A regény előző része itt olvasható. 

Anyámhoz fordultam végül, ki máshoz, egy este, mikor apám és nagyanyád a teniszklub rendezvényére mentek. Anyám majdnem rosszul lett, repülősót kért, mikor elmondtam neki a dolgot. Teljes kétségbeesése és zavarodottsága nem sok jót jósolt. Nem haragudott rám, de azt láttam, hogy vagy magam találok orvost, aki hajlandó segíteni rajtam, vagy nem lesz sehogysem. Próbáltam puhatolózni barátnőknél, de a célzásaimat senki nem értette meg, nyíltan kérdezni meg nem mertem. És ment az idő, miközben tudtam, nem sokáig lehet már húzni a dolgot.

Végül halált megvető bátorsággal bejelentkeztem anyám egyik rossz hírű, özvegy barátnőjéhez, akivel apám tiltása miatt nem is érintkezhettünk volna. Ő volt az egyetlen, akiről el tudtam képzelni, hogy biztosan ismer olyan orvost, aki végez terhesség megszakítást. Elhatároztam, hogy köntörfalazás nélkül mondom meg neki, miért jöttem, de erre nem volt szükség. Ahogy rám nézett, nevetni kezdett, nem jókedvűen, hanem keserűen. Akkor nem értettem, hogy csinálta, azóta sok olyan nővel találkoztam, aki tényleg első látásra meg tudja mondani bárkiről, ha várandós. Még ismernie sem kell. Valahonnét tudják. Adott is egy címet, de hiába mentem el már másnap, az orvos elküldött azzal, hogy túl késő, nem vállalja, mert meghalhatok.

Ahogy teltek a hetek és biztossá vált, hogy a gyermeket meg kell szülnöm, furcsa módon elkezdtem örülni neki. Mikor december elején először éreztem meg teljes bizonyossággal a mozgását, kimondhatatlanul boldog és büszke voltam. Látszani még mindig nem látszott az állapotom, bár a holmimat már csak nagy nehézségek árán tudtam összegombolni magamon. Sok időt töltöttem otthon, többnyire a szobámban, minthogy munkám nem volt, a barátaimat pedig kerültem. Közben dúlt a háború, egyre riasztóbb hírek jöttek, de hozzám ebből semmi nem jutott el.

Feküdtem a szobámban, az ágyamon, napokig nem mutatkoztam, legfeljebb étkezéseknél jelentem meg, este, hogy apám ne tegyen fel kérdéseket. Ő reggel korán ment a hivatalába, ebédelni a városban szokott, csak este tűnhetett volna fel neki a hiányom. Anyám szót se szólt, pedig ő ugye tudta, mi történik. Jobban mondva azt hiszem, remélte, hogy ha szót se szól, talán megoldódik a dolog magától. Megdöbbentő volt, hogy ebben a helyzetben a szabad szájú, frivolnak és könnyelműnek tartott anyám, akitől apámat annak idején azért féltette mindenki, hogy majd nem úrinőhöz méltóan viselkedik mellette, pontosan úgy kezdett viselkedni, mint a begyepesedett, karót nyelt apai családom: szemet hunyt, elfordult, nem beszélt, nem vett tudomást. Engem meg benne hagyott a slamasztikában. Miben reménykedett? Nem tudom, sosem beszéltem vele aztán erről. Én úgy láttam, ledermedt, képtelen volt gondolkodni, cselekedni, segíteni, még hozzám szólni is.

Még a legtöbb segítséget a szakácsnőnktől kaptam, aki egy cselédlánnyal együtt a háztartást vezette nálunk. Ő már furcsán nézegetett engem októberben is. Hát persze, hiszen a mosást is ő intézte, ő vitette el, hát sokat tudott a dolgainkról. Azt vettem csak észre, hogy egyszerre eltűnik a reggeliző tálcámról a tejeskávé, helyette teák érkeznek, meg kétszersültek, pirítós kenyerek a molnárkák és friss zsemlék helyett. Tojások, sovány sonkák, egészséges dolgok. Gyömbéres keksz. Nem mertem a szemébe nézni, mikor megköszöntem és beadtam a kiürült tálcát a konyhába.

