A regény előző része itt olvasható.

Bottyán egy futó pillantást vetett a sárgult lapra. Nem folyamatos szöveg volt rajta, csak valamiféle lista. Számok és szavak. Pillanatnyilag azonban jobban érdekelte a levél. Tulajdonképpen egyszerre volt levél és boríték: egy A4-es forma lap egyik oldalának jobb felén szöveggel, a másik oldala közepén pedig egy címzéssel. Ha úgy hajtogatjuk össze a levelet, ahogy a hajtások a papíron elhelyezkednek, előbb félbe, majd négyrét, végül az oldalait is be, akkor a megírt levél belülre kerül, és az ügyesen boríték alakúvá vált levél címzése kívülre. Az egészet pedig egy pecsét zárhatta le, amennyire a viasztöredékekből meg lehetett ítélni.

A címzés nem kisebb embernek, mint a fejedelemnek, II. Rákóczi Ferencnek szólt:

Méltosaghos Erdélyi Fejedelem, Felső-Vadászi Rákoczi Ferencz,

nagy kegyelmes Uramnak, eő Nagysághának alázatossan írám,

cito, cito, cito, citius, citissime

Bottyán óvatosan széthajtogatta a levelet. Megszólítás, magyar nyelvű szöveg, sok szám, majd megint szöveg. A végére pillantott, és meglátta az elmúlt hetek kutatásaiból jól ismert aláírást. Azt az aláírást, amit több szövegkiadás is fac-simile másolatban mellékelt: „Ocskay László”.

A genealógus jól ismerte az 1700 körüli magyar kézírásokat. Tudta, hogyan néz ki egy akkori levél, és gyorsan meg tudta ítélni, hogy a kezében lévő irat vagy hiteles, vagy legalábbis igen jó hamisítvány. A papír viszont gyanúsan jó állapotban volt, nem úgy nézett ki, mint amelyet az elmúlt háromszáz évben sokat olvasgattak volna.

- Ilyen források a levéltárakban vagy a könyvtárak kéziratgyűjteményeiben szoktak lenni, nem magántulajdonban. Már persze ha igaziak. Hogyan került ez Önhöz?

- Sajnos erről nem beszélhetek. De azt szeretném kérni, hogy nézze meg alaposan őket. Maga gyakorlott történész-nyomozó, nyilván hamar rá fog jönni, valódiak-e vagy nem. De ennél is fontosabb, hogy a levélben a szöveg helyett sokszor számok vannak. Rá tud jönni, mit jelentenek?

Ez direkt hízeleg nekem? – kérdezte magát Bottyán, de azért jól esett neki, hogy az eddig olyan tartózkodó nő történész-nyomozónak hívta. Kezdte kiismerni a megbízóját. Úgy osztja meg, és úgy tartja vissza az információkat, hogy még éppen ne hagyjam faképnél – gondolta.

– Nem tudok úgy dolgozni, ha valamit eltitkol a megrendelő – ezt már kimondta hangosan – Az is furcsa, hogy elkészítteti velem az Ocskay genealógiát, és ezeket az írásokat csak most veszi elő. Szeretett volna ráhangolni a témára, mi? Azt akarta, végezzek előtanulmányokat, mielőtt megkapom az igazi feladatot?

Bottyán most nem volt dühös, bár minden oka meg lett volna rá. Viszont csodálkozva látta, hogy a nő bizonytalankodott. Mintha szégyellte volna magát. Kínban volt, de ezúttal nem a genealógus miatt. Többször majdnem megszólalt. Aztán mégis inkább a kávéscsészéjét piszkálta, majd teljesen váratlanul elővett a cigerettát. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki dohányzik, ráadásul ahol ültek, nem is szabadott dohányozni. Erre valószínűleg ő is rájöhetett, mert letette a cigit az asztalra. Bottyán szinte megsajnálta. És hirtelen ráébredt, hogyan lendíthetné előre a társalgást.

- Szeretnék az igazi megbízóval beszélni! – mondta annyira magabiztosan, amennyire tudta.

