A regény előző része itt olvasható.

A Piazza Navona mellékutcájára néző étterem előtt ülve takaró nélkül is meg lehetett maradni, a kora esti órában olyan enyhe volt az idő. Budapesten vagy Párizsban elképzelhetetlen lett volna, hogy egy vendéglő utcára kihelyezett asztalánál vacsorázzanak e kora februári napon. Az asztaltól rá lehetett látni a térre, és ez kiváló alkalmat biztosított arra, hogy Bottyán elmagyarázza Évának, hogy a tizenhetedik században a Piazza Navona volt Róma közepe. A fő látványosság pedig Bernini Négy folyó kútja volt.

- Mondanom sem kell, ki nyújtotta a tervezéshez a szellemi támogatást?

- De, kell. Ki nyújtotta? – kérdezte Éva.

- Természetesen Athanasius Kircher. Bernini úgy gondolta, egy igazi kútnak metaforikus jelentést kell hordoznia. Kircher ebben nagyon jó volt. Javasolt tehát a kút közepére egy egyiptomi obeliszket, tetejére az akkori pápa családját szimbolizáló galambot, alá sziklát, ami persze maga az egyház, ebbe barlangokat, amelyekből a négy legfontosabb folyó ered. Ezek a folyók jelképezik a hit elterjedését a négy kontinensen.

- Négy kontinensen?

- Ausztráliáról még nem nagyon tudtak. Kircher persze rögtön könyvet is írt az obeliszkről, a tetején lévő piramis arányait is gondosan megmagyarázta. Az egész konstrukció a pápa felsőbbségét volt hivatott hirdetni, és ezt az erre járó zarándokok tömegei nyilván értették.

A vacsora jó hangulatban telt, a beszélgetést magas műveltségi szint jellemezte. A rendelés után az étel felszolgálására való várakozás a kút ismertetésével telt, az antipastit Kircher automatái jegyében fogyasztották, a tészta a jezsuita tudós Ágost herceggel váltott tucatnyi leveléről, és a vele szövődött barátságáról szólt, a desszertet Bottyán további levéltárazási tervei, míg a vacsorát lezáró feketekávét Poirot határozta meg.

A szárított paradicsom, a bébihagyma és a libamáj pástétom falatozása közben Bottyán elmondta, hogy Kircher a mesterséges nyelvéhez egy automatát is szerkesztett. Kitüntetett levelezőpartnereinek elpostázta a Polygraphiaját, a még kitüntetettebbnek a fából készült fordítógépét is. A mesterséges nyelvét ezzel a fordítódobozzal tette működőképessé. Beletette a nyelvet a dobozba, amely, ha a pöcköket, rudakat és kódokat helyesen állítjuk be, mechanikusan lefordítja a számunkra ismeretlen nyelv mondatait egy ismert nyelv mondataira. Egyfajta tizenhetedik századi google-translator. A szerkezet annyira jól sikerült, hogy amikor Kircher bemutatta a Habsburg császárnak és testvéröccsének, azokat rögtön lenyűgözte, és meghagyták neki, ne terjessze a közönség köreiben, tartsa meg a találmányt a hercegek levelezésének elősegítésére.

Ezután következett a spenótos ricottás tészta, valamint a wolfenbütteli könyvtár dicsőítése. Ágost herceg Európa egyik legértékesebb könyvgyűjteményét vásárolta össze, egyes kortársak hízelegve a világ nyolcadik csodájának is nevezték, de tény, hogy manapság is irodalmárok és történészek teljes generációi pályáznak kutatóösztöndíjakra a könyvtárban. A herceg a vásárolt könyveket borjú-, vagy disznóbőrkötésbe kötette. Így a gyűjtemény esztétikus, egységes képet öltött. Hasonlóképpen – gondolkozott el Bottyán – mint a felvidéki öreg, P.S.T. könyvtára.

Miközben az erdei gyümölcsszószban fürdő pannacotta egy pudingszerűen remegő szeletét villájára tűzte, Bottyán elmondta, hogy végül a vatikáni kéziratban sem találta meg az Ocskay levél titokzatos kódját. Minden arra utal ugyanakkor, folytatta, hogy Kircher nyelvtervezetének voltak korábbi kéziratos változatai is. Hogy ennek utána járjon, be kell iratkoznia egy másik római a levéltárba, a Pontificia Università Gregorianá-ba, ez lett ugyanis Kircher Collegium Romanumának az utódintézménye, és itt őrzik tizennégy nagyalakú kötetben a pápákkal, császárokkal, hercegekkel, grófokkal és jezsuita térítőkkel folytatott levelezésének nagy részét.

