A regény előző része itt olvasható. 

Éva egyik lábáról a másikra állt az előszobában, bár az arca nyugodtnak tűnt, mint mindig. Korán érkezett, a többség legalábbis még nem futott be, a program szervezői néhány korábbról ismert résztvevővel csevegtek a konyhában, miközben gyógyteákat főztek. Szépen felújított, régi pesti bérházban volt a lakás, ahol találkoztak, a magas ablakok egy mellékutcára néztek, de a szemközti ház szinte nem is látszott a sok fától. Az ablakokon színes függöny. Poliészter, utálom a műszálas függönyöket, gondolta Éva. A fürdőszoba felől, amelyben egy szuper zuhanyfülke is volt, folyamatosan érződött a légfrissítőt permetező automata őszibarack-, és a folyékony szappan citrusillata. Minden tiszta, steril, pormentes, mintha ők lennének az elsők, akik ebben a lakásban járnak.

- Nem kérsz teát? – ötvenhez közeli, szőke nő állt a konyhaajtóban. – Marcsi vagyok.

- Szia. Éva. Köszönöm, kérek. – megkönnyebbülés volt, hogy végre valaki hozzászólt. Mindig az első negyed óra a legnehezebb. Éva viszonylag rutinos ismerkedő volt, sokszor mondták neki, milyen természetesen csinálja ezt, mégis mindig tele volt bizonytalansággal. Ismerős helyzetben, ahol kontrollálni tudta a történéseket, kevésbé jött ez elő, de ez itt más volt, egy új feladat, egy új közeg, amelynek sem a szokásait, sem az embertípusait nem ismerte és így nem tudhatta, mi lenne a megfelelő beszélgetési stílus és témapanel, amit előkaphat. De a konyhába belépve hamar érezni kezdte, hogy itt ahhoz tartja magát mindenki, hogy igazán személyes témáról a voltaképpeni csoportülésen kívül nem beszélnek, még azok sem, akik – mint az eddig bent tartózkodók – már régről és feltehetőleg elég jól ismerik egymás intimitásait.

- Először vagy itt? – kérdezte egy Júlia nevű, hosszú, festett vörös hajú, Évával nagyjából egy korú nő, aki buggyos basanadrágot, szűk pólót és színes gézsálat viselt. Éva nem volt a kiegészítők rajongója, de nagyon tisztelte azokat, akik számára a mindennapi öltözködés természetes részét képezték a nyakláncok, karkötők, gyűrűk, sálak és kitűzők, az adott öltözékhez igazítva. Egy barátnője még a két éves kislányának a nyakába is indiai mintás sálat szokott kötni, nem beszélve hat éves fiáról, aki a téli kötött sálját a magától értetődő módon mindig úgy hurkolja meg, mint Colin Firth az Igazából szerelem című filmben.

- Igen. – Éva nem nagyon tudta, mit mondjon még. – Egy barátnőm volt Susanna-nál családállításon, Németországban, ő mesélt róla, ezért jöttem. És ti? – felesleges kérdés volt, hiszen Éva hallhatta korábban, ahogy az eddigi családállítási tapasztalataikra utaltak félszavakkal. De valamit kérdezni kellett és szerencsére Júlia szemmel láthatólag szeretett volna beszélni.

- Ó, én már három éve rendszeresen járok, egy éve elkezdtem a képzést is. Nekem fantasztikusan sokat segített. Susanna a legjobb, akinél valaha is jártam, pedig mielőtt hozzá kerültem volna, kipróbáltam több magyar szakembert is. Persze másoknál is tudtam fejlődni, de alapvetően itt változott meg az életem. Mindig eljövök sima csoportba is, amikor Magyarországon jár, meg persze a képzés alkalmaira. Annyi új dolog vetődik fel az emberben folyamatosan és mindig megtapasztalsz új dolgokat, szóval rá lehet szokni valamennyire. De persze ez nem olyan, mint a cigaretta vagy az alkohol, mert ettől folyamatosan épülsz és alakulsz és egyre harmonikusabb az életed. De hát majd te is meglátod, remélem, tetszeni fog.

Marcsi megértően bólogatva hallgatta Júliát, közben kedvesen mosolygott Évára, aki érezte, jól teszi, ha elfogadja a tapasztalatlan újonc szerepét. Közben az előszoba felől egyre több hang, beszélgetés hallatszott, ahogy a résztvevők egymás után megérkeztek. Évában végig dolgozott a homályos rossz érzés, hogy ismerőssel fog találkozni, így aztán meglepetés nélkül vette tudomásul, amikor megpillantotta Szilvi egyik volt kolléganőjét, akivel többször is találkoztak társaságban. Kedves, csendes lány volt, Zsófinak hívták, Éva ízlésének kicsit túl keveset beszélt és nevetett, de sokan kedvelték visszafogott, normális stílusa miatt. Éva sosem tudta, hányadán áll vele, mit gondol Zsófi akár róla, akár a dolgokról körülöttük, ezért bizonyos szempontból a lehető legrosszabb volt, hogy éppen belé botlott ezen a helyen. De nem volt mit tenni, és Évában megvolt a képesség, hogy a nem változtatható dolgokat figyelmen kívül hagyja, most is ezt tette.

