A regény előző része itt olvasható. 

Késő délután volt, mikor Éva és a nénikéje végre együtt ültek a verandán. A kissé megkésett ebéd után Évának befutott egy fontos telefonhívása, és amíg beszélt, Pipi néni némán gesztikulálva jelezte neki, hogy átugrik az egyik szomszédhoz, hogy vigyen neki a délre sütött csörögéből. A szomszédolás elhúzódott, Éva elszunyókált, és másfél óra után, elgémberedett nyakkal ébredt csak fel. Legfőbb ideje volt egy török kávénak. Igazából már délelőtt azt kellett volna innia. Maga készítette, Pipi néni a nappaliban matatott, nem is hallotta, hogy Éva a konyhában van. Két adagot főzött, majd bekopogott az üvegezett ajtón.

- Felébredtél? Főzzünk kávét?

- Már főztem. És neked is. Ugye iszol?

- Persze, hogy iszom, drágám, hallottál te már olyat, hogy én kávét visszautasítottam? – nevetett az öregasszony, és Éva remélte, ez annak a jele, hogy szokásos jókedve visszatért. Kortyolták a kávét, hessegették a legyeket.

- Tényleg lehet kávézaccból jósolni?

- Jósolni bármiből lehet. Persze, szoktak kávézaccból is. Én sosem csináltam, nem szeretem a jóslatokat. – hosszú csend lett. Éva félt kérdezni, de nem lehetett nem kérdeznie.

- Elmondod, mi történt aztán?

Pipi néni elnézett mellette, a ház falán vizsgálgatott valami repedést. Feltámadt a szél, zizegtek a levelek.

- El, persze, hogy elmondom, ha már belekezdtem. Legalább tudja valaki. Hol hagytam abba? Apámnál, hogy hazajött, ugye?

- Igen. Hogy megmondtad neki, hogy nem mész férjhez.

- Na igen. Hát megmondtam. Látszott, hogy nem lepi meg, csak bólintott, hogy így gondolta ő is. Aztán mikor esedékes a szülés? Mondtam, hogy májusban. Orvos látott-e már? Látott. Aztán miféle orvos? Nem feleltem, ő meg nem bolygatta. Aztán elmondta a tervet. Pesten nem maradhatok, az ő lánya nem mutatkozhat állapotosan. Ha én nem is akarok rendes házasságot, a nővéremre is gondolnom kell, ő sem ment még férjhez és nem is fog férjhez menni, ha kitudódik ez a dolog. Mihamarabb összecsomagolok, leutazom vidékre, a Bakonyba. Bérelt nekem egy szobát félreeső helyen, egy kis faluban, barátja ajánlotta az özvegyasszonyt, akinél. Ott fogok lakni addig, míg túl nem esek a szülésen. Így mondta, hogy túlesek rajta. És nem utasított, hanem egyszerűen elmondta, mi fog történni. Hogy ez a barátja, vadásztársa, orvos egy veszprémi szanatóriumban, ismer minden orvost a környéken. A szülészeket is. A bábákat is. Ha minden rendben lesz, akár odahaza is megszülhetek. De ha nem, Zircen ott a kórház, van szülészet, ismerős orvos, nem lesz probléma. Édes Istenem, miért nem mondtam semmit! Csak hallgattam. Nem kérdeztem meg, hogy mi lesz azután. Ha túlestem. Hülye voltam, akkor is.

- Azért ez nagyon nehéz lehetet.

- Nehéz? Azt nem mondanám. Akkor nem volt nehéz. Kicsit meg is könnyebbültem, mert legalább azt a pár hónapot láttam magam előtt. Addig tartott a képzelőerőm, addig az akkor már csak öt rövid hónapig.

- Nagyon fiatal voltál még.

- Annyira azért nem. Huszonhárom éves, az nem annyira fiatal. Mostani hozzám képest az, persze, de ahhoz, hogy gyermekem legyen, hogy felfogjam, ez mit jelent, ahhoz éppen nem voltam túl fiatal. Egyetemet végzett, tudós nő. Mit számított ez… Úgy viselkedtem, mint valami falusi cseléd. Még rosszabbul. Elég az hozzá, hogy szépen összecsomagoltam, levonatoztam Zircre, onnan az apám barátja által küldött autóval vittek át a Bakonybél nevű kis faluba, ami igazán csudás környezet volt a gyermek kihordásához. Senki sem ismert, de ahogy rám néztek, abból látszott, hogy mindenki el tudja képzelni, ki vagyok és miért. Bár lehet, hogy azt is csak úgy beképzeltem magamnak, mert senkit nem az én állapotom érdekelt akkoriban, és abban a zavaros, háborús időszakban annyi nő jött és ment, férj nélkül, család nélkül, gyerekkel vagy terhesen, vagy gyerekkel és terhesen. Én legalább egyszerű eset voltam, nem volt kisgyerekem, elvoltam magamban, olvasgattam, sokat sétáltam és végre fontolgatni kezdtem, mit is csinálok, ha majd megszületik a gyermek. De hát kicsi falu volt ez, biztos beszéltek.

