A regény előző része itt olvasható.

A repülőgép kora este szállt le a Róma–Fiumicino nemzetközi repülőtéren. A repülőn csak narancslevet és sós kekszet adtak, mintha a hagyományos légitársaság megvalósította volna a fapados járatokra jellemző körülményeket, csak a fapados repülők nyomott árairól feledkezett meg. Most, hogy a bőröndjeiket maguk után húzva elhagyták a repülőteret, joggal remélhették, hogy pár órán belül igazi római vacsorát élvezhetnek egy kis belvárosi étteremben.

A következő néhány óra során azonban az olaszok olyan mértékben igazolták vissza a róluk szóló sztereotípiákat, mintha a magyarok karikás ostorral és hortobágyi palacsintával fogadnák a repülőtéren a külföldieket. A problémák a Leonardo-express nevű vonattal kezdődtek, amellyel a városba szerettek volna bejutni. Jelentős sor várakozott a jegypénztárnál, Bottyán türelmesen beállt az olaszok közé, míg a jegykiadó ablak, bár a sor korántsem apadt le, egyszer csak bezárt. Nyilván vége volt a munkaidőnek. A sorban állók – a helyismerettel rendelkező olaszok, és a tájékozatlan turisták – ekkor egy emberként a vonathoz rohantak, mert elterjed köztük, hogy jegy nélkül is fel lehet szállni a vonatra, és ott közvetlenül a kalauznak fizetni. Bottyán előtt azonban ez az út nem állt nyitva. Készpénz alig volt a tárcájában, arra pedig nem számíthatott, hogy bankkártyával tud jegyet venni a kalauztól. A vonat közben indulásra készen várakozott, de már nem sokáig. Bottyán sietve tuszkolta bankkártyáját a pénzkiadó automatába, igencsak bosszantotta, hogy az automata rengeteg kérdést tett fel, és minden válasz értelmezését alaposan megfontolta. Amikor már úgy tűnt, az összes adatot bekérte, és hajlandó elvégezni a kívánt műveletet, érett felelősségtudattól vezérelve kiírta: „Óvakodj a zsebtolvajoktól!” Mire végül kiadta a pénzt, a vonat elment.

Bottyán ekkor átment a jegykiadó automatához, mert nem bízott abban, hogy a kalauznak ékes olaszsággal el tudja magyarázni, miért nem vett előre jegyet. Ott azonban azzal kellett szembesülnie, hogy az ideges olaszok sem értik, hogyan működik a bezárt ablak után egyedüli lehetőségnek megmaradt gépiesített jegyvásárlási módszer. Amikor végül sorra került, a biztonság kedvéért beállította, hogy angol nyelven kíván kommunikálni a géppel. A pillanatnyi nyomás alatt nem ítélte megfelelőnek olasztudását a feladat súlyához. Igen ám, de a gép a felhasználó akaratát tökéletesen figyelmen kívül hagyva – talán nemzeti öntudatból – néhány lépés után észrevétlenül visszaváltott olaszra. Bottyán próbálta kizárni gondolataiból a mögötte álló ideges tömeget, és szorgalmasan betűnként nyomogatta be a célállomás nevét. Rögzítette, hogy első osztályon akar utazni, miután megértette, hogy másodosztály nem is létezik. Végül, amikor végül a fizetéshez jutott, bármilyen meglepő, a ’nessuna carta’ feliratú gombot nyomta meg. Bár volt saját kártyája, és éppen azzal készült fizetni, egy perccel korábban ügyesen megfigyelte, ahogy egy szerencsétlenkedő olasznak egy másik, tapasztaltabb olasz azt tanácsolja, a kártya nélküli fizetési módot válassza, ha kártyával akar fizetni.

A vonatút fél órán át tartott a sötétben a Termini pályaudvarig. Annak azonban a legtávolabbi végén állt meg. Miután kiszálltak, Éva és Bottyán majd egy kilométeren keresztül húzta maga után a bőröndjét. A vonatállomás előtti hatalmas, de az építkezések miatt alaposan felásott buszpályaudvaron minden egyes busz gyakran jött és ment, kivéve éppen a 64-es számút, amelyre nekik volt szükségük. Bár a kiírás szerint tizenkét percenként járt, most valamiért mégsem jött. Közben növekedett az éjszaka, miként a tömeg is a megállóban. Bottyán bőröndje fogantyújára támaszkodva lassan letett arról a tervéről, hogy pizzából és sörből álló könnyű vacsorával ünnepeljék a városba érkezésüket.

