A regény előző része itt olvasható.

A téren egy idegenvezető magasba tartott esernyőjét követve átsétált egy turistacsoport, és eltűntek a templomban.

- Marhára meg lehetett lepve, hogy az általa kiagyalt történet főszereplője véletlenül éppen hozzá, a rendezőhöz csengetett be. De tisztességgel végigjátszotta a szerepét. Ez volt az egyetlen véletlen, minden mást apróra megtervezett.

A téli nap visszabújt a felhők mögé, a tér rögtön hűvösebb lett.

- Ez az összeesküvés nagyon szép egyébként – mondta Bottyán szakmai elismeréssel – igazából értem is. Arról is szól, hogy tesztel, arról is, hogy alaposan meg akar ismerni, végigvezetni az önmegtalálási folyamaton, és közben nyilván meg is akar bizonyosodni az igazáról. És ki tudná a legmeggyőzőbb bizonyítékot szállítani, mint maga az érintett, aki ráadásul szakmabéli is, éppen ilyen bizonyítékok azonosításával keresi a kenyerét. Csak sajnos arra nem készült fel, hogy én nem a megerősítést, hanem a cáfolatot hozom. A történet legeleje félreértés, rögtön az elején megtévesztették.

Éva hallgatott. Bottyán, már csak azért is, hogy ne legyen csend, folytatta.

- Ha megtudja, hogy átverték, össze fog omlani. Segítened kell! Magyarázd el Pipi néninek, hogy nagyon sajnálom, de félreértés áldozatai lettek. Mondd meg neki, hogy nem kell aggódnia, hogy lefekszünk egymással. Ez nem vérfertőzés. Nem vagyunk unokatestvérek, vagy mi…

Ühüm, - mondta Éva, nem nézett a férfire, de a kiskanál felé nyúlva, mintegy véletlenül, elengedte Bottyán kezét, és elhúzódott tőle.

A genealógus tehetetlenül felsóhajtott. Miféle Thaly űzi csúf játékot vele? Megvalósul, amit a könyvtárakban átélt: valaki piros ceruzával aláhúzza a nevét, átírja a múltját, főszereplőt kreál belőle egy történetben, amiben nem is akart részt venni, kétségbe vonja a származását, és a nőt, aki már fülig szerelmes belé, összezavarja. Pedig olyan szépen indult ez a nap!

- Éva, figyelj, - tett egy utolsó, fáradt próbálkozást, - te honnan tudod, hogy a rokonaid azok, akiket eddig a rokonaidnak tartottál és nem teljesen más emberek? Ennyi erővel neked is bárki mondhatná, hogy valamelyik felmenődet titokban örökbe fogadták, és nem is az vagy, akinek hiszed magad!

Éva sokáig kereste a szavakat.

- Árpád, ezt senki sem tudhatja. Semmi baj. Azt hiszem, igazad van. Pipi néni úrinő, nem szól bele a magánéletembe. Elküld veled egy nyugat-európai körútra, de mégis arra kér, hogy ne kerüljek veled testi kapcsolatba. Tudja, hogy nagylány vagyok. Csak az lehet az oka, amit mondasz. – Elhallgatott. Aztán, talán mert vigasztalni akarta a férfit, hozzátette: – Én egyáltalán nem bánnám, ha rokonok lennénk. És különben is: csak másod unokatestvérek lehetünk. Ez nem is vérfertőzés!

Ez sok volt Bottyánnak. Hirtelen felállt, hangosan kiszabadította a lábát a kávézó fém széke alól, majd faképnél hagyta a nőt. Hátra sem nézve bemenekült a legközelebb nyíló utcába.

***

A következő másfél órát azzal töltötte, hogy módszeresen végiggyalogolta a Trastevere minden utcáját. Kétszer jobbra fordult, aztán kétszer balra, majd ezt ismételgette. Bármennyire is próbált nem gondolkodni, azon kapta magát, hogy egymás után jutnak eszébe gyanús részletek, többértelmű apróságok a gyermekkorából. Elhallgatások, megjegyzések, félrenézések, amelyeknek akkor nem tulajdonított fontosságot, de most, ha nagyon akart, éppen tudott nekik értelmet adni. A nagy sunnyogás a Bottyán múlt felől. A nemesi családoknál obligát büszkélkedés hiánya. A kimondatlan elvárás, hogy ne kutakodjon a származásában. Az elvárás, amelynek forrása minden bizonnyal a nagyapja volt, de az apja is annyira magáévá tette, hogy a kis Bottyán nem lázadozhatott az egységfront ellen. Olyan jól belénevelték, hogy ne firtassa a kérdést, hogy felnőttként, családfakutatóként sem tette. Ez mégiscsak furcsának hangzik, – ismerte el magában.