A szállásadóm nagyon rendes asszony volt, özvegy, hét gyereket szült, öt volt életben, három fia a fronton, legalábbis azt mondta, egyik lánya más faluba ment férjhez, a másik Pesten cselédkedett, egyedül volt, örült, hogy ott vagyok. Ő aztán nem bánta, honnét a gyerekem, megkérdezte, szűkszavúan elmondtam, zavarban voltam, de csak annyit mondott, megesik az ilyen, és többet nem bolygatta. Akkor találtam ki, hogy tanítónői állást keresek valahol, akkor még úgy képzeltem, a gyermekkel együtt. Másik faluban, ahol nem ismernek, vagy kisvárosban, csak megérkezem és elfoglalom az állást. Végtére is háború volt, a férjem eleshetett a fronton, akarhatok én nem beszélni róla, nincsen abban semmi furcsa. Ebben meg is nyugodtam szépen. Lassan kitavaszodott, pár hetente eljött hozzám egy bába, ő azt mondta, minden a legnagyobb rendben.

Aztán néhány héttel azelőtt, hogy szülnöm kellett volna az ő számítása szerint, egyszerre csak vérezni kezdtem meg elfolyt a fejvíz, ahogy akkor mondták. A bába sehol, nem a faluban lakott, Mariska néni átbiciklizett ugyan hozzá, de a szomszédok nem tudtak róla, merre jár, szüléshez ment, bármeddig tarthatott. Vártam pár órát, de akkor már kezdődtek a fájások, és nagyon féltem, mi lesz velem. Végül Mariska néni szerzett egy kocsit valamelyik szomszédtól, szekeret tulajdonképpen, és a nagy bajuszú öreg bekocsizott velem Zircre. Volt vagy két óra, amíg odaértünk és én egyre rosszabbul voltam. De csak odaértünk. A kórházban megkerestem az ismerős ismerősét, akinek szerencsére tudtam a nevét, és kedves embernek látszott. Nagyon megnyugtatott, hogy ne aggódjak, semmi baj nem lesz, aztán egy apáca gondjaira bízott, aki egy külön kis helyiségbe vitt, elrendezte a dolgaimat, adott egy zsákszerű ruhát és bevezetett egy vizsgálóba. Közben én időről időre összegörnyedtem és csak álltam, vártam, hogy vége legyen a fájásnak. Megvizsgált az orvos, kérdezte, hogy korábban látott-e orvos, meg mit mondott a bába, mikor várható a gyerek, aztán csak hümmögött. Megtapogatta a hasam, és azt mondta, ne aggódjak, nem lesz túl kicsi, ha korábban születik is, és ha isten segít, egészséges lesz. Furcsa volt ezt hallani egy orvos szájából, de hát ott az apácák közt mégis helyénvalónak tűnt.

Aztán csak eltelt még pár óra, este lett, és valamikor éjfél előtt megszületett a kisfiú. Az orvos közben nem is igen volt velem, de ott volt valahol, nem ment haza, ezt tudni lehetett, mert este kilenc tájban, amikor már úgy éreztem, meghalok, és könyörögtem az apácának, hogy hívja oda, akkor ő megnyugtatott, hogy rögvest érte megy. Csak hadd vacsorázzon meg a doktor úr, fél órája meghozták az ételét, mindjárt végez, mindenkinek jobb lesz az úgy, ha hagyjuk, hogy befejezze. De a szülés végére csak bejött. Nehezen született meg a gyerekem, nem is sírt fel, egy apáca kapta fel és vitte odébb, víz alá tartani, masszírozni, mit tudom én, amit szoktak az újszülöttekkel. Engem ott hagytak magamban, csak egy óra múlva jött be az orvos, megnézni még egyszer, elköszönni másnapig. Azt mondta, a gyermek, ha nem is kicsi, de gyenge és látszik rajta, hogy korábban jött, ma éjjel az apácák vigyáznak rá, imádkoznak is érte, én is imádkozhatok, meg pihenjek, szükség lesz az erőmre.