Fél óra múltán váratlanul három 64-es busz is érkezett. Bottyán biztos volt benne, hogy a késést kiküszöbölendő a vezetők most iszonyatosan belehúznak, és legalább az első busz majd olaszos temperamentummal, csikorgó kerekekkel fog indítani. Semmi ilyesmi nem történt. A vezető komótosan kiszállt, mintha nem várna ott negyven perce egy rakás fáradt ember feleslegesen az elvileg tizenkét percenként járó buszra. Újabb tíz perc múltán végre begyújtotta a motort, majd becsukta az ajtót, de aztán mégsem indult. Valaki kopogott az ajtón, amely erre udvariasan kinyílt. Amerikai diáklányok érdeklődtek: tulajdonképpen nem is akartak felszállni, csak azt tudakolták merre található a Spanish steps. Három segítőkész olasz segítségével végül a vezető összerakta, hogy itt a város egyik fő látványosságáról, a Spanyol lépcsőről van szó, és erre hadarva elmondta, melyik számú buszra szálljanak fel. Ezután becsukta az ajtót, majd megint kinyitotta, ugyanis jött még egy utas. Neki azonban nem volt jegye. Őt tehát elküldte jegyet venni az automatához, amit természetesen az egész busz végig várt. Bottyán elgondolkozott, vajon miért nem folytat ez a kedves buszvezető pszichológiai tanácsadást is.

Majdnem két órával azután, hogy földet ért velük a repülőgép, a busz végül megindult velük a belvárosba vezető utcákon. Néhány megálló után leszálltak, és a macskaköveken húzva végigzötyögtették cabin size gurulós bőröndjeiket. Bottyán csak remélte, hogy nem rázkódik szét a laptopja.

Megérkeztek a Via Giulián található Magyar Akadémia főbejáratához. Bottyán, mint valamikori tudományos ösztöndíjas, méltányos térítés fejében ebben a belvárosi épületben, a gyönyörű Falconieri palotában szerzett maguknak szobát. Pillanatnyilag azonban nem voltak abban a helyzetben, hogy a belső udvar festői vízesését, vagy az épület különféle termeiben magától értetődő módon megjelenő mennyezeti freskókat megcsodálják, mert tizenegy felé járt az idő, és a kapu zárva volt. Csengőt nem találtak, így a férfi mobiljáról felhívja azt az ügyintézőt, akivel a szállásról egyezkedett, és aki – így reméltre legalábbis – az épület belsejében tartózkodott.

Az ügyintéző, bár nem keltette azt a benyomást, hogy szívesen jött le a vendégek elé, nem is neheztelt látványosan, csak annyit kérdezett meg, miért nem jöttek a másik, jelentősen gyorsabb úton, a vonatról korábban leszállva, és egy helyi villamossal megrövidítve az utat. Bottyán nem kérdezett vissza, nem mondott semmit, nem tett megjegyzéseket a városra, sem a benne élőkre, csak békésen mosolygott.

Éva fürkészve nézett a férfira.

***

Reggel Bottyán és Éva kisétált a Falconieri palotához legközelebb eső jelentéktelen bárba, és jobb presszót ivott, mint Párizs leggondosabban megválasztott kávézójában. Megbeszélték a napi tervüket, és megállapították, hogy a városnak ugyanazon pontján van programjuk: Bottyán beiratkozik a Biblioteca Apostolica Vaticanába, míg Éva a Vatikáni múzeum gyűjteményét nézi meg. Ezért egyelőre együtt maradtak, és a tömegközlekedésből kiábrándulva gyalog sétáltak át a városon, a Tiberisen az Angyalvár előtt átkelve egészen a Szent Péter székesegyházig. Itt jobbra fordultak, és mielőtt elváltak volna, hogy Bottyán átessen az útlevélkezelésen, Éva pedig beálljon a múzeum főbejáratához váró turisták közé a Vatikánváros magas fala mentén kígyózó sorba, betértek egy másik tipikus olasz bárba, és ittak még egy kávét. Ezután elbúcsúztak, és abban maradtak, délután ötkor ugyanitt találkoznak.

Bottyán belépett a Pápai állam kapuján, ahol rajta kívül apácák és papok haladtak át, valamint azok az olaszok, akik a vatikáni gyógyszertárba tartottak, őket azonban csak érvényes recepttel engedték be. Amikor tizenkét évvel korábban először próbált a kézirattárba bejutni, akkor sem értette, miért akar valaki éppen a vatikáni gyógyszertárban vásárolni. Most odasétált az első kaput őrző első svájci gárdistához, és többé-kevésbé korrekt olasz nyelven elmagyarázta úti célját. A jó kiállású gárdista a félrevetett sapkája alól elnézően mosolygott Bottyánra, aki gyorsan megértette, hogy ezen a ponton felesleges volt bármit is mondania, szó nélkül tovább engedték volna. A második kapuhoz érve már felbátorodott, itt azonban nem jutott át egykönnyen, a második egyenruhás őr azt mondta egészen jó angolsággal, hogy a belépéshez engedélyt kell kérni, az iroda oldalt található, neki pedig sorba kell állnia. Mikor odabent rákerült a sor, és az irodai fülkében ülő papi ruhába öltözött ügyintéző előbb egy ’just a moment’ felkiáltással a türelmét kérte, majd végül hozzáfordult, Bottyán angolul próbálta elmagyarázni, miért is jött. A papi öltözetű úr azonban rendreutasította, mondván, hogy kizárólag olaszul vagy latinul ért. Bottyánnak ez nem jelentett gondot, de egy kissé megrökönyödött. Elmondta olaszul, mit kíván, megkapta a belépőt, ami láthatóan többet ért itt, mint egy érvényes recept, majd további kapukon keresztül felsétált a Vatikán központi régióiba. A felső udvarban jobbra fordult, és belépett a tulajdonképpeni könyvtár épületébe. A Segretaria előtt négyen vártak arra, hogy olvasójegyet kapjanak.