Végül szerencsésen elkezdődött maga az ülés. Szokásos bemutatkozó kör, ki honnét jött, milyen korábbi tapasztalata van a módszerrel. Tizenketten jöttek össze végül, ami – a tapasztaltak szerint – nem sok, de azért elég. Egy kivételével mindenki nő, futott át Éva fején, minden meglepetés nélkül. Nem először ült önismereti csoportban, és eddig még soha nem tapasztalta, hogy 1-2 férfinél több legyen jelen. A férfiak inkább letagadják, hogy valami bajuk van, nem hogy még egy csomó nő előtt beszéljenek róla, gondolta. Tisztelet a kivételnek, persze.

Mivel az állítók közül nem mindenki jött el, még valaki jelentkezhetett, hogy a csoport az ő kérdésével foglalkozzon. Éva eredetileg csak segítőnek készült, azt is főleg azért, hogy megértse Kamilla lelkesedésének okait, de hirtelen úgy érezte, ha már egyszer itt van, megpróbálja, így jelentkezett. Nem szombatra persze, csak másnapra, hogy szokja és tanulja a közeget és a módszert, meg hogy kitalálja, mi is lenne a kérdése vagy problémája pontosan. Szerencsére ez itt és most még nem volt lényeges, senki nem beszélt ilyesmiről a bemutatkozásnál.

Az első állító egy ötvenen jóval túl lévő, kissé elhízott, ápolt nő volt. Hihetetlen jó cuccai voltak – Éva anyai örökségként mindenkinek folyamatosan monitorozta az öltözködését, és semmi kivetnivalót nem talált benne. Visszafogott, de nem nagymamás színek, közte némi optimista narancssárga, igényes anyagok, épp annyi elegancia, hétköznapiság és extravagancia, ami nagyon kellemes és egyéni összképet adott ki.

- Gondolom, ha rám néztek, máris nyilvánvaló, mi a fő problémám… – kezdte a Gabi nevű nő, és Éva egy pillanatra őszintén nem tudta, mire gondolhat. A többiek arcán is inkább várakozás, mint megértés látszott. Gabi kicsit össze is zavarodott ettől, szemmel láthatólag olyan nyilvánvalónak vette, hogy a kövérsége az első, amit bárki is észrevesz rajta, hogy nem is tudott mit kezdeni az értetlen tekintetekkel.

-Mondd el te magad!

- Hát, látjátok, mennyire kövér vagyok. És ez így volt egész életemben. Pontosabban kisiskolás korom óta. Már megpróbáltam mindenfélét, az összes lehetséges diétát meg ilyen-olyan táplálkozási ajánlást, de semmi sem segít. Pszichológushoz is jártam, az sem hozott igazi változást. Leadok pár kilót, aztán visszaszedem. Szeretek enni és sokat is eszem, az igaz. De egészséges dolgokat, amelyekre szüksége van a szervezetnek. Lehet, hogy meg kellene barátkoznom a kövérségemmel, végül is nem az első vagyok a családban, aki kövér, lehet, hogy ez alkati adottság. De nem tudom így szeretni magam. Olyan, mint ha egy álarc mögött élnék, ami nem sokat mutat meg abból, ki is vagyok igazából.

- Ki az, aki fontos lehet a családodból a kövérségeddel kapcsolatban?

- Anyám mindenképpen, meg a nagymamám. Ő volt az, aki igazán kövér volt. Anyám meg egyáltalán nem hasonlított rá. Csinos volt, inkább vékony. Ezt leszámítva külsőleg nagyon hasonlítottak egymásra.

Gabinak választania kellett valakit a jelenlévők közül, aki őt magát jeleníti meg, és emellett első körben egy anyát és egy nagyanyát. Évát nem választotta, de ő ezt nem is bánta, jó volt így kívülről szemlélni, mi történik. A megszemélyesítők érzései, mozgása, egymásra adott reakciói alapján viszonylag könnyen áttekinthető helyzet rajzolódott ki, amelyben az anya és az általa szeretett, de nem sokra tartott nagymama közt félúton ott áll Gabi, aki egyikhez is, másikhoz is közeledne, de azok ketten egy ponton túl nem akarnak menni a másikhoz. Jó úgy nekik, csak Gabinak rossz. Gabi választott valakit a kövérség megtestesítőjének is, vicces módon egy kimondottan sovány nőt, aki Gabi anyjához próbált közeledni, mire az pánikszerűen menekülni kezdett. A nagymama erre a tanácstalanul álldogáló Kövérséget magához húzta és megvigasztalta, Gabi meg segített neki ebben. Ettől most az anya lett nagyon szomorú, majdnem elsírta magát. Lezárásként Gabinak el kellett mondania a nagymamának, milyen nagyon szereti, mennyire hiányzik neki, de a Kövérséget ezentúl rábízza, gondoskodjon róla ő, Gabi maga máshogy fog gondoskodni magáról. Az anyjának is elmondta, hogy bár külsőleg most nem rá hasonlít, belülről nagyon is közel érzi magához, legalább annyira, mint a nagymamáját, és kéri, hogy támogassa őt abban, hogy megtarthassa a számára kedves tulajdonságokat a nagymamából. Mindezeket Gabi maga mondta ki, átvéve az őt megszemélyesítő helyét a csoportban.