Azt hittem, könnyen elalszom majd, de csak a testem volt meggyötörve, a fejemben száguldozott mindenféle, izgatott voltam és szinte fizikailag fájt a gyermekem hiánya, aki nem volt ott velem. Furcsa érzés volt az üres hasam, lötyögős, mint a kelt tészta, mozdulatlan, mintha halott lenne. Közben időnként csecsemősírást hallottam kintről, nem tudtam, az enyém-e vagy sem, felkelni nemigen mertem, mert rettentően véreztem, azt mondták, jobb, ha fekszem, el ne ájuljak. Valahogy aztán csak elaludtam, mert álmomból riadtam fel hajnal négy felé arra, hogy egész testemben remegek, ráz a hideg, rosszul vagyok. Kint még nem is derengett, teljes csend volt, csak az összekoccanó fogaimat meg a furcsa lélegzetemet lehetett hallani. Néztem az órámat, azt gondoltam, fél órát várok, ha nem leszek jobban, hívok segítséget. De húsz perc után jobban lettem és úgy elaludtam, hogy csak késő délelőtt tértem magamhoz.

Több erőt éreztem magamban, úgyhogy felkeltem és elindultam kifelé, a folyosón találkoztam is egy fiatal apácával, aki szigorúan visszaparancsolt az ágyba és azt mondta, azonnal bejön hozzám Klarissza nővér. Aki egy kedves arcú, akkor nagyon öregnek tűnő apáca volt, valószínűleg jóval fiatalabb, mint én most. Ő mondta meg nekem. Hogy nem akartak felzavarni, mert olyan mélyen aludtam, hogy a vizitre sem ébredtem fel. Hogy a gyermek nagyon beteg. Hogy nem tudják, életben marad-e, de imádkoznak érte. Hogy most vizsgálja egy gyerekorvos, és talán az tud segíteni. Hogy bízzak istenben, meg hogy fogadjam el az akaratát. És hogy ha végzett az orvos, megnézhetem a kisfiút, de ide nem hozza be a szobába, mert hamarosan elfoglalja a másik ágyat egy frissen szült anya, és a beteg gyerekemet nem hozhatjuk az ő egészséges újszülöttje mellé. Jöjjek át a csecsemős szobába, majd szól. Hoznak ételt, egyek, szükségem lesz az erőmre. Hoztak, ettem, vártam, nem jöttek. Elaludtam megint, pedig a gyomromban akkora gombóc volt, hogy nem hittem, képes leszek rá.

Késő délután arra ébredtem, hogy apám lép a szobába. Egész megdöbbentem, hogy az arca milyen szigorú. Megöregedett, mióta nem láttam. Leült az ágyam szélére, megpaskolgatta a kezem. Hogy vagyok, kérdezte. Jól, mondom, de a gyermeket még nem is láttam, azt mondják, beteg. Hosszan hallgat, aztán azt mondja halkan, nincs gyerek. És megfogja a kezem. Valahogy nem lepődtem meg, csak az a nagy üresség, ami bennem volt, az kezdett még jobban fájni. Belehasított a gyomromba, a gerincembe. Jó, hogy feküdtem, mert nem bírtam volna állni. Akkor még nem sírtam, az később kezdődött. Pihenj, mondta nekem, holnap hazaviszlek. Majd meglátod, hogy így volt a legjobb. Én nem bírtam szólni, csak a falnak fordultam, ő meg kiment. Tudtam, hogy jót akar, a fejem értette is, hogy igaza van, mégis gyűlöltem azért, amit mondott. És ez lényegében nem változott később sem, hónapokig, miután otthon voltam megint. Hát ezért döntöttem végül úgy, hogy tényleg vidékre megyek tanítani. Nem is volt olyan nehéz állást találni, tanárok is haltak a fronton, voltak betöltetlen helyek. Akkor jöttem ide. Azt hiszem, azért is ragaszkodtam hozzá, hogy így legyen, mert még akkor találtam ki, mikor élt a gyerekem, és ez, hogy megcsinálom végül, amit együtt elhatároztunk, ez valahogy összekötött vele, hiába vesztettem el.

Nagy csend lett. Nehéz ilyenkor bármit mondani.

- Nem tudtam. Ezt soha nem mondták nekem.

- Na, ugye! De ne félj, nem csak te nem tudtad. Nem beszélt erről senki senkinek. Szerintem apám tiltotta meg. Meg aztán mindenkinek kényelmesebb is volt, ha hallgat, mert úgy nem kellett engem sem meghallgatnia.

- És a családi sírra sem vésték fel a nevét… Vagy csak én nem vettem észre?

- Nem, nem te nem vetted észre. Nem ott van eltemetve. A helyzet az, hogy nem is tudom, hol van eltemetve. Tudod, akármilyen furcsa, de a szülés után erről a gyerekről én csak másoktól hallottam, nem láttam viszont sem életében, sem holtában. Nem voltam ott a temetésén, ha ugyan eltemették rendesen. Az én emlékeimen kívül semmi nyoma nincsen, hogy valaha megszületett és meghalt.