Ez telitalálat volt. Bottyán ritkán mérte fel ennyire pontosan a helyzetet. Edelényi Éva szemében valamiféle hála jelent meg. Bottyán most már tudta, hogy folytathatja.

- Ezt a megrendelést most maga tulajdonképpen csak közvetíti, nem? Valaki más határozott róla, és megkérte magát, hogy beszéljen velem, de maga nem is érti pontosan, és nem is tartja fontosnak az egészet – az utóbbiakat inkább mondta, mint kérdezte, mert egyre inkább tudta, hogy igaza van. A nő maga elé nézett, nem tiltakozott.

- Szeretnék beszélni azzal, aki ezt a megbízást igazából adja – a híres, Bottyán féle makacsság mutatkozott most meg.

- Nem lehet – mondta a nő, de nem annyira a sértett önérzet hangján. Láthatólag nem akart megküzdeni a családfakutató büszkeségével. Mintha ő is éppen azt szerette volna, ha Bottyán közvetlenül éppen azzal beszélne, aki ezt a megbízást kiagyalta, és eközben ő maga valahol teljesen máshol lehetne, és kimaradhatna ebből az egészből.

– Ne haragudjon, de erre nincs lehetőség. Egy idős rokonom kért meg, aki, higgye el, nem csak magával nem akar beszélni, hanem senki mással sem. Nem tudom, honnan vannak neki ezek, lehet, hogy most kerültek elő, lehet, hogy kapta őket valahonnan, nem kérdeztem. De azt nagyon szeretné tudni, mit jelentenek. Összefügg a levél és a kartonlap? Miről szólhat a levélnek az a része, amit nem lehet elolvasni? Ezt csak maga tudja megmondani. Tudom, hogy nem a pénz érdekli, de szeretnénk tisztességesen megfizetni a munkáját. Ennek a rokonomnak nagyon fontos, hogy választ kapjon a kérdéseire.

Békülni akar, vagy csak az önérzetemet próbálja karban tartani? - kérdezte magától Bottyán, de mivel a nő letagadhatatlanul megadta neki azt a tiszteletet és elismerést, amire a hiúságának igénye volt, nem tiltakozott tovább. De volt még egy oka arra, hogy közelebbről megvizsgálja az ügyet. Talán a nő ültette el a fülében a bogarat, amikor nyomozónak hívta, talán magától lelkesedett be, de nagyon is tetszett neki a gondolat, hogy a szakértelmét egy olyan rejtély megoldásában kamatoztathatja, aminek tényleg van tétje.

Nem válaszolt semmit, viszont megállította a mellettük elhaladó pincért, és kért tőle még egy capuccionót. A nő pedig, talán mert érezte, hogy Bottyánnak ezzel a kedvére tehet, együttműködő arcot vágott, és gyorsan kért magának még egy presszókávét. Most egészen úgy érezhették magukat, mint egy nyomozó páros.

Amint megkapták a kávéjukat, Bottyán az asztal egyik sarkára tette a meleg csészéket, és a székét, amely eddig a nővel szemben volt, áthúzta úgy, hogy az asztal csészékkel szemközti sarkát ülték körül, részben egymás felé fordulva. Mintha a nőnek sem lett volna kifogása a genealógus közelsége ellen. Bottyán visszacsomagolta a családfakutatásának eredményeit a kék dobozba, és azt is áttolta a kávék mellé. Maguk előtt pedig egymás mellé helyezte a levelet és a sárgult kartonpapírt, amely a listát tartalmazta. Majd elkezdett magyarázni.

- Nézzük először meg ezeket kívülről! A megcímzett levél úgy néz ki, mint azok a levelek, amelyeket a Rákóczi szabadságharcban a fontosabb szereplők egymásnak küldtek. Ezek a cikornyás címzések és aláírások megszokottak voltak, a levél szövege azonban, ha megnézi, egész jól olvasható. Magyarul van.

- Nem akarja esetleg elolvasni? – ajánlotta a nő.

- Még nem. Először mindig magát a tárgyat vizsgáljuk meg, csak utána a tartalmát – a genealógus elemében volt.