- Van még egy pár napunk a visszaútig, – válaszolta készségesen Éva. – és Róma nem a legrosszabb hely, ahol eltölthetem az időt, amíg levéltárazik. Csinálja, nyugodtan.

A vacsorához elkortyolt pohárnyi rozé hatására a beszélgetés egyre oldottabb lett.

- Éva, szeretnék tisztességes lenni, - mondta Bottyán, és a téma komolyságára való tekintettel letette a villáját. - Majdnem biztos vagyok benne, hogy az Ocskay levél kódját nem fogom megtalálni. Mielőtt elutaztunk, őszintén azt reméltem, ott lesz a kód valamelyik kéziratban, és még most is azt hiszem, ha eleget kutatgatok, további érdekes dolgokra jövök rá, de nem akarom megtéveszteni. Valószínű, hogy a kód nem lesz meg.

Éva nem mondott semmit, ő a férfival ellentétben a desszertjére koncentrált. Nem mutatta meglepődés jelét.

- Simán lehet, - folytatta Bottyán, - hogy a Polygraphianak van egy még korábbi verziója is, más kódjelekkel. De azt is el tudom képzelni, hogy nem visszafelé, hanem az időben előrefelé kell keresgélnünk. Valaki továbbfejlesztethette a módszert. Kircher ugyanis a könyvében tanácsot ad, hogy további nyelvekre is ki lehet terjeszteni a rendszerét, a magyar nyelvet külön is említi. Lehet, hogy létezett egy magyarított Kircher kódkönyv, egyáltalán nem tartom kizártnak.

Amíg kihozták a két ristrettót, egyikőjük sem szólt. Végül Éva törte meg a csendet.

- Most csalódott?

A férfi csodálkozott.

- Ezt én akartam magától kérdezni. Hiszen maga a megbízó. Én nem vagyok megrendülve. A történeti kutatások gyakran ilyenek. Olvasunk, nyomozunk, rejtélyekkel szembesülünk, megpróbáljuk megoldani őket, alapos munkával, sok cikket és forrást olvasva leszűkítjük a lehetőségeket, analógiákat találunk, magyarázati modelleket építünk, közben újabb rejtélyekkel találjuk magunkat szemközt, majd ezeket is megpróbáljuk megoldani. Ezalatt észrevétlen az adott kérdés szakértőjévé válunk. A kérdés még nincs megoldva, de kezdünk rengeteget tudni a korról, az adott történelmi szereplőkről, mintha kissé magunk is a kortársaikká válnánk. Elkezdjük érezni őket. A végére határozottan tudni fogjuk, mi az, ami elképzelhető velük kapcsolatban, és mi az, ami nem. Mit tehettek, hogyan viselkedtek. Mire jó ez a tudás? Egy csomó mindenre megalapozott választ tudunk adni. A tapasztalatom szerint rendszerint valami ilyesmi történik, mint most velünk: majdnem mindenre rájövünk, mégis marad egy-két részlet, amit nem tudunk megoldani. Csak sejtéseink lehetnek. Az csak a kitalált történetekben van, hogy fény derül minden részletre. Az életben csupán arra lehet törekedni, hogy mire végzünk, több kérdésre találjunk választ, mint ahányat megoldatlanul hagyunk. Bár – gondolkozott el, – olykor még erre sem. Olykor csak arra, hogy a nagy munka végén legalább a jó kérdéseket tudjuk feltenni. Szóval, ami ezt az Ocskay kutatást illeti, ha már ilyen kedvesen aggódik értem, azt kell válaszolnom, hogy egészen mást érzek, nem csalódottságot.

- Hát mit érez? – kérdezte Éve kis mosollyal az ajkain.

- Furcsa, nekem is furcsa, de miközben elmondom, hogy nincsen meg a megoldás, és hogy nem is lesz meg, közben úgy érzem, hogy mégis meg van. Csak talán nem az a megoldás, hanem egy másik. Valami, ami itt van a szemünk előtt.

- Ezt nem egészen értem.

