet erősen emlékeztetett egy Poirot-féle leleplezős jelenetre.

- Mindvégig az ellenszenves és nagyszakállú rovnyei könyvkereskedőre gyanakodtam. Bibliophilre. Pedig ott volt a válasz szemem előtt, de mégsem vettem észre. És hagyta, hogy a sötétben tapogatózzak. Még bátorított is, hogy majdcsak rájövök! Mekkora bunkó! Remélem, élvezte, hogy átvert.

- Várjon Árpád, - mondta Éva nyugtatóan. – Várjon. Gondolkozzunk logikusan. Hátha oka volt arra, hogy ne leplezze le magát. Ha jól értettem, nem számított arra, hogy maga egyszerűen bekopog az ajtaján. Ez csak véletlen volt. Azt mondta, hogy a hotel portása küldte hozzá. Saját magától közvetlenül a rovnyei Bibliofilhez ment volna, nem?

- Tulajdonosa volt.

- Tessék?

- A hotel tulajdonosa küldött. Tulajdonosnője pontosabban.

- Most ez nem érdekes - legyintett Éva.

- És ez tényleg véletlen volt, igaza van. Egyszer csak ott találtam magam a rejtély kovácsolójának műhelyében, és nem is tudtam róla. Az íróasztalok, a krémszínű borítékok és igényes, nyilván messziről rendelt levélpapírok és zöld tintás üvegek közt.

- De, Árpád, ha jól értem, amit mondott, akkor ő is meg lehetett lepve. Nem hagyott nyomot maga után, és akkor egyszer csak bekopog a nyomozó az ajtaján, hogy aztán hetekig a házába kutakodjon. Igencsak meg lehetett lepődve.

- Most, hogy mondja, de. Akár meglepődött, akár nem, jól kezelte a helyzetet. De egy sor dolog továbbra sem világos. Vegyük végig tételesen, mi is történt! Úgy kezdődött, hogy az ellenszenves rovnyei könyvgyűjtő, Bibliophil, aki valójában Elderbach, felfedezte, hogy a birtokában lévő könyvsorozat kötésében van egy érdekes Rákóczi-kori kódtábla. Megpróbálta eladni, de nem sikerült neki. Feltette a webre, de talán túl magas árat szabott. Vagy egyszerűen senkit nem érdekelt egy önmagában használhatatlan töredékes forrás. De leginkább az lehetett a kudarc oka, hogy a szíve mélyén nem is akart megválni tőle. Aztán egy pár falura tőle, egy másik magyar könyvgyűjtő tudomást szerzett a dologról, hiszen ismerték egymást, valamelyest tartották a kapcsolatot, meggyőzte róla, hogy eladja neki. Nagyon érdekelhette a kódtábla múltja, mert aztán az egész könyvsorozatot is megvette, amelynek egyik példánya kötéséből a tábla előkerült. Jó, ez eddig oké. Ezután fogta a nehezen megszerzett kódtáblát és az Ocskay levelet, ami ki tudja, honnan volt meg neki, és a kettőt betette az egyik kedvenc borítékjába, megcímezte zöld tintával, és elküldte a maga Pipi nénijének. Névtelenül. Miért csinál valaki ilyet?

Mivel Éva nem válaszolt, a férfi tovább ütötte a vasat.

A regény előző része itt olvasható.

A Piazza Navona mellékutcájára néző étterem előtt ülve takaró nélkül is meg lehetett maradni, a kora esti órában olyan enyhe volt az idő. Budapesten vagy Párizsban elképzelhetetlen lett volna, hogy egy vendéglő utcára kihelyezett asztalánál vacsorázzanak e kora februári napon. Az asztaltól rá lehetett látni a térre, és ez kiváló alkalmat biztosított arra, hogy Bottyán elmagyarázza Évának, hogy a tizenhetedik században a Piazza Navona volt Róma közepe. A fő látványosság pedig Bernini Négy folyó kútja volt.

- Mondanom sem kell, ki nyújtotta a tervezéshez a szellemi támogatást?

- De, kell. Ki nyújtotta? – kérdezte Éva.

- Természetesen Athanasius Kircher. Bernini úgy gondolta, egy igazi kútnak metaforikus jelentést kell hordoznia. Kircher ebben nagyon jó volt. Javasolt tehát a kút közepére egy egyiptomi obeliszket, tetejére az akkori pápa családját szimbolizáló galambot, alá sziklát, ami persze maga az egyház, ebbe barlangokat, amelyekből a négy legfontosabb folyó ered. Ezek a folyók jelképezik a hit elterjedését a négy kontinensen.

- Négy kontinensen?

