A regény előző része itt olvasható. 

***

- Megkérhetlek, hogy ebbe ne pofázz bele?! – a pocakos, mokány férfi fenyegetően fordult Bottyán felé. Nyitva hagyta, hogy ütni is akar-e vagy csak szóban fenyegetőzik. Az látszólag fel sem merült benne, hogy ez a fáradt, értelmiségi figura ne vonulna vissza azonnal, amikor ilyen határozottan rászól. Tovább ordítozott a recepcióssal. A felesége bocsánatkérő mosollyal próbálta oldani a helyzetet, a tizennégy körüli lányuk arcán olyan tehetetlen feszültség látszott, amelyet csak az érthet meg, akinek rendszeresen kell szégyenkeznie kínos rokona miatt. Mélyen megalázta, hogy az erdei panzió szlovák recepciós nője és az érkező magyar vendég egy kalap alá veheti az üvöltöző férfival. A genealógus végigtekintett a konfliktus résztvevőin, és nyugodtan kivárt, míg az adrenalin szintje kellően megemelkedik, hogy megfelelő választ adjon a letorkollásra.

Régen érezte magát ennyire kimerültnek. Az utolsó tíz kilométert csak azért vezette le, mert tudta, hogy közel a cél. Zuhanyozni és aludni szeretett volna. Kisebb megállókkal hét órán keresztül autózott egy átdolgozott éjszaka után. A nyomozás izgalma és a testi vágy hasznos hajtómotornak bizonyult, de minden határon túl ez sem tudta mozgásban tartani.

Körmenden állt meg először, a város melletti körforgalomnál tankolni és kávézni. Főleg kávézni. A benzinkútból kijövet mintha azt a férfit látta volna egy zöld Ford Focus kombiba szállni, aki két napja, amikor Noémivel beléptek, az őriszentpéteri kávézó egyetlen vendége volt. És akit eredetileg látásból ismert a megbeszélésekhez választott budai kávézóból. Legutóbb Bottyán túlságosan feldobott volt ahhoz, hogy a véletlenek mögött összefüggést keressen, de most, ahogy a presszókávé forró energiája átjárta az ereit, és kölcsönhatásba lépett alapvetően rossz kedvével, gondosabb figyelmet szentelt a kérdésnek. Nem sok ez a véletlenből? Reggel nyolckor a körmendi benzinkútban összefutni… Ennyire mégsem kicsi ez az ország! Vagy csak üldözési mániám volna? – töprengett.

Szombathelyre érve éppen megfeledkezett a rejtélyes idegenről, de annál gyorsabban tért vissza az ébersége, amikor a várost elkerülő körgyűrűn kanyarodva meglátott a visszapillantóban három kocsival maga mögött egy zöld Focus kombit. Véletlen egybeesés? A tükörből nem tudta megállapítani, ki vezeti, és a rendszámot sem látta, bár az most nem sokat segített volna, mert a benzinkútnál elfelejtette felírni az idegen férfi rendszámát.

Hirtelen döntéssel letért a navigációs program javasolta útról, és Kőszeg irányába indult el. A program újratervezte az útját, és egy kisebb határátkelőt, majd a határ rajzolatát nagyjából követő ausztriai útvonalat ajánlott. Kőszegig Bottyán többet nézte a visszapillantót, mint az utat maga előtt. Egyszer hirtelen lekanyarodott egy bekötő útra, de mire lefékezett, már csak azt tudta megállapítani, hogy a Ford elhaladt mögötte, a vezetőjét nem látta. Visszatolatott az útra, és továbbindult. Gyorsított, igyekezett utolérni képzeletbeli vagy valós üldözőjét. Előre figyelt, ezért felkészületlenül érte, amikor az elhagyatott határátkelőnél lassítva észrevette, hogy a mögé érkező két autó közül a hátsó megint egy zöld Ford.

A határ utáni mezőn felgyorsított, majd félreállt, kipattant a kocsiból, és alaposan megbámulta az éppen oda érkező autó vezetőjét. A Fordnak magyar rendszáma volt, de ez két kilométerre a magyar határtól nem tekinthető gyanúsnak. A vezetőn ellenzős sapka és napszemüveg. Akár lehetett is a kávézós férfi, de lehetett valaki teljesen más is. Látszólag ügyet sem vetett az őt bámuló Bottyánra, továbbhaladt a legközelebbi osztrák falu felé.

Bottyán mindenesetre tartott egy út menti dohányzásszünetet, aztán beült az autójába, agresszív ipszilon fordulással megfordult, és visszavezetett Magyarországra. A határ utáni erdős részen lehúzódott, úgy helyezkedett, hogy az útról ne lehessen látni az autóját, és egy farakás mögött megfigyelőállást foglalt el. Majd várt.

