A regény előző része itt olvasható.

A karácsonyt Éva összeszorított fogakkal csinálta végig. Mosolygott anyjáéknál, ahol Laci előző házasságából született gazdag, elkényeztetett gyerekei és unokái körül forgott minden, és ahol csak a Gézával váltott sokatmondó pillantások, meg a tényleg jól sikerült puncs adott némi enyhet. Mosolygott apjánál is, aki ezúttal az ünnepre való tekintettel már ebédidőben sem volt színjózan, bár becsülettel igyekezett tartani magát, és ami igazán jól esett Évának: szemmel láthatólag őszintén örült az ajándéknak, ami egy számítógépre telepíthető szótárprogram volt. Nem a legfrissebb verzió, de apja kőkori operációs rendszerrel üzemelő gépére éppen ez kellett.

December 26-án délelőtt tízkor Éva a Balaton felé tartó vonaton ült, és azt érezte, ez a legjobb dolog, ami az elmúlt néhány hétben történt vele. A kocsi nem volt éppen üres, mert a gyér munkaszüneti menetrend és a vidéki rokonoknál esedékes karácsonyi ebéd miatt sokan választották ezt a járatot, de kellemes meleg és ünnepi hangulat uralkodott, a szokásos kolbászos szendvicsek helyett szinte minden utas táskájában csillogó papírba csomagolt ajándékok. Székesfehérvár után még a hó is szállingózni kezdett, és ez tényleg több volt, mint amit bárki a karácsonytól várhat. A csatlakozással sem volt semmi probléma, és mire harangoztak, Éva a jól megérdemelt török kávét kortyolgatta, a kultúrák békés egymás mellett élése nevében svéd sáfrányos kaláccsal. A konyha meleg és szegfűszegillatú, a sparhelten többféle étel, Pipi néni pedig olyan jókedvű, amilyennek rég nem látta.

- Nagyon örülök, hogy tényleg lejöttél hozzám, Évikém! – mosolygott.

- Azt gondoltad, nem fogok? – lepődött meg Éva.

- Nem is tudom… Nem voltam benne biztos, hogy nem mondod-e le végül.

- Eszembe sem jutott. Nem azért mondom, de még egy külföldi meghívást is visszautasítottam, hogy jöhessek. Komolyan. Nagyon akartam jönni. Jó itt és szeretek veled lenni. – Éva kicsit zavarba jött saját vallomásától, de Pipi néni felszabadultan nevetett.

- Hát ezt nagyon jó hallani. És is szeretek veled lenni. Örülök, hogy nem riasztottalak el múltkorában, azzal, amiket meséltem.

- Egyáltalán nem. Nem mondom, hogy nem viselt meg, mert nagyon sokat gondolkoztam rajta. Meg csomó dolog jutott eszembe, akit nem kérdeztem meg akkor. Néha olyan nehéz gondolkozni, ha az ember valami felkavaró történetet hall.

- Én is sokat gondolkoztam az óta. Furcsa dolog ez. Eleinte minden hónapfordulón csak a kisgyermekre gondoltam, az évfordulókon meg pláne. Napokkal előbb már csak az járt a fejemben, használhatatlan voltam, nyugtalan, szórakozott. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Mindig mehetnékem volt. Aztán ahogy teltek az évek, úgy nyugodtam bele lassan, már amennyire ebbe bele lehet nyugodni. De gondolni nem gondoltam rá gyakran. Amikor meg igen, és hát ez is furcsa, mindig úgy, hogy na, mi lehet vele, vajon mit csinál most. Valahogy élő emberként, nem, mint aki örökké újszülött marad a másvilágon. Számolgattam az éveit, hogy mikor kezdi az elemi iskolát, mikor a gimnáziumot, mikor érettségizik. Még az is átfutott a fejemen, hogy vajon lesz-e belőle régész, mint a szülei. Nem gondoltam persze komolyan semmit ezekből, csak olyan érzések voltak. Emlékszem arra is, mikor jöttem rá erre, nem is tellett bele sok idő, a második nyaramon volt. Lesétáltam a tóhoz egy este, hát persze, hogy augusztusban, és visszagondoltam arra a bizonyos augusztusra, meg hogy mi lehet avval a férfival, a gyerekem apjával. És egyszerre csak rádöbbentem, hogy egyikre és másikra éppen ugyanúgy gondolok. Mint két ember, akit elvesztettem, mert távol kerültünk egymástól, és nem lehet tudni, mi van velük. A gyermek elvesztése fájt jobban, hát persze, hogy az, de mégis, volt valami hasonló abban, ahogy rájuk gondoltam. Igaz ugyan, hogy az emberről sem tudtam, él-e, hal-e, mi lett vele. Keresni akkoriban eszemben nem volt. Mit mondhattam volna neki…

- Nem is tudod, túlélte-e?

