A regény előző része itt olvasható.

Hihetetlen, hogy Rómában februárban is süt a nap – ez volt Bottyán első gondolata reggel, amikor a hajszárító hangjára felébredt. Ha arra számított, hogy Éva szégyenkezni fog az este történtek, vagy inkább a nem-történtek miatt, esetleg visszakozik és zavartan viselkedik, csalódnia kellett. A nő háttal áll neki a fürdőszoba ajtajában, és szárította a haját. Végzett a zuhanyzással, mindössze egy törülközőt viselt a derekára tekerve, egyébként meztelen volt. Bottyán kedvtelve nézegette a váratlanul adódó látványt egészen addig, amíg Éva meg nem érezte magán a tekintetét. Ekkor kikapcsolta a hajszárítót, letette a mosdó melletti polcra, odament a fekvő férfihez, fölé hajolt, és hosszan szájon csókolta.

– Sajnálom, hogy elaludtam tegnap. Ahogy lehet, kárpótollak - mondta olyan őszinte nyíltsággal, mintha évek óta együtt élnének. Aztán odalépett a bőröndjéhez, kirakott az ágyra egy farmert, egy pólót, egy bordó pulóvert, valamint összeillő fehérneműt, és minden körítés nélkül felöltözött.

Bottyán hamar összeszedte magát, motiválta, hogy minél előbb elkészül, annál előbb kávézhat az utca végi kis bárban. Első útjuk tehát a kávézóba vezetett, beléptek, köszöntek a Római Magyar Akadémia tudományos titkárának, aki éppen akkor végzett, amikor ők érkeztek. Figyelték, ahogy a helyi olaszok hangosan jönnek, váltanak egy pár szót a kávéfőző előtt álló kiszolgálóval, megkapják a presszójukat, majd ugyanolyan hangosan távoznak. Bottyán két kapucsínót kért, a kiszolgáló megkérdezte, melyik országból jöttek, és hogy először vannak-e Rómában, mire ő összeszedte kevéske olasz tudását, és azt válaszolta, hogy Magyarországról jöttek, és nem, nem először járnak Rómában. Az olasz erre gratulált, hogy mennyire jól beszél olaszul.

Arra, hogy leüljenek, nem volt lehetőség, a pult végénél viszont találtak egy kis helyet, ahol nem voltak útba a folyamatosan áramló olaszoknak.

- Mi a terved mára? – kérdezte a férfi.

- Nem is tudom. Sétálni akartam, különösebb cél nélkül. Viszem magammal a laptopom, és ha elfáradok, leülök valahol, és írogatom a blogomat. De erre most ne tegyél rosszalló megjegyzést, légy szíves. [Éva blogbejegyzései itt olvashatók: Egy hulla, Sok hulla, Jó itt]

- Nem is akartam. Szerettelek volna elkísérni. Nem hiszem, hogy most Kircher kéziratos leveleit akarnám olvasni. Inkább veled lennék. És Poirot-val sem végeztünk teljesen.

Éva lebiggyesztette az ajkát.

- Ez most szemrehányás, hogy elaludtam?

- Dehogy. Én még gondolkoztam egy kicsit. Nézd meg ezt – vette elő Bottyán a zakója zsebéből az éjszaka készített ábrát. – Hogy tetszik?

Éva nézegette egy darabig. Amikor megértette a piros vonal jelentőségét, bólogatott.

- Azt akarod mondani, hogy utazzunk Somogyba és támadjuk le Pipi nénit, hogy mi a fenét kavar. Vagy menjünk Trencsénbe, és szegezzük Pavel Tóthnak ugyanezt a kérdést? Vagy te mész ide, én meg oda? Addig kiabálunk velük, míg meg nem mondják?

- Ez sem rossz, de én ennél finomabb módszerekben gondolkodtam. Bár most, hogy mondod, valószínűleg nem spórolhatjuk meg ezeket a beszélgetéseket. De most itt vagyunk Rómában, messze a rejtélyeskedő összeesküvőktől. Még mindig azt hiszem, hogy ha mindent tudnék, amit te tudsz, és ha te mindent tudnál, amit én tudok, rájönnénk, mit csinálnak.

- Kérdezz, próbálok válaszolni. – Éva élvezettel kortyolt a csészébe.

- Jó. Éjszaka eszembe jutott valami. Ez mindent megmagyarázna, de teljes hülyeség.

- Micsoda?