Fél óra eseménytelen várakozás után végül is úgy döntött, nyilván Noémi zavarta meg a józan ítélőképességét, és senki nem követi. Miért is követné? Kit érdekel, mivel foglalkozik? Nincs benne semmi titkos, semmi olyasmi, amit ne mondana el bárkinek, aki kedvesen kérdezi. Épp az a probléma, hogy mintha senkit nem érdekelne igazán, mire jött rá. A megrendelőjét például egyáltalán nem. Mióta elkönyvelte, hogy Noémivel nem számolhat, Éva megint perspektivikusabbnak tűnt a gondolataiban, és ezzel összefüggésben újra elkezdte bosszantani a nő nemtörődömsége.

Telefonja másodszor is újratervezte az útvonalat, elfogadva, hogy tulajdonosa mégis a határ magyar oldalán kíván autózni. Kőszegtől északkeleti irányba ajánlott egy alárendelt utat, miközben Bottyán, akinek nehezére esett, hogy a női hangon beszélő navigációs programot ne azonosítsa egy valódi nővel, azon tűnődött, vajon harmadszorra is ugyanilyen egykedvűen tervezné át az útját, vagy szemrehányást tenne, ha megint meggondolná magát.

Fárasztó, szűk utakon haladt, keresztül a Fertő-Hansági nemzeti parkon. Hiába előzött meg egy-egy kamiont, rendre beragadt a következő mögé. Egy idő után feladta, felvette az előtte haladó nyerges vontató sebességét, és nyitott szemmel aludt. Az utazás akkor lett érdekesebb, amikor belépett Szlovákiába, elhaladt Pozsony mellett, majd rátalált arra az útra, amely egyenesen felvitte Trencsén irányába.

Késő délelőtt érte el a Vág széles völgyét. Ahogy az út a Fehér-Kárpátok nyúlványai mentén kanyargott, a novemberi napsütésben időnként rálátott a valamikori várrendszerből megmaradt romokra. Ezek az erődítmények biztosították régen a Magyar Királyság védelmét, aztán majd’ mind szerepet kapott a Rákóczi szabadságharcban is. De ma már csak néhány áll közülük. Alig maradt valami Csejte várából, amelybe a vérengzéssel meggyanúsított várúrnőt, Báthory Erzsébetet falazták be ítélet nélkül. Ma már csak rom Beckó, a valószerűtlenül meredek szikla tetején álló lovagvár, amelyet Stibor vajda állítólag az udvari bolondjának építtetett. Lőporral robbantották fel Lednicet, ahonnan magának a szigetvári hős Zrínyi Miklósnak az unokája tartotta rettegésben az utazókat gátlástalan rablólovagjaival, míg végül a Thurzó gróf el nem fogatta, hogy a törvény előtt lefejezzék. Ellenben szépen újjáépítették Trencsén várát, amelynek sziklájától délre vesztette el élete legfontosabb csatáját és az egész szabadságharcát Rákóczi fejedelem. A kurucok túlerőben voltak, mégis elügyetlenkedték a csatát, rengeteg felkelő maradt holtan a csatamezőn, a fejedelem lova felbukott, testőrei mentették ki. Ocskay egy hónapon belül árulóvá lett, átállt a császáriakhoz.

A Vág völgyében megsűrűsödött a magyar történelem. Amikor már hatalmas tekintélye volt, Jókai négylovas kocsin utazott a folyó mentén felfelé. Mindenütt vármegyei vezetők, helyi földbirtokosok, országgyűlési képviselők és más nevezetességek járultak üdvözlésére. Gróf Königsegg huszonnégy lovasból álló csapatot küldött elé, hogy kastélyába kísérjék az írófejedelmet, aki két vár vizitálása közt bejegyzett a füzetébe: „Ez a romokban gazdag vidék volt a magyar függetlenségi harc legzajosabb küzdőtere. Itt vetették meg lábaikat a nemzeti fejedelmek, ide vették be magukat a trónkövetelők, itt gyűjték össze hadaikat, itt halmozták fel hadszereiket, itt vívták meg döntő csatáikat.” Ugyanezt később egy regényébe is beleírta. Bottyánnak kedve támadt ahhoz, hogy hosszabb időt töltsön a környéken, és biciklivel bejárja a felvidéki várlegendák helyszíneit.

Efféle elhatározásokkal érkezett meg végül a Rovnye közeli elágazáshoz, ahol a Vág menti útról lefordult, és a hegyen át eljutott abba a faházas panzióba, amelyet még Noéminél nézett ki magának a neten. Most ott állt holtfáradtan a panzió recepciójánál, szeretett volna bejelentkezni, mielőtt lezuhanyozik, és sürgősen ágyba dől. A pihenéshez vezető rövid utat azonban egy alacsony, de annál agresszívebb magyar ember torlaszolta el.