- Ausztráliáról még nem nagyon tudtak. Kircher persze rögtön könyvet is írt az obeliszkről, a tetején lévő piramis arányait is gondosan megmagyarázta. Az egész konstrukció a pápa felsőbbségét volt hivatott hirdetni, és ezt az erre járó zarándokok tömegei nyilván értették.

A vacsora jó hangulatban telt, a beszélgetést magas műveltségi szint jellemezte. A rendelés után az étel felszolgálására való várakozás a kút ismertetésével telt, az antipastit Kircher automatái jegyében fogyasztották, a tészta a jezsuita tudós Ágost herceggel váltott tucatnyi leveléről, és a vele szövődött barátságáról szólt, a desszertet Bottyán további levéltárazási tervei, míg a vacsorát lezáró feketekávét Poirot határozta meg.

A szárított paradicsom, a bébihagyma és a libamáj pástétom falatozása közben Bottyán elmondta, hogy Kircher a mesterséges nyelvéhez egy automatát is szerkesztett. Kitüntetett levelezőpartnereinek elpostázta a Polygraphiaját, a még kitüntetettebbnek a fából készült fordítógépét is. A mesterséges nyelvét ezzel a fordítódobozzal tette működőképessé. Beletette a nyelvet a dobozba, amely, ha a pöcköket, rudakat és kódokat helyesen állítjuk be, mechanikusan lefordítja a számunkra ismeretlen nyelv mondatait egy ismert nyelv mondataira. Egyfajta tizenhetedik századi google-translator. A szerkezet annyira jól sikerült, hogy amikor Kircher bemutatta a Habsburg császárnak és testvéröccsének, azokat rögtön lenyűgözte, és meghagyták neki, ne terjessze a közönség köreiben, tartsa meg a találmányt a hercegek levelezésének elősegítésére.

A regény előző része itt olvasható.

A repülőgép kora este szállt le a Róma–Fiumicino nemzetközi repülőtéren. A repülőn csak narancslevet és sós kekszet adtak, mintha a hagyományos légitársaság megvalósította volna a fapados járatokra jellemző körülményeket, csak a fapados repülők nyomott árairól feledkezett meg. Most, hogy a bőröndjeiket maguk után húzva elhagyták a repülőteret, joggal remélhették, hogy pár órán belül igazi római vacsorát élvezhetnek egy kis belvárosi étteremben.

A következő néhány óra során azonban az olaszok olyan mértékben igazolták vissza a róluk szóló sztereotípiákat, mintha a magyarok karikás ostorral és hortobágyi palacsintával fogadnák a repülőtéren a külföldieket. A problémák a Leonardo-express nevű vonattal kezdődtek, amellyel a városba szerettek volna bejutni. Jelentős sor várakozott a jegypénztárnál, Bottyán türelmesen beállt az olaszok közé, míg a jegykiadó ablak, bár a sor korántsem apadt le, egyszer csak bezárt. Nyilván vége volt a munkaidőnek. A sorban állók – a helyismerettel rendelkező olaszok, és a tájékozatlan turisták – ekkor egy emberként a vonathoz rohantak, mert elterjed köztük, hogy jegy nélkül is fel lehet szállni a vonatra, és ott közvetlenül a kalauznak fizetni. Bottyán előtt azonban ez az út nem állt nyitva. Készpénz alig volt a tárcájában, arra pedig nem számíthatott, hogy bankkártyával tud jegyet venni a kalauztól. A vonat közben indulásra készen várakozott, de már nem sokáig. Bottyán sietve tuszkolta bankkártyáját a pénzkiadó automatába, igencsak bosszantotta, hogy az automata rengeteg kérdést tett fel, és minden válasz értelmezését alaposan megfontolta. Amikor már úgy tűnt, az összes adatot bekérte, és hajlandó elvégezni a kívánt műveletet, érett felelősségtudattól vezérelve kiírta: „Óvakodj a zsebtolvajoktól!” Mire végül kiadta a pénzt, a vonat elment.