- Rögtön mondom, de előtte szeretném, ha értenéd: ennek nincs értelme, tévedés. De mégis lehet, hogy a két öreg úgy hiszi, hogy így van, és ez mozgatja őket. Amikor ez eszembe jutott, hirtelen minden a helyére került ebben a katyvaszban.

- Jó, de mi az?

- Még egyszer mondom, semmi, csak ők hiszik, hogy van. De mielőtt elmondom, hadd kérdezzek valamit. Kinek az ötlete volt, hogy engem bízzatok meg? Te találtál rám a neten, mikor genealógust kerestél?

- Várj csak, - Éva próbált visszaemlékezni, - az biztos, hogy nem én találtalak, Pipi néni már készen volt, tudta, hogy téged akar. Mintha azt mondta volna, látott a tévében, és szimpatizált veled. Vagy azt, hogy emlékeztetted valakire. Aztán nagyon kíváncsi volt, hogy milyen ember vagy, emlékszem, csodálkoztam is.

- Én ezen egyre kevésbé vagyok meglepve. De figyelj csak: próbálj visszaemlékezni! Szóban mondta a nevem, vagy felírta valahova. Esetleg láttad a nevem zöld tintával egy papír cetlin?

- Figyelj, - Éva gondolkozott – ez fél éve volt. Lehet, hogy volt zöld tintás fecni, nem emlékszem. Miért fontos ez? Gondolod, hogy ez a Tóth bácsi választott téged?

- Tömören szólva azt gondolom, hogy az én nevemet is fel kéne tenni erre a papírra. – mutatott az éjszaka megrajzolt ábrára.

- Persze – Éva élénken helyeselt, - tedd csak fel! Te nyomoztál itt végig, a történet minden részéhez közöd van. Tedd csak fel! Az enyémet is felírhatod, ha akarod – tette hozzá előzékenyen.

- Nem így értem. Attól félek, a nevemet ide kell tennem – mutatta Bottyán, és a zsebéből elővett töltőtollal ráírta a nevét a halott baba és az Ocskay levél közti vonalra. Majd bekarikázta.

Éva mosolyogva nézte a lapot, először fogalma sem volt, mit akar a férfi. Aztán lassan, nagyon lassan elkomorodott. Még mindig nem volt világos neki a dolog, de kezdte felfogni a vonalak, nyilak és körök összefüggéseit. A rajzon most már nem csak a kérdés, a válasz is kirajzolódott.

- Mit akarhat két kilencven felé járó idős ember? – folytatta Bottyán. – Fél éjszaka ezen gondolkoztam. Mi lehet az egyetlen dolog, ami sok évtized múltán ennyire belelkesíti őket? Talán leveleznek, talán találkozgatnak, ki tudja, de valamin nagyon ügyködnek. Min dolgoznak ennyire? Én nem hiszem, hogy a közös fürdőkúrájuk időpontját egyeztetik.

- Uram Isten – mondta Éva halkan. Nézte a papírt. Végül kimondta: – A halott gyereküket keresik!

***

Szó nélkül, magukba fordulva, de kézen fogva sétáltak a Tiberis mentén. Aztán átkeltek egy hídon a Trastevere felé.

Éva törte meg a csendet.

- Ezt nem tudom elhinni. Azt csak nem hihetik, hogy te vagy a meghalt baba reinkarnációja! A felvidéki bácsit nem ismerem, de Pipi néni racionális lény.

- Nem, szerintem azt gondolják, hogy nem halt meg a babájuk. És amit te elmondtál nekem tegnap a nagynénéd kétségeiről, az alapján szerintem ez egy nagyon is megalapozott gyanú. Ha nem látta a holttestét, simán lehet, hogy Pipi néni kedves apukája egyszerűen elkavarta valahova a csecsemőt.

- Te figyelj, Árpád! Te hány éves vagy tulajdonképp?

- Hát az biztos, hogy nem ’44-ben születtem. Tudom, hogy rosszul nézek ki, de nem vagyok annyira öreg. De ennél nagyobb baj a történet szempontjából, hogy örökbefogadott gyerek sem vagyok. Fogalmam sincs, hogy mi jár az öregek fejében, de nyugodtan megkérdezhettek volna engem is. Szokványos családban nőttem fel. A szüleim elváltak, sajnos már egyikőjük sem él, de nagyon is valóságos szülők voltak. Negyvenhárom vagyok egyébként. Csak azért mondom, hogy ne az anyakönyvvezető előtt legyen a meglepetés.