- Túlélte hál’ Istennek, él még ma is.

- Ezek szerint beszéltetek egymással?

- Beszéltünk, igen. Sok év után. Szokott írni is néha.

- De ő nem is tudja ezt az egészet? A gyereket?

- De, most már tudja. No de hagyjuk ezt, túl sokat beszéltünk már így is. Lássunk inkább a terítéshez! Áthívtam a Sárit, tudod, a doktornét délutánra meg korai vacsorára. Az is egyedül van, a gyerekei már tegnap voltak itt, ma másutt karácsonyoznak. Ne legyen egyedül!

***

A délután kellemesen telt, a doktorné várakozáson felül kedves embernek bizonyult, Éva tökéletesen megértette, miért talált egymásra a két öregasszony. Ha nem olyan jó humorúak és jó természetűek mindketten, valószínűleg akkor is összejártak volna, a falubeli íratlan szabályokat követve, de így mindkettőjük számára igazi támasz volt a másik. A következő napok aktív semmittevéssel, sok főzéssel, evéssel és olvasással teltek, és bár sokat beszélgettek, Éva nem merte még egyszer elővenni az elvesztett gyerek témáját. Eleinte remélte, hogy Pipi néni szóba hozza magától, de erre hiába várt, és valahol a lelke mélyén Éva maga is örült neki, hogy csupa könnyebben elviselhető témát tárgyalnak csak ki, mindent jó hangulatban, sok nevetéssel. Egészen úgy, ahogy régen is lennie kellett volna.

De esténként, mikor a szándékosan nem túlzottan erősen fűtött kis szobában azt várta, hogy végre bemelegedjen a paplan és ő megkönnyebbülten álomba merüljön, azért többször elgondolkozott ezen a furcsa családi nyomozáson. Előkerül a régmúltból egy furcsa levél, ebből keletkezik egy kérdés, és ahogy ezzel foglalkozni kezdenek, hirtelen valami teljesen más és sokkal közelebbi, sokkal érdekesebb és sokkal megrázóbb történetre derül fény. Vajon ha ezt a szálat bontanák tovább, akkor újabb és újabb ismeretlen történetek jönnének elő? Még közelebbiek? És az eredeti kérdésre vajon lesz válasz valaha is? Vagy – és ezt már félálomban gondolta – nem is fontos, hogy ott mi lesz a válasz, mert igazából csak az a lényeges, amit azóta Pipi néniről megtudott?

Vészesen közeledett viszont a december 31-e, és vele a minden évben esedékes agónia a szilveszteri bulival kapcsolatban. Egy-két túlzottan lelkes amatőrt leszámítva, akiknek a bulijában aztán csak a legközelebbi barátaik tömörültek, Éva összes valamire való házibuli szervező ismerőse rendszeresen az utolsó pillanatig nyitva hagyta, lesz-e nála abban az évben valami. Így aztán 29-én még sokszor fogalma sem volt róla, mit csinál majd, csinál-e egyáltalán valamit, vagy csak szomorkodik otthon. Szerette volna őszintén átérezni egy idősebb barátnőjének, Dórának álláspontját, mely szerint hülyeség az egész és nem lehet dátum szerint vidámnak lenni, így nem is kell bulizni éppen ezen a napon. Csak épp ezen az egész véleményen a savanyú szőlő íze érződött. Úgyhogy Éva nem próbált meg úgy csinálni, mintha nem várna hívásokat, és saját magán nevetve Pipi néninek is elmagyarázta, hogy megy ez. Végül a menetrendszerűen befutó három meghívás mellé megérkezett Szilvi sms-e. Utolsó gyerek nélkül töltött szilveszteri házibuli, sok szeretettel várják. Nem volt könnyű ezt választani, de Éva tudta: attól, hogy kerüli, és nem vesz tudomást róla, Szilvi még létezik, továbbra is a barátnője, akit szeret, és valahogy el kell fogadnia, hogy ebben a pillanatban mintha távolodna az életük egymástól. Ezt lehet hagyni, és lehet megpróbálni kezdeni vele valamit. A Pipi nénivel töltött napok után elég erőt érzett magában az utóbbihoz.

- Miért nem jöttél végül? – kérdezte Szilvi január hetedikén estefelé, a már bejáratott teázójukban. Éva először látta kismamaruhában, és meg kellett állapítsa, hogy nagyon jól áll neki.

- Nem is tudom… Feljöttem Pestre, sütöttem sütit, vettem két gyerekpezsgőt, aztán valahogy mégse jöttem. Ne haragudj, nem akartalak megbántani. Nem tudom, mi van velem mostanában. Nehéz megszoknom, hogy… Szóval, hogy családod van, vagy hogy is mondjam. Minden olyan más lett újabban. Meg amúgy is rossz passzban vagyok.