Bottyán ekkor átment a jegykiadó automatához, mert nem bízott abban, hogy a kalauznak ékes olaszsággal el tudja magyarázni, miért nem vett előre jegyet. Ott azonban azzal kellett szembesülnie, hogy az ideges olaszok sem értik, hogyan működik a bezárt ablak után egyedüli lehetőségnek megmaradt gépiesített jegyvásárlási módszer. Amikor végül sorra került, a biztonság kedvéért beállította, hogy angol nyelven kíván kommunikálni a géppel. A pillanatnyi nyomás alatt nem ítélte megfelelőnek olasztudását a feladat súlyához. Igen ám, de a gép a felhasználó akaratát tökéletesen figyelmen kívül hagyva – talán nemzeti öntudatból – néhány lépés után észrevétlenül visszaváltott olaszra. Bottyán próbálta kizárni gondolataiból a mögötte álló ideges tömeget, és szorgalmasan betűnként nyomogatta be a célállomás nevét. Rögzítette, hogy első osztályon akar utazni, miután megértette, hogy másodosztály nem is létezik. Végül, amikor végül a fizetéshez jutott, bármilyen meglepő, a ’nessuna carta’ feliratú gombot nyomta meg. Bár volt saját kártyája, és éppen azzal készült fizetni, egy perccel korábban ügyesen megfigyelte, ahogy egy szerencsétlenkedő olasznak egy másik, tapasztaltabb olasz azt tanácsolja, a kártya nélküli fizetési módot válassza, ha kártyával akar fizetni.

A vonatút fél órán át tartott a sötétben a Termini pályaudvarig. Annak azonban a legtávolabbi végén állt meg. Miután kiszálltak, Éva és Bottyán majd egy kilométeren keresztül húzta maga után a bőröndjét. A vonatállomás előtti hatalmas, de az építkezések miatt alaposan felásott buszpályaudvaron minden egyes busz gyakran jött és ment, kivéve éppen a 64-es számút, amelyre nekik volt szükségük. Bár a kiírás szerint tizenkét percenként járt, most valamiért mégsem jött. Közben növekedett az éjszaka, miként a tömeg is a megállóban. Bottyán bőröndje fogantyújára támaszkodva lassan letett arról a tervéről, hogy pizzából és sörből álló könnyű vacsorával ünnepeljék a városba érkezésüket.

A regény előző része itt olvasható.

Mikor január 22-én a telefon Bottyán Árpád nevével csengett, Éva egy pillanatig fel sem akarta venni. Az egész csak a másodperc törtrészéig tartott, de utólag így is nagyon szégyellte magát. Mi a fenének van megsértve a férfira? Nem tartoznak semmivel egymásnak, Bottyán végzi a munkáját és a megállapodás szerint akkor telefonál, amikor valamilyen előrelépés van. Ha meg Évát a két beszámoló közti időben is érdekli, mi folyik, ő is nyugodtan felveheti a telefont. De természetesen ez nem erről szólt, és Éva volt már annyira felnőtt, hogy ne tagadja le maga előtt. Határozottan jó érzés volt megbeszélni egy találkozót.

Ezúttal Bottyán tényleg késett, nem úgy, mint az első találkozójuk alkalmával, Éva most mégsem mérgelődött. Furcsa volt újra látni a férfit, aki kicsit máshogy festett, mint fél éve. Mintha fogyott volna, és ezt Éva őszintén irigyelte, lévén, hogy a téli hónapok majdnem minden évben rajta hagyták lenyomatukat egy-két plusz kiló formájában. Bottyán nyugtalannak is tűnt, vagy inkább furcsán vibrált, főleg, miközben röviden összefoglalta az elmúlt pár hónap kutatásait. Éva megdöbbent, mennyit utazott jobbra-balra, és érthetetlen módon még kis büszkeséget is érzett: no lám, egész érdekes dolgok kerekednek ki a furcsa levélből.

Utólag nem tudta volna megmondani, mikor volt az a pillanat, hogy hirtelen visszacsúsztak a korábbi, mindenki számára nyilvánvalóan flörtölést jelentő beszélgetési stílusba. De egyszerre csak benne voltak, a legtermészetesebb módon, mint ha nem telt volna el több hónap anélkül, hogy látták volna egymást. Éva megint úgy érezte, mintha nem is vele történne mindez. Ez nem a saját élete, a dolgok nem így alakulnak és változnak. Közben persze beszélgetett tovább, mint ha mi sem történt volna, teljesen megfelelő kérdéseket tett fel és a társalgás látszólag hétköznapi mederben folyt. Mélyen átélte, ahogy magával ragadja a pillanat, közben pedig mintha kívülről is látta volna kettőjüket, az elhűlt kávékat és kibontott cukros zacskókat az asztalon, a kávézó portálja mögött morajló autókat, a hideg sötétet kint, a meleg világosságot idebenn. A kávéillatot, amibe a szomszéd asztalnál ülő idős úriember szivarjának füstje keveredett. Ebben a furcsa állapotában meg sem lepte, mikor Bottyán azzal állt elő, együtt kellene, hogy elutazzanak Párizsba és Rómába, de közben tudta, ez lehetetlen, ilyen nincs, az igazi élete ezt nem teszi lehetővé.

A regény előző része itt olvasható.