Éva felkacagott, megszorította a férfi kezét, és egy pillanatra a vállára hajtotta a fejét. Tovább sétáltak, míg elértek egy templom előtti kis térre. A templommal szemben volt egy kávézó, Bottyán javasolta, hogy igyanak egy jeges kávét.

- Árpád, tél van! - Megszorította a férfi kezét.

- Igaz. Akkor csak egy kávét. Jég nélkül.

Addigra már mind a ketten tudták, mit vett a fejébe a két öreg. De egyelőre féltek bolygatni a dolgot. Aztán Bottyán kezdett bele.

- Apám ’44-ben született.

Éva bólogatott. Nem válaszolt.

- De őt sem fogadták örökbe. Tősgyökeres Bottyán. Vissza tudta vezetni a családfáját a szabadságharcig, Vak Bottyán testvéréig. – Feszült volt a hangja, mint aki hiába próbálja győzködni a másikat. – P.S.T. és Pipi néni valami végzetes félreértés áldozatai.

Éva most nem szólt semmit. Úgy érezte magát, mint egy pszichológus, aki rátapintott a páciens legérzékenyebb pontjára, és most attól tart, hogy ha meggondolatlanul szólal meg, összedönt egy jól felépített hazugságot, amin egy teljes élet biztonsága alapul.

- Szerintem az lehet, hogy P.S.T. felfogadott valami magánnyomozó vagy családfakutató félét, – mondta Bottyán megvetően – hogy találja meg a gyerekét a keresztlevelek meg a visszaemlékezések segítségével. Járjon utána, tényleg meghalt-e. De az összekavart valamit. Vagy az is lehet, hogy mikor látta, hogy nem talál semmit, nem akart csalódást okozni a megbízójának. – Most hangosabban beszélt. – Keresett az anyakönyvekben egy gyereket, aki ugyanabban a kórházban ugyanaznap született, mint a meghalt csecsemő. Rosszhiszeműen meggyőzte az öreget arról, hogy ez a gyerek, valami örökbefogadás révén a Bottyán családba került, és ő az én apám. És akkor én vagyok az ő unokája.

Éva maga elé nézett.

- És mihez kezd egy öregember, aki azt hiszi megtalálta az elveszett gyermeke fiát? Végül is érthető… Nem akarja letámadni az igazsággal. Attól fél, hogy ha csak úgy elmondaná, nem hinném el. Ebben tulajdonképpen igaza is van. Inkább bonyolult összeesküvést sző. Kapóra jön neki, hogy az unoka, pontosabban, akit unokának gondol, éppen genealógus. Csalinak tehát bedobja az Ocskay kódot, majd visszahúzódik a hálójába, mint egy pók, és onnan figyeli, hogyan fejlődik az unoka önmegtalálási története. A régi rejtélyt nyomozva hogyan bontakozik ki a közelmúlt titka. Hagyja, hogy én dolgozzak, nyilván úgy gondolja, nem végezheti el helyettem a munkát. Ahelyett, hogy felkeresne, elmondaná a nagy titkot, én pedig gyorsan elküldeném a fenébe, és soha többet nem találkoznánk, inkább felépít egy hosszú együttműködést. Így neki is van ideje szokni a gondolatot, nézni, milyen ember származik szerelmük nászából. Mint a pók, olykor megrántott egy szálat a hálóban. Tudni akarta, mi folyik, így felbérelt egy magánnyomozót, talán ugyanazt, aki a kórházi adattal átverte, hogy kövessen engem. Láttuk őt a kávézóban, ahol találkoztunk, belebotlottam az Őrségben is, majd onnan a Felvidékre vezető úton. Végül P.S.T. falujában láttam, nyilván jelentette a megbízójának, mit csinálok. Pipi néni tehát rajtad keresztül, P.S.T. pedig a magánnyomozó segítségével követte nyomon, mikor jövök végre rá, hogy valójában saját magamat keresem.

Bottyán szünetet tartott. Éva még mindig bólogatott, de még mindig nem szólt semmit.

- Ez mindenesetre megmagyarázná, hogy miért nézegetett engem olyan gyengéd érdeklődéssel. A fenébe, ebben az emberben az unokája iránti szeretet volt, amikor velem beszélt – borzongott meg Bottyán. – Nem akart tőlem semmit, egyszerűen örült a jelenlétemnek, mintha csak rokoni látogatáson lettem volna nála. Nyilván ezért mondta, hogy, ott kezdődik és ott is végződik a történetem. Ott, őnála.

A történet itt folytatódik.