- Nem akartam beleszólni az Ön ügyébe, ne haragudjon! De hadd kérjem, hogy beszéljen velem emberi hangon, én is úgy beszélek Önnel.

Nem is a szavak számítottak, hanem az a magabiztos hang, amelyen Bottyán kimondta őket. Mint aki pontosan tudja, hogy a konfliktusból győztesen fog kijönni, a másik fél csak azt döntheti el, hogy az ő rovására fog győzni, vagy mind a ketten arcvesztés nélkül lépnek ki a helyzetből. A pocakos férfi kissé összeszedte magát, de azért emelt hangon válaszolt:

- Értékelem, hogy segíteni akar – mondta kétséget sem hagyva a felől, hogy egyáltalán nem értékeli – de higgye el, egyedül is megoldom. De ha már itt tartunk, nem javaslom, hogy itt szálljon meg, hacsak nem akar hideg vízben fürdeni.

- Meleg víz van, – mondta a recepciós hölgy magyarul, de erős akcentussal – csapot fordít jobbra csak.

- Hát és azt én honnan tudjam! A maga csapja a kád alatt van. Az egész családom megfagyott! Nem gondolja, hogy ezek után fizetek! Ez Magyarországon soha nem történhetne meg egy hotelben!

- Ez Magyarországon simán megtörténik egy hotelben! – javította ki mély meggyőződéssel Bottyán, akinek egyszerre több rémálomszerű emléke is visszatért a hazai szállodaiparban szerzett tapasztalatairól.

- Sajnálom nagyon. Árat fizetni kell, itt laktak. – A recepciós nőnek nem volt könnyű dolga. Ha akart is valami összetettebb választ adni, nem volt meg a megfelelő nyelvtudása.

- Magyarul sem tud! – pattogott tovább a férfi. – Hogy akar ez a tót nő így idegenforgalomban dolgozni!

- Szerintem egész jól tud. Errefelé nem is élnek magyarok – mondta Bottyán elgondolkodva. – Viszont az a rendőr, akivel egyezkednie kell, ha nem fizet a szállásért, egészen biztosan nem fog magyarul beszélni. Szívesen segítek más megoldást keresni, de ne akaszkodjon össze a szlovák hatósággal. Nem lenne jó, ha bevonnák a személyijét vagy a jogosítványát.

A férfi még folytatta volna a vitát, de időközben lecsillapodott és már nehezére esett újra belelovallnia magát a veszekedésbe.

- Uram, - a recepciós hölgy élt a pillanatnyi tűzszünet lehetőségével, és átgondolta a helyzetet, - elnézést kérem! – Majd Bottyánhoz fordult, és angolul kérdezte: - Tud nekem fordítani?

Bottyán bólintott, erre a nő választékos angolsággal elmagyarázta, hogy nagyon rosszul érzi magát amiatt, hogy a vendégnek és családjának kellemetlensége adódott, és kárpótlásul a panzió kávézójában a cég nevében meghívja ebédelni. Kéri, fogadják el.

A genealógus fordított, kicsit ki is egészítette a konfliktus sikeres lezárásának reményében. Ezután következett még öt perc dohogás és zsörtölődés az idegenforgalom tragikus színvonaláról, de a végén a férfi – arra hivatkozva, hogy az étel legalább jó, csak a kávé zaccos – elfogadta az ebédmeghívást, és kifizette a szállást. Az ajtót végül csak tessék-lássék csapta be maga után, miután kitessékelte kínosan feszengő lányát, és a recepciósra hálásan mosolygó feleségét.

Bottyán megkapta a szobakulcsot, eltekerte a kád oldalán lévő csapot, forró vízzel lezuhanyozott, és pontosan akkor, amikor a köpcös férfi és családja az ebédlőben végzett a levessel, befeküdt az ágyába, és elaludt.

A hűvös, bár némileg füstszagú levegőben este hétig fel sem ébredt. Akkor felkelt, a sötétben megnézte az óráját, még egyszer lezuhanyozott, megette az úton vett szendvicsét, és bár maga sem tudta eldönteni, alkalmas-e még az este arra, hogy idegeneket az otthonukban felkeressen, tettvággyal telve összeszedte magát, és a bőröndje nyújtotta lehetőségek határain belül elegánsan felöltözött. Elégedett volt magával, hogy a két éjszakára tervezett távollét szükségleteit messze meghaladó mértékben csomagolt, és hogy az úti csomagjába két vasalásmentes inget, egy zakót és egy nyakkendőt is bepakolt. Felcsatolta az óráját, elővette a töltőtollát, és leült a vendégszoba asztalához, hogy összeszedje a gondolatait. Módszeresen telijegyzetelt egy levélpapírt. Igyekezett tisztázni, mik a céljai, és milyen eszközökkel fogja elérni őket. Fél óra múltán elégedetten nézte az összeállított tennivalólistát. Ekkor kopogtak.

A történet itt folytatódik.