Nővérem, a te nagyanyád semmit sem sejtett. Azt hiszem, benne egy világ omlott össze, mikor aztán karácsonykor nem halogathattam tovább, hogy apámmal is közöljem a közlendőt. Huszonhatodika volt, késő délután, a nagy rokonlátogatásokon túl voltunk. Emlékszem, alig vártam, hogy levethessem az ünneplő ruhámat, ami tűrhetetlenül szorított. Mély, vörös csík maradt utána a derekamon és szabályosan rosszul voltam a nagy ebéd és elhúzódó délutáni kávézás és süteményezés megterhelésétől. Felvettem egy házi köntöst és a konyhába indultam, hogy valami teafélét kérjek Anna nénitől, mikor apám utánam szólt a dolgozó félig nyitott ajtajából. Odahívott, én megálltam az ajtóban, az ajtófélfának támaszkodva, és hallgattam, ahogy szemrehányást tesz nekem, amiért az egyik vidéki nagynénjével nagyon kurtán beszélgettem csak. Nem kellene így lenéznem őt, igazán rendes asszony. Azt volt különben, tényleg, rendes asszony. Mire én egyszerre csak azt mondom apámnak: ne haragudjék édesapám, de én nagyon rosszul voltam egész délután. Mi bajom volt? Csak nem vagyok beteg? Nem, nem beteg vagyok. Csak az állapotom teszi, hogy olykor rosszul vagyok. Miféle állapotod, te Piros?! Ezt kérdezte, így, hogy Piros. Soha nem hívott így senki, anyakönyvben sem így szerepel a nevem, de hát mégsem becézhetett egy ilyen pillanatban. Csak álltam és hallgattam.

Hallgatott ő is, percekig, aztán felállt és szó nélkül kiment a dolgozóból a másik ajtón keresztül. Én még álltam ott, idétlenül valameddig, hallottam, ahogy a hálószoba nagy kétszárnyú ajtaja nyílik és csukódik, aztán mivel semmi nem mozdult, visszamentem a szobámba. Másnap, mire felkeltem, apám nem volt odahaza. Vidékre utazott, egy barátjához, vadásztársához. Anyám meggyötört arccal ült a szalonban. A nővérem ott ült vele. Már csak ebből is látszott, hogy nagy baj van, mert ilyenkor általában inkább uszodába ment az otthon ülés helyett. Olyan döbbent, kissé undorodó arccal nézett rám, hogy rögtön tudtam, apám tájékoztatta róla, miként állnak a dolgok. Fogalmam sem volt, mi fog történni, de úgy döntöttem, nem foglakozom vele.

Nem tudom, mi ütött belém, de hirtelen szükségét éreztem, hogy kimozduljak, sétáljak, friss levegőt szívjak. Felmentem a budai hegyekbe, kóboroltam a kihalt villák közt, átfagyva és kimerülve értem haza órák után. Anna néni meg is jegyezte, hogy nem kellene ilyen hidegben ilyen hosszan kimennie a kisasszonynak, még meghűl. Nagyon le voltam gyengülve, de nem a várandósságtól, hanem az állandó négy fal közt levéstől, úgyhogy alapos izomlázam lett a gyaloglástól. De a sok séta mégis jót tett, már nem éreztem magam olyan élőhalottnak, a gyermek is élénken mozgolódott.

Mire apám három nap után hazaért, addigra úgy lettem vele, hogy szembe tudok nézni a szemrehányásaival és meg tudok felelni a kérdéseire. Mert abban biztos voltam, hogy az igazi megpróbáltatás még csak most következik. És hát következett is, bár egyáltalán nem úgy, ahogy elképzeltem. Bár az igazat megvallva nem képzeltem sehogy. Hülye voltam nagyon ebben az egész dologban. Nem lehetett jó vége. Úgy lett, hogy apám behívott magához. Nagyon nyugodtnak tűnt, de nagyon vészjósló is volt ez. Azt mondta, nem kérdez, csak annyit, hogy ugye jól gondolja, nem készülök férjhez menni a gyermek apjához. Mondtam, hogy igen. Vagyis, hogy nem, nem készülök. Így is gondoltam, felelte, aztán… –

