A regény előző része itt olvasható.

A tudományos ösztöndíjasok számára fenntartott vendégházban, a Maison Sugerben laktak. Az utca egyenesen a turistáktól tömött place Saint Michelre vezetett, a Szajna part azon pontjára, ahonnan éppen szembe lehetett nézni a Notre Dame-al. Ahogy kipakoltak, Bottyán felkerekedett, hogy megújítsa beiratkozását a Sainte-Geneviève könyvtárba. Mielőtt elindult azonban, a könyvtárról is megosztott Évával egy pisitörténetet: a fiatal egyetemistáktól folyamatosan tömött, sok száz férőhelyes könyvtár mellékhelységét naponta egyszer takarítják, de akkor fél órán keresztül. A takarítás előtti órában már rémes állapotok uralkodnak. Azok az olvasók, akik nem eléggé élelmesek, hogy időben elmenjenek, és éppen abban a fél órában szólítja őket a szükség, kénytelenek kivárni a sorukat. Mókás látványt nyújtanak, ahogy a ráccsal bezárt mosdó előtt egyik lábukról a másikra állva szoronganak. A könyvtár egyébként zseniális hely, folytatta, gyönyörű építészeti konstrukció, lenyűgöző vasszerkezet óvja az egyterű olvasótermet. Bár a faszékek, amelyeken ülni kell, feltehetően az építés idejéből, százötven évvel korábbról maradtak itt, és igen kényelmetlenek. Az olvasólányok viszont fiatalok és csinosak, télvíz idején is rövid szoknyát és harisnyát hordanak. De levon a hely hangulatából, hogy a kávéautomata által kínált ihatatlan lé visszaváltható műanyagpohárba ömlik, amit az egyetemisták rendre kidobnak, de néhány hajléktalannak tűnő kétes alak bejön, kihorgássza őket a szemetesből, és darabját öt centért értékesíti a visszaváltó automatában.

Minthogy Éva ennek a történetnek sem örült nagyon, Bottyán inkább elvezette őt a kedvenc kávézójába, ahol különlegesen jó kávét adtak. Maga is gyorsan felhajtott egy double grand réserve névre hallgató presszót egy korty tejjel, majd lendületesen felmászott a Pantheonhoz, és belépett a könyvtárba. Éva egy hasonlóan méregerős feketekávé társaságában elhelyezkedett a sarokban, felnyitotta a laptopját, felkapcsolódott az internetre, és megnyitotta a blogját. Másfél órát maradt. Közben időnként a franciákat nézte, máskor a blogját írta. Időnként őt nézte meg egy magányos turista. Amikor ezt a programot elunta, lesétált a folyóhoz, átment a hídon a szigetre, egy másik hídon visszajött, céltalanul kószálva élvezte a város hangulatát. Végül visszatért a szállásra, hogy Bottyán hazaérkezése előtt lezuhanyozzon.

***

- Elmegyünk vacsorázni? Ismerek egy jó kis éttermet a Saint Germain negyedben.

- Ünnepelünk? – kérdezte Éva.

- Ja, sajnos nem. Megnéztem a kéziratot, kissé eltér a wolfenbüttelitől, de nincsen benne, amit kerestem. Holnap folytatom, félretetettem a könyvet. Meg még olvasok Trithemiust, della Portát, Selenust és Vigenère-t, hátha okosabb leszek. Holnapután megyek a Bibiothèque Nationale szörnyűséges épületébe. Aztán repülünk Rómába. Magának milyen napja volt?

- Nagyon kellemes. Lazultam, sétáltam, írogattam. Nekem a város adta azt, amit magának a régi könyvek – próbált Éva kedélyesen párhuzamot vonni időtöltésük közt.