- Na de a kórházi papírok? Azokat biztosan kiadták neked.

- Valami papírokat biztosan adtak, de hogy én nem láttam őket, az is biztos. Gondolom, apám intézte el a barátja barátjával, nekem meg nem adta oda akkor. Mit érdekelt az engem. Onnantól, hogy azt hallottam, meghalt a gyerekem, csak menekülni akartam arról a helyről. Meg sem néztem. Azt akartam, hogy úgy emlékezzek rá, ahogy akkor, egyetlen egyszer, a születése utáni percekben láttam. Az után, hogy apám elment aznap délután, kimentem ugyan az orvoshoz, és megkértem, vigyenek a gyerekemhez, hadd lássam, de ő azt mondta, most nem lehet, majd másnap, addigra meg már én nem akartam, nem kértem még egyszer. Később meg nem volt rá lehetősége apámnak, hogy nekem adja az engem illető iratokat, mert beszélni sem igen beszéltem vele éveken keresztül. Mikor meghalt, sok évvel később, a családi iratok közt mindenesetre nem találtunk erről semmit. Vagyis én nem találtam. Más nem is keresett. Vagy ha keresett is, ha talált is, nekem nem szólt. Nem volt, kész, nem létezett ez az egész. Jobb így, biztosan azt gondolta.

- De neked nem volt jobb.

- Hát nem, nekem nem. Illetve az elején, akkor még nem volt annyira rossz. Egyszerű volt így. Én gyászoltam, de nem volt egy probléma, amit meg kellett oldani. Csak aztán ahogy teltek a hónapok, és én azt gondoltam volna, egyre könnyebb lesz elfelednem, ami velem megesett, épp ellenkezőleg történt. Egyre rosszabb lett. Aztán jött az ősz, meg a tél, és valamikor november felé megjelent nálunk egy fiatal parasztasszony, a szakácsnő valami rokona, aki a harcok elől menekült el. Férje a fronton, a falujában alig maradt férfi, közeledett a front, nem mert maradni, nem volt hova mennie, feljött Pestre. Két gyerekkel jelent meg egy este, egy négyéves forma kislánnyal, meg egy csecsemővel. Hónapokig élt ott velünk, én meg a kínok kínját álltam ki, valahányszor megláttam a gyerekeit, főleg persze a kicsit. Az éppen akkora volt, mint az enyém lett volna. A szemem előtt tanult meg mászni. Szerencse, hogy többnyire a konyhában volt az anyjával, aki besegített a háztartásba a lakhatás fejében. Aztán egy nap, ahogy jöttek, úgy el is tűntek, azóta se hallottam felőlük. Pedig az ő ott létük is mindegyre arra sarkallt, hogy csak el otthonról, minél hamarabb. Onnantól, hogy itt laktam, a faluban, sok nehézségem lett, de valahogy belül mégis megkönnyebbedtem. Voltak persze rossz napok, de ahogy teltek az évek, egyre ritkábban. Az évfordulók, azok nagyon nehezek. Ha lenne egy temető, egy sír, ahová kimenjek, jobb lenne. De nincs.

- A kórházba nem mentél vissza? Utána kérdezni, hová temették a kisgyereket?

- Dehogynem, pár évvel később elmentem egyszer. De hát nem úgy mentek akkoriban a dolgok, mint ma, hogy csak úgy kinyomtatják a leletedet. Már ahol megteszik, ma is. Nagy nehezen eljutottam a kartonozóba, ott meg szívességből, kedvességből elkezdték keresni nekem, de hiába keresték, nem volt a nevemre kiállított karton. Az orvos, aki a szülésnél ott volt, már régen nem dolgozott a kórházban, a városból is elköltözött, meg is halhatott addigra, idős ember volt, én mindenesetre nem találtam meg. Aki még segíthetett volna, az apácák közül valaki. De időközben a rendeket feloszlatták, az apácák szétszéledtek, sokukról azt sem lehetett tudni, hová mentek, mi lett velük. Persze a legtöbb a családjához ment haza, de hát ki voltam én, hogy apácák után nyomozgassak, meg hát tényleg nem nagyon lehet azt ma elképzelni, hogy milyen világ volt akkoriban, nem akartam én bajt hozni se magamra, se másra.

- Hát, nem is tudom, mit mondjak erre az egészre…

- Ne mondj semmit, kislányom. Örülök, hogy elmondtam, jó, hogy tudja valaki. Legalább valakinek eszébe jut néha az a kisgyerek, ha én már nem leszek.

A történet itt folytatódik.