A tudományos ösztöndíjasok számára fenntartott vendégházban, a Maison Sugerben laktak. Az utca egyenesen a turistáktól tömött place Saint Michelre vezetett, a Szajna part azon pontjára, ahonnan éppen szembe lehetett nézni a Notre Dame-al. Ahogy kipakoltak, Bottyán felkerekedett, hogy megújítsa beiratkozását a Sainte-Geneviève könyvtárba. Mielőtt elindult azonban, a könyvtárról is megosztott Évával egy pisitörténetet: a fiatal egyetemistáktól folyamatosan tömött, sok száz férőhelyes könyvtár mellékhelységét naponta egyszer takarítják, de akkor fél órán keresztül. A takarítás előtti órában már rémes állapotok uralkodnak. Azok az olvasók, akik nem eléggé élelmesek, hogy időben elmenjenek, és éppen abban a fél órában szólítja őket a szükség, kénytelenek kivárni a sorukat. Mókás látványt nyújtanak, ahogy a ráccsal bezárt mosdó előtt egyik lábukról a másikra állva szoronganak. A könyvtár egyébként zseniális hely, folytatta, gyönyörű építészeti konstrukció, lenyűgöző vasszerkezet óvja az egyterű olvasótermet. Bár a faszékek, amelyeken ülni kell, feltehetően az építés idejéből, százötven évvel korábbról maradtak itt, és igen kényelmetlenek. Az olvasólányok viszont fiatalok és csinosak, télvíz idején is rövid szoknyát és harisnyát hordanak. De levon a hely hangulatából, hogy a kávéautomata által kínált ihatatlan lé visszaváltható műanyagpohárba ömlik, amit az egyetemisták rendre kidobnak, de néhány hajléktalannak tűnő kétes alak bejön, kihorgássza őket a szemetesből, és darabját öt centért értékesíti a visszaváltó automatában.

Minthogy Éva ennek a történetnek sem örült nagyon, Bottyán inkább elvezette őt a kedvenc kávézójába, ahol különlegesen jó kávét adtak. Maga is gyorsan felhajtott egy double grand réserve névre hallgató presszót egy korty tejjel, majd lendületesen felmászott a Pantheonhoz, és belépett a könyvtárba. Éva egy hasonlóan méregerős feketekávé társaságában elhelyezkedett a sarokban, felnyitotta a laptopját, felkapcsolódott az internetre, és megnyitotta a blogját. Másfél órát maradt. Közben időnként a franciákat nézte, máskor a blogját írta. Időnként őt nézte meg egy magányos turista. Amikor ezt a programot elunta, lesétált a folyóhoz, átment a hídon a szigetre, egy másik hídon visszajött, céltalanul kószálva élvezte a város hangulatát. Végül visszatért a szállásra, hogy Bottyán hazaérkezése előtt lezuhanyozzon.

A regény előző része itt olvasható.

Az asztalon már kihűlt Éva második presszókávéja, miként Bottyán szintén másodikként rendelt, de már koffeinmentes tejeskávéja is. Közel másfél órája beszélgettek. Sok időre volt szükség, hogy a férfi beszámoljon rejtjelfejtési sikereiről, burgenlandi körútjáról és felvidéki kalandjainak bizonyos – de korántsem minden – részletéről. De a nyomozás részleteinek ismertetésén túl is szívesen beszélgettek, a hosszú kihagyás után mindketten ráébredtek, hogy szívesen töltenek időt egymás társaságában. Éva komoly volt, keveset mosolygott, de gyakran szakította meg kérdésekkel a férfi magyarázatait, akinek hízelgett, hogy a nő ezúttal valóban kíváncsi arra, mire jutott. Mikor befejezte, Éva megszólalt:

- Nem tudtam, hogy ennyi időt töltött az üggyel. Restellem magam, régen nem fizettünk a munkaidejéért. Kérem, legyen kedves összeírni, hány napot kutatott. Engem is megnyugtatna, de Pipi néni végképp ragaszkodik ahhoz, hogy korrekt megbízói kapcsolatban álljon Önnel.

- Persze, persze. Összeírom. De őszintén, semennyi időt nem töltöttem volna vele, és Trencsénbe meg végképp nem utaztam volna, ha engem nem izgatott volna az ügy. Higgye el, ami nem érdekel, azt gyorsan össze tudom csapni.

- Igen, ezt már többször mondta. De szerintem nem mond igazat. Nekem úgy tűnik, lelkiismeretesen dolgozik, csak az önképe elhibázott.

- Ezt olyan pszichológusosan mondta.

Éva lenézett az asztalra, és mielőtt ideje lett volna elpirulni, gyorsan megkérdezte:

- És akkor itt a vége?