- Hát igen, csak nekem ott voltak a könyvtárosok – mondta Bottyán keserű, ünneprontó hangulatban. – Én megpróbálom követni az összes hülye szabályukat, de csak letolnak a végén. Képzelje, a kézirattár egészen kicsi, csak három asztal van az olvasóknak. Ha kézikönyvet olvasol, az egyikhez kell ülnöd, ha kéziratot, a másikhoz, ha régi nyomtatványt, a harmadikhoz. De mi van, kérdem én, ha egy kéziratot akarok olvasni egy mai szótár segítségével? Nem ülhetek két asztalhoz egyszerre! Megáll a tudomány! Nem tudják, mit csináljak. Vagy ha egy régi nyomtatott könyv mellett elolvasnék egy mai folyóiratcikket. Át kell ülnöm egy másfél méterre lévő másik asztalhoz. Hihetetlen. Utálom ezeket a szabályokat! Egyszer a British Libraryben is letoltak – folytatta egészen behergelve magát. - Kizárólag ceruzával szabad írni a kézirattárban, ami persze oké, mert vigyázni kell a középkori kéziratokra. Az már kevésbé oké, hogy ezt árgus szemekkel figyeli egy emelvényen ülő pofa. Igen ám, de a kérőlapokat meg tollal kell kitölteni. Én meg azt hittem, hogy az egész teremben nem is szabad elővenni a tollam, mert rögtön rám vetik magukat a kérlelhetetlen könyvtárosok, úgyhogy ceruzával töltöttem ki, leadtam, majd fél óra múlva, amikor néztem, hogy kijött-e a könyv, látom, hogy még mindig ott van a cédulám. Nem továbbították, mert nem tollal volt kitöltve. Ilyenek ezek a könyvtárosok! Mindig meg akarnak nevelni.

- Most is ez történt? Meg akarták nevelni?

- Engem? Ja, nem. Én csak annyit tettem, hogy a piros bársony könyvtámaszra helyezett kéziratot kedvesen visszavittem a könyvtárosnak. Teljesen kiakadt. Hogy azt neki kell emelgetnie, én csak lapozhatom a könyvet, nem emelhetem fel az asztalról, nem hordozgathatom.

Éva csak ennyit mondott:

- Értem. – Aztán hozzátette: - Árpád!

- Igen.

- Máskor is szokott konfliktusa lenni könyvtárosokkal? Van, hogy összekülönbözik velük?

- Én, dehogy. Nagyon ritkán. Esetleg.

- Nem akarom kritizálni, de mintha mindig a problémákat látná. Okos ember, széleskörű műveltséggel, egy kevés humora is van, de örökké panaszkodik és rossz a kedve. Nem kéne elnéznie egy pszichológushoz?

- Nem hiszem. Inkább többet fogok mosolyogni.

- Valahogy mindig ilyenek jönnek elő, ha magával beszélek. Meg a rémes vizeletproblémái! – ezt panaszkodó hangon mondta. – Biztos, hogy minden rendben van? Itt van ez a gyönyörű város köröttünk, minden utcája úgy zsizseg, mint egy Pisarro festményen. A közepén lakunk, lazulhatnánk, élvezhetnénk, és csak konfliktusokról meg undorító dolgokról mesél. Mit lát maga ebből a világból?

Bottyán komolyan elgondolkozott

- A világból? Egy csinos nőt látok, aki izgalmas harisnyákat hord, és akit szeretnék végre elvinni vacsorázni.

Várakozóan a nőre nézett, elfogadja-e a választ.

***

Miután a könyvtárosokhoz intézett kérelme, hogy a szigorú szabályoktól speciális kutatási céljai miatt eltekinthessen, kedvező elbírálás alá esett, Bottyán egyazon asztalra kitett maga elé egy kéziratot, három régi nyomtatványt és egy szótárat. A kézirat Kircher Polygraphiajának korai, kéziratos változata volt, párizsi utazásának tulajdonképpeni célja. A három régi nyomtatvány közé pedig olyan könyveket válogatott, amelyeket valaha Kircher is sokat forgatott: a sponnheimi apátnak, Johannes Trithemiusnak egyrészt a Polygraphiáját másrészt pedig a Steganographiáját, valamint a Gustavus Selenus álnéven író braunschweigi herceg vaskos művét, a Kriptográfia kilenc könyvét.

