A regény előző része itt olvasható.

Mikor január 22-én a telefon Bottyán Árpád nevével csengett, Éva egy pillanatig fel sem akarta venni. Az egész csak a másodperc törtrészéig tartott, de utólag így is nagyon szégyellte magát. Mi a fenének van megsértve a férfira? Nem tartoznak semmivel egymásnak, Bottyán végzi a munkáját és a megállapodás szerint akkor telefonál, amikor valamilyen előrelépés van. Ha meg Évát a két beszámoló közti időben is érdekli, mi folyik, ő is nyugodtan felveheti a telefont. De természetesen ez nem erről szólt, és Éva volt már annyira felnőtt, hogy ne tagadja le maga előtt. Határozottan jó érzés volt megbeszélni egy találkozót.

Ezúttal Bottyán tényleg késett, nem úgy, mint az első találkozójuk alkalmával, Éva most mégsem mérgelődött. Furcsa volt újra látni a férfit, aki kicsit máshogy festett, mint fél éve. Mintha fogyott volna, és ezt Éva őszintén irigyelte, lévén, hogy a téli hónapok majdnem minden évben rajta hagyták lenyomatukat egy-két plusz kiló formájában. Bottyán nyugtalannak is tűnt, vagy inkább furcsán vibrált, főleg, miközben röviden összefoglalta az elmúlt pár hónap kutatásait. Éva megdöbbent, mennyit utazott jobbra-balra, és érthetetlen módon még kis büszkeséget is érzett: no lám, egész érdekes dolgok kerekednek ki a furcsa levélből.

Utólag nem tudta volna megmondani, mikor volt az a pillanat, hogy hirtelen visszacsúsztak a korábbi, mindenki számára nyilvánvalóan flörtölést jelentő beszélgetési stílusba. De egyszerre csak benne voltak, a legtermészetesebb módon, mint ha nem telt volna el több hónap anélkül, hogy látták volna egymást. Éva megint úgy érezte, mintha nem is vele történne mindez. Ez nem a saját élete, a dolgok nem így alakulnak és változnak. Közben persze beszélgetett tovább, mint ha mi sem történt volna, teljesen megfelelő kérdéseket tett fel és a társalgás látszólag hétköznapi mederben folyt. Mélyen átélte, ahogy magával ragadja a pillanat, közben pedig mintha kívülről is látta volna kettőjüket, az elhűlt kávékat és kibontott cukros zacskókat az asztalon, a kávézó portálja mögött morajló autókat, a hideg sötétet kint, a meleg világosságot idebenn. A kávéillatot, amibe a szomszéd asztalnál ülő idős úriember szivarjának füstje keveredett. Ebben a furcsa állapotában meg sem lepte, mikor Bottyán azzal állt elő, együtt kellene, hogy elutazzanak Párizsba és Rómába, de közben tudta, ez lehetetlen, ilyen nincs, az igazi élete ezt nem teszi lehetővé.

Rossz érzés volt egyedül maradni, miután elköszöntek. Mire hazaért, Éva már pontosan tudta, hogy bármi következzen is Párizs, Róma vagy akármi után, ő most akar adni egy esélyt ennek a valószerűtlen történetnek. Ezzel az elhatározással hívta fel Pipi nénit, kicsit izgulva, vajon sikerül-e nénikéjének gond nélkül felvennie a telefont. Nem mintha eddig ne sikerült volna akárhányszor, a próba alkalmak bármelyikén vagy azóta, a stabilan beállt két-háromnaponkénti gyors kölcsönös érdeklődések alkalmával. De eddig mindegy volt, hogy ma vagy holnap beszélnek, most pedig gyorsan kellett, gyorsan, gyorsan. Az üdvözlések és pár egyszerű kérdés után Éva a lényegre tért. Lámpalázas volt, vagy legalábbis ez kifejezés jutott eszébe saját belső állapotáról.

- Van még valami, amit szerettem volna mondani neked. Találkoztam Bottyánnal.

- Na, hát hogyhogy? Régen nem hallottunk róla.

- Pedig dolgozott, és nem is keveset. És képzeld, talált is valamit. Azt mondja, szerinte meg lehetne találni azt a könyvet, amit használtak, mikor a levelet írták.

- Hát akkor találja meg!

- Igazából gondol is valamit, hogy hol lehet, csak azt mondja, látnia kellene személyesen.

- Nem értem. Menjen el, nézze meg! Ennyi idő alatt miért nem ment el már?

- Utazni kellene hozzá. Elég messzire. Ezt nem fizetheti a saját pénzéből, így is kellett már utaznia valamennyit és azzal is tartozunk még neki.

- Kifizetjük, ez természetes. De mégis hová akar utazni, hogy ahhoz külön egyeztetés kell?

- Két helyet említett, Párizst és Rómát. Ottani könyvtárakat kell meglátogatnia. Tudom, hogy túlzásnak hangzik, de nekem elmagyarázta, miért fontos, miért nem lehet fénymásolatot vagy digitális képet kérni az anyagokról.

- Azt értem, persze, ezt nem kell nagyon magyarázni. Kézbe kell fognia, nyilván. Ezekkel a régi iratokkal mindig ez van, nem olyanok, mint egy mai könyv vagy újság, hogy tudom, melyik lapon kell kinyitnom, aztán jól van. Ezt értem. Na de Párizs…

- Számolgattam én is, hogy ez tényleg nem kis összeg lenne, de repülőjegyet lehet olcsón is szerezni, majd megpróbálom megoldani, van egy volt osztálytársnőm, aki rengeteget utazik, ő mindig szokta tudni, hogy kell éppen a legolcsóbbakat kifogni. Azon felül a szállás van, de azt Bottyán tud szerezni egész olcsón, vannak kapcsolatai. Meg hát egy kis napidíj. De tényleg ne gondold, hogy nyaralni akar a mi számlánkra! Még azt is felajánlotta, hogy menjen el vele valamelyikünk, hogy ellenőrizhesse, rendesen dolgozik.

- Hát ezt azért nem hiszem.

- Pedig ezt mondta.

- Hogy valamelyikünk? Bármelyikünk?

- Na jó, nem egészen. Igazából azt mondta, menjek vele én. És ha téged megnyugtat, szívesen el is megyek. Az én utazásomat persze nem kell kifizetned, úgysem voltam nyaralni, ennyi most belefér. A munkámmal is megoldom, igazából meg lehet, tudod, mi van most.

- A kérdés, kislányom, nem az, hogy engem ez megnyugtat-e, sokkal inkább az, hogy téged izgat-e? Ezt viszont kérdeznem sem kell. Hallgass ide! Sok munka és fáradság van már ebben a kutatásban, én azt mondom, mindenképp érdemes folytatni. Próbáljuk persze okosan csinálni, kérdezz utána annak az olcsó repülőnek. Te meg csináld, ahogy jól esik!

- Jó, akkor meggondolom. Tényleg szívesen mennék, nem akarok úgy csinálni, mint ha nem. Érdekel, mi fog történni, ott szeretnék lenni, mikor kiderül, mi van abban a levélben, meg aztán kedvelem Bottyánt, szívesen vagyok vele.

- Ez mind nagyon jól van így. Én csak annyit mondanék, hogy azért lehetőleg ne kössél ki az ágyában.

- Tessék?

- Jobb lenne, ha elkerülnéd a testi kapcsolatot ezzel az emberrel. Hidd el nekem, tudom, mit beszélek. Inkább ne, kérlek szépen!

A történet itt folytatódik.