Ki tudja, persze, lehet, hogy mindenkinek vannak olyan emlékei, amelyeket így is lehet értelmezni. Talán nem kell ennek olyan nagyon jelentőséget tulajdonítani. Szemerkélni kezdett a kellemetlen, téli eső. Belépett egy bárba, és rendelt egy Campari szódát. Felhajtotta, aztán bambán nézte a bárpult feletti lapmonitort, amin valami sportközvetítés ment. Amikor érezte, hogy az alkohol kezd felszívódni, fizetett, és kilépett az utcára. Nem tudta pontosan, hogy hol van, találomra továbbgyalogolt. Semmilyen határozott következtetésre nem jutott, de ahogy a nagy sétában kifáradt és lecsillapodott, kezdte úgy érezni, talán nem volt helyes, hogy Évát egyedül hagyta a kávézóban. Visszasietett a templom előtti kis térre, és ahogy bekémlelt a kávézóba, rögtön szembenézett a laptopjából felnéző Évával. Sok idő telhetett el, a nő mégis türelmesen megvárta [miközben ezt a blogbejegyzést írta: Róma]. Bottyán odasietett hozzá, és leült az asztalhoz.

- Elnézést, - mormogta megviselten.

- Nem, dehogy, dehogy, én nagyon sajnálom, hülyeség volt. – Éva próbált minél több mindent mondani egyszerre - Egyáltalán nem kellett volna hitetlenkednem. Most biztos, azt gondolod, hogy hülye vagyok, nulla valóságérzettel, csak romantikus, elveszett gyerekes történetek közt élek. Megígérem, hogy nem fogom ezt többet szóba hozni. Kezdjük újra a napot ott, ahol reggel tartottunk, hagyjuk ezt az egészet, ami csak arra jó, hogy elrontsa a kedvünk!

Bottyán sóhajtott. Jól esett neki, hogy Éva nem őt hibáztatja, de talán éppen ezért, könnyebb volt őszintén válaszolni.

- Éva, nem tudom, mit gondoljak. Most már nem vagyok teljesen biztos semmiben. Abban sem, hogy apámat nem fogadták örökbe. Hogy a Bottyán nagyapám tényleg a nagyapám volt. Minden elképzelhető. Lehet, hogy apámat örökbe fogadták, de ő sem tudta. Lehet, hogy tudta, csak nekem nem mondták el. Valaki valakit kímélni akart, – maga elé nézett, a kockacukrot forgatta az ujjai közt. – Ez a szakmám, tudod, a családfakutatás. Ehhez értek. És túl sok gyanús pontot látok, ezeket egyenként végig kéne gondolni. Nem hiszem, hogy rokonok lennénk, de nem is tudom teljesen kizárni. Ha ez zavar, megértelek. Nem fogok ragaszkodni hozzá, hogy betartsd a reggeli ígéreted.

Éva elpirult.

- Hogy lehet erről fényes nappal egy kávézóban beszélni?! – kérdezte tettetett felháborodással, megjátszott elutasítással. De Bottyán megértette, hogy a nő hajlandó megtenni, amit felajánlott, és tényleg ott próbálja folytatni, ahol reggel abbahagyták. Mint egy szerelmes, aki semmi mást nem akar, mint flörtölni. Talán azért teszi, hogy megnyugtasson. Talán nem is bánná, ha egy kis vérfertőzéssel feldobná a kispolgári életét, ki tudja. De valószínűbb, hogy csak le akar csillapítani. A férfinak régen esett valami ennyire jól, mint Éva mostani viselkedése. Legalább megpróbálja. A nő megint megszólalt.

- Szeretnék kérni valamit.

- Igen?

A nő kedves, de határozott hangon beszélt, Bottyán még nem is hallotta ilyennek.

- A következő hetek elég izgalmasnak ígérkeznek. Sok minden történhet. Lehet, hogy furcsa helyzetekbe kerülünk. Lehet, hogy megtudunk valamit, amit jobb lett volna soha nem megtudni. De bármi derül is ki, kérlek, többet ne rohanj el.

A történet utolsó része itt olvasható.