- Jó, de ha megnézi, teljesen olyan, mintha a levelet más írta volna, mint az aláírást – kotyogott közbe a nő.

- Abszolút igaza van, gyakori volt, hogy valaki lediktálta a levelet, majd aláírta, így végső soron csak az aláírás a saját kézírása. Ocskay például ezt a levelet csak aláírta, de – továbbra is feltételezve, hogy ez itt valódi – a levél tartalma is tőle származhat.

- A baj nem ez, hanem az, hogy túl jó állapotban van ez az egész – folytatta elgondolkozva – Nem sokan hajtották eddig szét. Nem úgy néz ki, mintha mai lenne, de a háromszáz éves papírok általában használtabbak.

- Érdekes, nekem nem is a levél, hanem pont a másik lap volt gyanús. Nézze meg, a szöveg közepén keresztbe van meghajtva, a széle levágva. Az egész olyan, mintha összehajtva kivasalták volna. Ennek így nem nagyon van értelme. Meg az is furcsa, ami rajta van.

Bottyán felvette a sárgult lapot, megnézte elölről, majd hátulról, aztán megvizsgálta a lapon lévő hajtásokat. Végül összehajtotta olyan alakúra, ahogy a csíkok mentén töredezett lap az elmúlt évszázadokat tölthette. A nőnek igaza volt, amíg a levél hajtásai mentén logikusan lehetett borítékká csomagolni az üzenetet, addig a sárga lapot összehajtva a rajta lévő kevés szöveget nem lehetett átlátni, nem sok értelme volt, hogy éppen így tartották. Ráadásul a szöveget csúnyán csonkolva vágták le a lap szélét.

- Tudja mi ez? – kérdezte Bottyán. – Ez a lap összehajtva egészen pontosan téglalap alakú. Nem azért hajtották össze, hogy eltegyék. Nem megőrizni akarták, hanem felhasználni.

- De mire akarna valaki egy ilyen kevéssé gusztusos vastag papírt felhasználni?

- Arra, hogy belekössön egy könyvet. A 16. században, amikor elterjedtek a nyomtatott könyvek, szokássá vált, hogy az új könyveket a régi, értéktelenné vált pergamenkódexek lapjaiba kössék. A kódexlapok alá pedig gyakran tettek akár papír kéziratlapokat is, egyszerűen azért, hogy megerősítsék a kötéstáblát. Ennek a kissé barbár eljárásnak volt egy komoly haszna. Sok régi kódexnek így legalább egy apró töredéke fennmaradt. De az is előfordul, hogy két teljesen más helyről előkerült könyv kötését szétbontva találjuk meg ugyanannak a kódexnek két különböző részét. Képzelje, külön szakemberek vannak erre a munkára.

- Szétszedni könyveket?

- És azonosítani, amit a kötésben találnak. Ők a „fragmenta kutatók”. Nincs könnyű dolguk, mert ugyebár a töredékeknek se címoldaluk, se kezdetük, se végük nincsen, csak egy ismeretlen szöveg közepéből egy darab. Sok ilyet láttam én is, ez a lap nagy valószínűséggel kötéstáblából van. Nagyon jó lenne tudni, milyen könyvből került elő.

- Miért?

- Mert az sokat elárulna arról, hogy melyik korból származik, és talán arról is, ki használhatta, és mire.

- Ezt nem értem. Hogyan árulhatná el egy szétszedett könyv azt, hogy mire használták ezt a lapot?

- Na jó, a könyv csak annyit árulhat el, hogy mikor és hol alakult úgy, hogy a lapról azt gondolták, nincs már rá szükség, jobb lenne inkább belekötni valamit. Azt pedig, hogy mire használták, esetleg azok a további papírlapok árulhatnák el, amelyek mellőle előkerülnének.

- Jó, de mi köze van ennek a lapnak az Ocskay levélhez?

- Erről azt kéne megkérdezni, aki mellé tette. Egyáltalán nem biztos, hogy köze van hozzá. Hogy került egymás mellé ez a két dolog?

A történet itt folytatódik.