Fél órával később, amikor még mindig ugyanaz a négy ember várt a zárt ajtó előtt, Bottyán kezdett idegeskedni. Úgy érezte, időnyomásba került. Ez a nyomás azonban nem az ő sűrű programja, hanem az intézmény sajátos munkarendje miatt keletkezett. Beiratkozni ugyanis délig lehetséges, de ugyancsak délig lehet kéziratokat is kikérni, mert utána két órás ebédszünet kezdődik. Most fél tizenegy felé járt az idő, és Bottyán aggódott, hogy hiába kelt időben, a kéziratot esetleg csak délután kapja meg. Idáig jutott az aggódásban, amikor végre felpattant a szoba ajtaja, egy szigorú kinézetű pápai titkár – Bottyán szerint ugyanaz, mint akinél tizenkét éve beiratkozott – széles mosollyal kérte az elnézésüket, és valamiféle számítógépes meghibásodásra hivatkozva a türelmüket is. A következő tíz percben rekord gyorsasággal és minden problémázást mellőzve mindannyiukat beíratták, Bottyán is megkapta a maga olvasójegyét.

Felsétált a könyvtár olvasótermeibe, amelyek nem sokkal korábban nyitottak meg egy két éven át tartó felújítást követően. Bottyán megcsodálta a kidolgozott mennyezeti freskóikat, és meg mert volna esküdni, hogy semmi nem változott azóta, hogy legutóbb itt járt. A hosszas felújítások bizonyára a könyvtár egy másik részét érintették, gondolta kételkedve. Belépett a kézirattárba, meghallgatta a könyvtárostól, hogy az első sor kivételével bárhova leülhet, majd aláírta a pulton lévő nagy könyvben szereplő jelenléti ívet. Feltűnés nélkül átfutotta a nagykönyvben lévő aznapi névsort, a teremben lévő kutatók aláírásainak listáját. Több nevet is felismert szakirodalmi olvasmányaiból, de amikor érdeklődve körülnézett, nem tudta mely arcokat párosítsa az ismert nevekhez. Személyesen nem találkozott még velük, csak cikkeiket olvasta. Különös, gondolta, itt ülünk, látjuk egymást, de nem tudjuk azonosítani a másikat.

Amíg arra várt, hogy kihozzák a szerencsére még jóval tizenkettő előtt leadott kézirat igénylését, elolvasta az asztalon szereplő, olasz és angol nyelvű listát, amelyen az olvasóteremben engedélyezett és tiltott tevékenységek voltak felsorolva:

- Az olvasott vagy tanulmányozott kéziratnak mindvégig az asztalra kihelyezett fa könyvállványon kell maradnia.

- Az olvasóteremben tollal, sem golyós, sem töltőtollal, nem szabad írni.

- A jegyzeteléshez kizárólag radírozható ceruzát vagy laptopot szabad használni.

- A kéziratot ceruzával a kézben nem szabad lapozni.

- A kéziratra papírt, jegyzetfüzetet vagy bármi mást, amire a kutató esetleg írna, nem szabad helyezni.

- A kezet vagy az ujjakat a kézirat oldalain nem szabad pihentetni.

- A kézirat sorait tilos az ujjakat lapon futtatva követni, kimondottan az erre a célra kihelyezett műanyag kártyát kell használni.

- Egynél több olvasó egy kéziratot egy adott pillanatban nem tanulmányozhat.

- Egynél több kéziratot egy olvasó egy adott pillanatban nem tanulmányozhat.

- Ha mégis erre volna szükség, mert a kutató két szöveget kíván összevetni, külön engedélyt kell kérnie.

- A kéziratok oldalait végtelen óvatossággal kell lapozni, anélkül, hogy a lapozás keltette zaj más olvasókat zavarna.

- Amennyiben az olvasó bármilyen rövid időre el kívánja hagyni a helyét, a kéziratot be kell csuknia.

- Kutatók szabadon behozhatnak könyveket a Régi Nyomtatványok olvasótermének valamint a Kézikönyvtárnak a szabadpolcairól a Kézirattárba, és használhatják asztaluknál.

- A polcról levett könyv helyére azonban el kell helyezni egy, minden asztalra kihelyezett kártyát, hogy más olvasók tudják, ki használja a könyvet.

- Azon olvasóknak, akik ezt a mindenki számára hasznos eljárást nem tartják tiszteletben, átmenetileg bevonhatják az olvasójegyét.

- Amennyiben az olvasó a Kézirattár gyűjteményéből kíván egy nyomtatott könyvet konzultálni, kérését a Régi Nyomtatványok olvasótermének könyvkiadó asztalánál kell elektronikus formában leadnia, majd nevét nyomtatott betűkkel a naplóba bevezetnie.

Húsz perc várakozás után Bottyán megkapta a negyedik, és egyben utolsó Kircher kéziratot.

A történet itt folytatódik.