Éva érdeklődéssel figyelte az események alakulását és immár sokadszorra gondolta, milyen meglepően egyszerűnek tűnő összefüggések állnak megoldhatatlannak tűnő problémák mögött. Vajon Gabi, aki évekig járt pszichológushoz, még sosem gondolta át ezeket a dolgokat így? Most mindenesetre szemmel láthatólag megkönnyebbülten ült vissza a helyére, megköszönve a segítők közreműködését.

A többiek által hozott kérdések, problémák inkább konkrét személyekkel voltak kapcsolatban: többszörös válás, viharos anya-gyerek kapcsolat anyai, majd valaki másnál gyermeki oldalról, harag a meghalt szülővel szemben. Évát egy-egy ponton kimondottan untatták az események. Mivel az utolsó állításig senki nem választotta megszemélyesítőnek – inkább akiket már ismernek, én meg idegen vagyok itt, állapította meg magában – így csak figyelte az eseményeket, de nem élte át igazán őket. Aztán váratlanul őt is felkérte valaki, hogy legyen ő a családi emlékezetből szinte kitörölt, fekete báránynak számító oldalági rokona. Éva nem is igen figyelt a történet részleteire, így eleinte kissé tájékozatlanul álldogált ott. De aztán elkezdett határozottan érezni dolgokat a többi résztvevővel kapcsolatban, aztán meg legyőzve belső ellenkezését, ki is mondta ezeket az érzéseket. Magány, kitaszítottság, vágy a menekülésre és a hazatérésre, ezek kavarogtak benne. Valóban történik itt valami, vagy csak mindannyian ismerjük a szokásos családi történeteket és ezért sokunk ilyen tudásából valahogy összeáll egy elfogadható kép? Az igazságtartalom persze nem ellenőrizhető, így lehetetlen megcáfolni is. Nehéz volt ott állnia és megtalálni, mi is az, amit érez, és még nehezebb volt kimutatni. De mikor megtette, érezhetően másképp néztek rá az emberek, több elfogadással, kedvesebben. Ha eddig félt is a másnaptól, most elmúlt ez a rossz érzés és helyette kíváncsi várakozás maradt.

---

Szia Éva! Nagyon el vagy tűnve, pedig azt beszéltük meg, hogy most hétvégén találkozunk. Mi van veled? Ha nagyon nincs kedved írni, nem bánom, hívj fel. Hétvégén be leszek kapcsolva, majd elmesélem, miért. Sz

---

Szia Szilvi, épp most kapcsoltam be a gépet, amikor beesett a leveled. Ne haragudj, kiment a fejemből, miben maradtunk. Nem jó már ez a hétvége, mindkét nap egész nap el vagyok foglalva. Majd mesélek én is.

Éva

---

„Akarsz beszélni róla?” :) Még itt vagyok és meg kell gyorsan csinálnom valamit, szóval egy órán belül megkapom az emailt.

---

Semmi nagyon izgalmas, vagyis nem úgy, ahogy gondolod. Hirtelen elhatározásból jelentkeztem egy családállításra. Már régen esedékes lett volna valami ilyesmi, ezt meg úgy elém sodorta az élet. Tudod, hogy újabban valahogy ez a családom-téma mennyiszer előjött, már kezdem nagyon unni, hátha ez segít, bár nem tudom, igazán hiszek-e benne. Tudod, ez egy ilyen csoportozós módszer, de elég speciális. Sokan nagy humbugnak tartják, de valaki nagyon ajánlotta és most jött egy ilyen lehetőség. Meg ne kérdezd, hogy mire jutottam vele, mert még semmire, majd csak holnap következem én, ma másokat néztem meg hallgattam.

---

A családállítás nem az, ahol állandóan az elvesztett ikrekkel jönnek? Valaki mintha mesélt volna erről.

---

De, simán lehet, hogy az. Igazából annyira nem ismerem, de nem lennék meglepve. Mondjuk eddig ilyen nem volt. Majd holnap talán. lehet, hogy nekem is az a bajom? Ha igen, nem fogom eltitkolni, ne aggódj. Most nagyon fáradt vagyok, kikapcsollak, szia.

A történet itt folytatódik.