Bottyán kicsomagolta a kávéhoz kapott apró kekszet, és elrágcsálta.

- Az maguktól függ. Egy apró nyom maradt. Ez az öreg felvidéki fickó bízik benne, hogy erre lesz a megoldás. Én nem tudom, igaza van-e. Inkább kétségesnek tartom. De szívesen elszöszölök vele. Egy kis kézirattári kutatásról van szó Kircher ügyben.

- Meg tudja csinálni?

- Aha, persze. De Párizsban és Rómában kellene.

A regény előző része itt olvasható.

Az ünnepek ünnepekhez méltó módon teltek Bottyán számára. Nem voltak magasan az elvárásai, már annak is örült, hogy senki nem követi, és senki nem kívánja megfélemlíteni. Egy informatikus ismerőse segítségével újratelepítette a rendszert a számítógépén, komoly tűzfalat állított fel, és azóta nem észlelte, hogy bárki be próbálna tolakodni a levelezésébe. Mindez nagy megkönnyebbüléssel töltötte el, örült, hogy békén hagyják, még azt sem bánta, ha ezúttal egyedül tölti a Karácsonyt. Azt az egyetemista lányt, akivel tavaly megosztotta magányát, most semmi kedve nem lett volna áthívni. A lány december 25-i távozása nyomán keletkezett repedés még mindig látható volt a bejárati ajtó mellett, nem tűnt jó ötletnek felmelegíteni a kapcsolatot. Utolsó próbálkozása volt ez, hogy a fiatalabb korosztályból válasszon barátnőt, tudhatta volna, hogy csak rosszul sülhet el.

Bottyán tehát egyedül díszítette fel a fenyőfát, készített magának egy ünnepi hidegtálat, betett egy karácsonyi CD-t a lejátszójába, majd kitöltött egy pohár vörösbort, és leült a kedvenc foteljába. Fenyőfája fényénél egy amerikai szerző közel ezer oldalas, titkosírás-történeti könyvét olvasta.

A következő két hét sem volt eseménydúsabb, legalábbis külső szemlélő nem ítélte volna annak. Ami Bottyánt illeti, ő nagyon is élvezte az életet, olvasott, keresgélt, részleteknek nézett utána. Sokadszor is megállapította, hogy minél ritkább és régibb könyveket akar olvasni, annál kevésbé kell könyvtárba mennie. Tökélyre fejlesztette ugyanis azt a képességét, hogy minden szöveget, amire szüksége van, megtaláljon a weben. A kora újkori könyveknek majdnem mindig volt valahol egy beszkennelt és interneten elérhető változata, csak okos kereső kifejezéseket kellett használni, mert az egyszerű Google keresés ritkán adta ki a kívánt eredményt. Bottyán elsősorban Kircherrel kapcsolatos nyomtatványokat töltött le. A kutatásait megszakította ugyan egy szilveszteri buli kedvéért, ahol annak ellenére, hogy rajta kívül csak házaspárok vettek részt, az események igen izgalmas, már-már erotikába hajló fordulatot vettek. De miután másnap kialudta magát, megivott másfél liter vizet, és bevette a kellő mennyiségű fejfájáscsillapítót, egy dobozba félretette az éjszaka kapott telefonszámokat, és visszatért a munkájához.

Délelőttönként a szokott munkatevékenységeit végezte. December folyamán több genealógia táblát is rendeltek tőle, amelyeket most kényelmes tempóban elkészített. A cél az volt, hogy éppen annyit dolgozzon, amennyi elég a megélhetéshez. Időközben P.S.T. néhány könyvére is talált vevőt. Egy amerikai egyetem bővítés alatt álló könyvtára jelezte, hogy szívesen gazdagítaná a gyűjteményét néhány ritka régi nyomtatvánnyal. Bottyán írt az öregnek egy levelet és egy erre a célra vásárolt fehér, hagyományos, A6-os méretű borítékban postára adta, mert P.S.T. következetesen ellenállt, hogy az e-mailes vagy a telefonos kommunikáció irányába nyisson. A válasz a szokásos elegáns, törtszínű borítékban érkezett.

A délutánokat azonban Kircherrel töltötte. Monográfiákat és tanulmányköteteket olvasott a jezsuita polihisztorról. Addig keresgélt a weben, amíg meg nem találta letölthető formában a szükséges szakkönyvet, és ha ez végképp lehetetlennek bizonyult, akkor belépett egy amerikai antikváriumhálózat oldalára, és megrendelte a használtkönyvként. A postaköltségért többet fizetett, mint magukért a könyvekért.