- Jó, akkor hadd fogalmazzak máshogy. Biztosan olvasott már olyan detektív történeteket, amelyben sorra derülnek ki részletek, kerülnek elő nyomok, hangoznak el jelentőségteljes állítások, de az olvasónak fogalma sincsen, ki a gyilkos. Aztán a végén Poirot összehívja a teljes társaságot a szalonba, kiáll, tart egy nagy záróbeszédet, és lerántja a leplet a titokról. A megoldáshoz semmi olyasmit nem használ fel, amit ne lehetett volna már addigra tudni, az olvasó mindeddig mégsem volt képes magától összerakni a képet. De amikor megtudja a megoldást, azt mondja, hát persze, csak ő lehet a gyilkos, hogy erre én nem jöttem rá! Ez így nagyon zavaros? Úgy érzem, begyűjtöttem az összes információt, mindenről tudunk, most már csak gondolkodni kell, hogy kirajzolódjon a mintázat. És közben persze azt is tudom, amit az előbb mondtam, hogy nincsen meg a kód, és hacsak nem történik valami nagyon meglepő, nem is lesz meg. A kettő ellentmond egymásnak, és mégis mindkettő igaz.

Amikor Bottyán elhallgatott, csend lett, Éva nem sietett válaszolni. A kávéscsészéjével játszott, maga elé mosolygott. Bottyán már megtanulta, hogy ilyenkor nem érdemes türelmetlenkedni, előbb-utóbb úgy is megszólal. Jobb híján azzal ütötte el az időt, hogy Éva kifestett körmeit nézegette.

- Oké, - mondta a nő váratlanul.

- Oké, mit?

- Oké, próbáljuk ki. Poirot nincs itt, de ha jól értem, azt akarta mondani, hogy Poirot bennünk van. – Bottyán semmi effélét nem akart mondani, de most nem volt kedve tiltakozni.

- Szóval, - folytatta Éva, - ha ez tényleg így van, akkor mi akadályoz meg minket abban, hogy együtt összerakjuk az egészet és még ma este lezárjuk?

Ezt szinte flörtölve mondta, mintha nem egy történelmi probléma megoldására invitálná a férfit, hanem a hálószobájába.

- Higgye el, ezt már megpróbáltam. Egyedül is, segítséggel is.

- Nyilván rosszul próbálta.

- Na jó, - mondta a férfi, de nem volt ingerült, talán a finom vacsora, az igazán kellemes  körülmények, a rozé és a kávé együttes hatása miatt. Sóhajtott. - Hogyan kell jól csinálni?

Évának készen volt a válasza.

- Most először is bemegyek, rendelek egy üveg vörösbort, kérek két pokrócot, hogy ne fagyjunk meg, és elmegyek a mosdóba is.

­- Jó terv! Hogy erre eddig nem gondoltam…

- Aztán kitesszük az asztalra magát a levelet, hogy elmerengjünk fölötte. Minden ezzel kezdődött, tegyük ki hát középre, hátha megoldjuk.

- Képes volt elhozni magával ide a kéziratot? – kérdezte a férfi megrökönyödve.

- Egyszer bekerült a táskámba, és aztán valahogy ottmaradt. – mondta Éva hanyagul, majd benyúlt a bőr hátizsákjába, és néhány összegyűrt papír zsebkendő, régen aktualitását vesztett fizetési bizonylat, egy apróra összecsukott esernyő, és egy hűségkártyáktól túltömött pénztárca társaságából kissé megviselt állapotban előrángatta a háromszáz éves kéziratot tartalmazó borítékot. Átadta Bottyánnak, majd ígéretéhez híven, elment a mosdóba.

Amikor visszaérkezett, a frissen rendelt vörösbor két tiszta pohárral és egy literes vizeskancsóval már ott állt az időközben letakarított asztalon. Bottyánt azonban ugyanabban a testhelyzetben találta, mint amikor jó néhány perccel korábban magára hagyta. A férfi nem vette elő a levelet, csak meredt a kezében tartott borítékra. Az elegáns, krémszínű, régi korokat idéző borítékra, amelynek töltőtollal írták meg a címzését. Zöld tintával.

- Ez végig magánál volt? Nyár óta? – kérdezte rekedten, amikor Évának végre sikerült olyan ügyesen elfészkelődnie, hogy egyetlen testrésze se lógjon ki a pokróc alól. – A boríték, úgy értem.

- Ja, a boríték. Dehogy. Csak akkor kértem el Pipi nénitől, amikor maga azon a novemberi éjszakán felhívott, és kérdezte, hogy honnan jött az anyag. Asszem, akkor került a táskámba. De láthatja, igazat mondtam. Nincs rajta feladó. Pipi néni is azt mondta, névtelenül érkezett.

Bottyán keserűen válaszolt.

- Dehogy nincs rajta feladó. Dehogy nincs.

A történet itt folytatódik.