Hirtelen biciklicsengő hangja hallatszott és nyílt és csukódott a nyikorgó kis kertajtó. Pipi néni mintha egy pillanatig fel sem fogta volna, mi történik. Aztán észbe kapott és elébe ment az érkezőnek, míg Éva moccanni sem tudott. Túl sok volt ez így egyszerre. Érdekelte, sőt, teljesen beszippantotta ez a történet, közben félt is tőle, mit fog hallani. De hallania kellett, ebben biztos volt. Nem tudta, ki jött, remélte, hogy eltart egy darabig, míg a nénikéje visszaér, és lesz ideje bemenni egy pohár vízért meg visszaérni, hogy ugyanitt ülhessen, ne törjön meg a varázs. A konyhában azonban összefutottak, Pipi néni is épp vizet ivott. Egy pillanatra nyugodtabbnak tűnt, szinte jókedvűnek.

- István volt az.

- István? – döbbent meg Éva. Pipi néni barátja már régen nem élt, és egy pillanatra Éva megijedt, hogy az öregasszony tényleg kezdi elveszteni az eszét. Először ez a felzaklató történet a semmiből, aztán István.

- Nem az az István, hanem a Vágó. A Vágópista, ahogy mindenki hívja, csak ő nem szereti. Ő szokott segíteni a kertben, ha éppen akad valami munka.

- Ja ő… – Éva őszintén megkönnyebbült. Felhajtotta a pohár vizet és kitöltött még egy pohárral. – Meleg van.

- Meleg bizony. Ebéddel nem vártalak, főznünk kellene valamit, ha enni is akarunk. Hozzunk kis zöldséget a kertből, főzhetünk egy levest, meg sütünk valami tésztát, ha az jó neked.

- Jó lesz, persze. – Éva örült is, nem is, hogy félbe maradt Pipi néni élete regényének elbeszélése. Nem mert rákérdezni, de az elmondottak, meg a kimondatlan kérdés ott feszültek kettejük közt, míg a sárgarépákat húzkodták ki a kissé kiszáradt földből.

- Anyáddal mi van? Azt írta nekem valami nyaralóhelyi képeslapon, hogy nyár végén lejönnek, de azóta se hallottam felőle. Ez nem rá vall. Csak nincs valami baja?

- Nem tudok róla, hogy lenne. Jól volt, mikor legutóbb láttam. Nyaralni készültek még, most a Balatonnál, talán azért nem jött.

- Na, akkor annál inkább jöhetett volna, ha úgyis errefelé nyaral.

- Nem tudom, miért nem jött. Nem vagy valami jó kedvedben. – kockáztatta meg Éva. Pipi néni mérgesen porolta le a kezét és kapta fel a kis szakajtót.

- Menjünk be, mert sose lesz ebéd. Te meg írhattál volna, hogy jössz, készültem volna.

- Nem tudtam, hogy jövök. Hirtelen ötlet volt. Nem akartalak zavarni, ne haragudj!

- Nem zavarsz, nem erről van szó. – mondta Pipi néni némi csend után. – Csak valahogy, nem is tudom. Olyan zaklatott vagyok ma. Tegnap délután elszundítottam és összeálmodtam tücsköt-bogarat. Régi dolgokat. Olyan összetörve ébredtem, mintha tudj’ Isten mennyit feküdtem volna, pedig csak húsz perc volt az egész. De éjjel aztán erre fel nem tudtam aludni, csak forgolódtam. Majdnem főztem is különben, csak aztán azt gondoltam, magamnak elég lesz az a kis maradék, ami van. Nem tudom, mi van velem. Nem akartalak én ezekkel a régi dolgokkal terhelni.

- Jó, hogy elmondtad. Illetve, hogy belekezdtél. – Éva kis szünetet tartott és összeszedte a bátorságát. – Mi lett aztán?

- Aztán? Hát, hajnaltájt csak elaludtam végül.

- Nem így gondolom, hanem amit meséltél. Apukádról, meg, hát tudod… – Éva őrült zavarban volt, nem merte kimondani, hogy a babáról, vagy hogy a gyerekről, mert úgy érezte, azzal csak tovább szaggatná a sebeket.

- Mondjam el? Tényleg hallani akarod?

- Igen, most már igen.

- Jó, de nem most. Össze kell szednem magam hozzá. Elmondom később.

A történet itt folytatódik.