- Pedig tök jól nézel ki. Olyan vagy, mint egy szecessziós festmény. Csináltál valamit a hajaddal? Kiszőkítetted?

- Mondjuk, hogy igen. Igazából ilyesmi szőke lenne, én szoktam világosbarnára színezni. Gondoltam, kipróbálom egy ideig az igazi színével. Azért is vágattam belőle ennyit, hogy hamarabb lenőjön, de a fodrász egész jól eltalálta, milyen igazából, mert tényleg nem látszik, melyik még a festék, és honnan az igazi szín. 

- Nagyon fura dolgaid vannak neked, tudod? Inkább a barna hajat szokták kiszőkíttetni, te meg ezt a színt fested barnára. Mindenesetre ez így most tökéletes. Eszméletlen jól néz ki, komolyan mondom.

- Legalább valami jó… – mosolygott Éva szomorúan, kérdezd-már-meg-mi-van-velem arckifejezéssel.

- Mert minden más rossz?

- Hát, munkám ugyebár nincs, pasim úgyszintén nincs, a családom egy katasztrófa. Nem tudom, mit kezdjek magammal.

- Értem, hogy rosszul érzed magad és baromira sajnálom. Ráadásul itt vagyok én, akinek minden rendben az életével, mi?

- Nagyon úgy tűnik. Ne haragudj, szemétnek érzem magam, hogy nem tudok mindig őszintén örülni veled! Alapvetően örülök persze, hogy boldog vagy, csak nehéz nem összevetnem a saját szerencsétlenkedéseimmel.

- Azért kívülről nézve nem szerencsétlenkedés ez egyáltalán. Máris tudok mondani egy dolgot, amiben tökéletes döntést hoztál.

- Éspedig?

- Hogy nem jöttél el hozzánk szilveszterezni. Amilyen hülye vagyok, csupa olyan embert hívtam meg, aki vagy kisgyerekes, vagy éppen gyereket vár, szóval eleve úgy válogattam össze a társaságot, hogy olyanok legyenek, akik úgyse arcon csúszós bulira vágynak. Na de hogy ebből mi lett! Az addig oké, hogy csak a férfiak ittak, szolidaritásból ők se sokat, de folyamatosan mindenki a gyerekekről beszélt, hogy mekkorák, milyen ügyesek, meg a lakásfelújításról, meg arról, hogy milyen nehéz otthon egy, kettő, három gyerekkel. Valahogy eddig ezzel sose szembesültem, és hát eléggé ráparáztam, hogy most ez lesz az életem. Aztán persze elmúlt, mert végül is ez nem kötelező, de nagyon fura élmény volt a sok amúgy értelmes nőt így látnom. Persze nyilván a társaság is kihozta belőlük, meg hogy eleve miattam a babákról beszéltünk. Mindegy. Mit csináltál végül? Tényleg otthon maradtál?

- Haragudni fogsz, ha nem?

- Dehogy fogok! Örülni fogok. Szóval nem.

- Nem. Egy úgynevezett bölcsész buliba mentem el. Kicsit az is furcsa volt, nagyjából ugyanaz a hangulat, mint tíz éve, nagyjából ugyanazok az arcok néztek be egy-két órára, csak mindenki tíz évvel öregebben és sok pasi jó nagy pocakkal. Gyerekekről itt egyáltalán nem volt szó. Azt hiszem, senkinek se volt gyereke az egész társaságból, ami jobban belegondolva kissé meglepő, lévén, hogy a társaság egy jelentős része a negyvenhez van közelebb, nem a harminchoz. Arcon csúszás itt sem volt, de azért jó sok alkohol fogyott. Füves cigi azért nem volt, ennyi biztos változott az elmúlt években. Már nem érzik feltétlen szükségesnek.

- Na jó, akkor nem vesztettem sokat?

- Hát ezzel a bulival biztos nem. De jobb volt, mint otthon ülni.

- És azóta? Hogy telt ez a hét?

- Nem is tudom, nem jól. Nincs túl sok munkám, főleg rendezgetem a régebbi anyagainkat, meg összefoglalókat írok. Olyan érzés, mint ha egy nagy ládába kellene elcsomagolnom az egész elmúlt három évet. És lehet, hogy az is lesz a vége, mert nyilván nem fogjuk bizonytalan ideig fizetni az irodát.

- Nehéz lehet. De az jó, ha van viszonylag sok szabadidőd. Keresel már másik állást?

- Még nem, kicsit reménykedem, hátha valami csoda történik.

- Akkor csinálj mást! Utazz el valahova!

- Nem te vagy az első, aki ezt mondja. Nem tudom, nincs igazán kedvem.

A történet itt folytatódik.