Trithemius volt a minta mindannyiuk számára. Saját Polygraphiájában éppen azzal kísérletezett, mint százötven év múlva Kircher, különféle nyelvek egyazon jelentésű szavaihoz ugyanazt a számot rendelte, így próbálta megkönnyíteni a soknyelvű Európa kommunikációját. A Steganographiában pedig azt mutatta meg, hogyan lehet elrejteni egy titkos üzenetet a kíváncsi szemek elől egy látszólag mást jelentő szövegben. Az elrejtés olyan jól sikerült, hogy sokan csak a fedőszöveget értették, az pedig erősen emlékeztetett egy szörnyűséges démonidézésre, így a tudós apát művére hamar a fekete mágia gyanúja vetült. A könyvet száz évig senki nem merte kiadni, és amikor végre bátrabb protestánsok kinyomtatták, a katolikus egyház rögtön indexre tette saját apátjának talán legfontosabb munkáját. Egészen Selenus 1623-as könyvéig kellett várni, hogy kiderüljön, a démonneveknek valójában ártatlan rejtjelezett üzenetet rejtenek. A Steganographia harmadik könyvét azonban ő sem értette, azt csak négyszáz évvel később sikerült rehabilitálni a szokásos módon: egy német tudós bebizonyította, a látszólagos fekete mágia valójában titkos szöveget kódol.

Ha valaki mindent tudott a tizenhetedik században a titkosírásokról, az Gustavus Selenus, azaz Ágost herceg volt, Breunschweig, Lüneburg, és Wolfenbüttel majdani ura. Apjának, a korábbi hercegnek hetedik, legfiatalabb gyereke volt, látszólag nulla eséllyel arra, hogy világi hatalomhoz jusson. Ezért fiatal korában tanulni küldték, utazott, járt Párizsban a királyi könyvtárban, Rómában a vatikáni könyvtárban, Oxfordban a Bodleian könyvtárban, Münchenben, Leidenben, Firenzében, mindenütt a könyvtárakat nézegette. Majd hazament, és haláláig módszeresen gyűjtötte a könyveket. Amikor minden esélytelensége ellenére apja örökébe lépett, átköltöztette egyre tekintélyesebb könyvtárát Wolfenbüttelbe. Különös lelkesedéssel vásárolt rejtjelezéssel kapcsolatos publikációkat, majdnem kétszázat sikerült összegyűjtenie. Amikor megírta hatalmas monográfiáját a titkosírás történetéről, ez lett a legalaposabb összefoglalás a témáról, nem nagyon volt olyasmi, amiről nem tudott.

Kircherrel való barátsága a véletlen műve volt. A jezsuita rutinból küldte el az egyik könyvét, amikor módszeresen támogatókat keresett Európa arisztokratái között. Ágost herceg nem sietett válaszolni. Amikor azonban kiderült, hogy van egy közös szenvedélyük, a titkosírások és mesterséges nyelvek, a kapcsolat hamar elmélyült, tucatnyi levelet váltottak, könyveket küldözgettek egymásnak, barátságuk a herceg haláláig tartott.

Nem voltak egyedül ezzel az érdeklődéssel. Kircher korára Európa szinte minden fontosabb tudósa azon dolgozott, hogyan lehetne kilábalni a bábeli nyelvzavarból. Az egymással levelező, és könyveiket egymásnak elküldözgető értelmiségiek szabadidejükben olyan mesterséges nyelvet próbáltak szerkeszteni, amely mindenki számára átlátható, kezelhető, és könnyen elsajátítható. Bábel problémájának megoldása egyszerre volt politikai és spirituális feladat. Alapvető diplomáciai problémát jelentett a nemzetközi levelezés soknyelvűsége, ugyanakkor a felekezetek közti konfliktusok és vallásháborúk okát is részben abban látták, hogy eltűnt a közös nyelv. Hogyan tudunk a szomszédos fejedelemmel anélkül kommunikálni, hogy rengeteg nyelven beszélnénk, és hogyan tudjuk az egymással háborúban álló vallások békülését elősegíteni. Aki ezt megoldja, emberéleteket menthet.

De legalább annyit dolgoztak a kommunikáció megnehezítésének módjain, mint a megkönnyítésén: ugyanezek a szerzők olyan kódrendszereket szerkesztettek, amellyel a titkosnak szánt üzenetek elrejthetőek. Mert kell olyan nyelv, amit mindenki első ránézésre megért, de olyan is kell, amit csak a feladó és a címzett tud, amelyen a legmélyebb titkot közölhetők.

A Bábel torony okozta nyelvzavarra olyan nagy számban születtek a megoldások, a polygraphiák, a steganographiák és a cryptographyák, hogy végül a mesterséges nyelvtervezetek és kitalált kódrendszerek terén is beállt egyfajta bábeli zűrzavar.

A történet itt folytatódik.