A regény előző része itt olvasható.

Az ünnepek ünnepekhez méltó módon teltek Bottyán számára. Nem voltak magasan az elvárásai, már annak is örült, hogy senki nem követi, és senki nem kívánja megfélemlíteni. Egy informatikus ismerőse segítségével újratelepítette a rendszert a számítógépén, komoly tűzfalat állított fel, és azóta nem észlelte, hogy bárki be próbálna tolakodni a levelezésébe. Mindez nagy megkönnyebbüléssel töltötte el, örült, hogy békén hagyják, még azt sem bánta, ha ezúttal egyedül tölti a Karácsonyt. Azt az egyetemista lányt, akivel tavaly megosztotta magányát, most semmi kedve nem lett volna áthívni. A lány december 25-i távozása nyomán keletkezett repedés még mindig látható volt a bejárati ajtó mellett, nem tűnt jó ötletnek felmelegíteni a kapcsolatot. Utolsó próbálkozása volt ez, hogy a fiatalabb korosztályból válasszon barátnőt, tudhatta volna, hogy csak rosszul sülhet el.

Bottyán tehát egyedül díszítette fel a fenyőfát, készített magának egy ünnepi hidegtálat, betett egy karácsonyi CD-t a lejátszójába, majd kitöltött egy pohár vörösbort, és leült a kedvenc foteljába. Fenyőfája fényénél egy amerikai szerző közel ezer oldalas, titkosírás-történeti könyvét olvasta.

A következő két hét sem volt eseménydúsabb, legalábbis külső szemlélő nem ítélte volna annak. Ami Bottyánt illeti, ő nagyon is élvezte az életet, olvasott, keresgélt, részleteknek nézett utána. Sokadszor is megállapította, hogy minél ritkább és régibb könyveket akar olvasni, annál kevésbé kell könyvtárba mennie. Tökélyre fejlesztette ugyanis azt a képességét, hogy minden szöveget, amire szüksége van, megtaláljon a weben. A kora újkori könyveknek majdnem mindig volt valahol egy beszkennelt és interneten elérhető változata, csak okos kereső kifejezéseket kellett használni, mert az egyszerű Google keresés ritkán adta ki a kívánt eredményt. Bottyán elsősorban Kircherrel kapcsolatos nyomtatványokat töltött le. A kutatásait megszakította ugyan egy szilveszteri buli kedvéért, ahol annak ellenére, hogy rajta kívül csak házaspárok vettek részt, az események igen izgalmas, már-már erotikába hajló fordulatot vettek. De miután másnap kialudta magát, megivott másfél liter vizet, és bevette a kellő mennyiségű fejfájáscsillapítót, egy dobozba félretette az éjszaka kapott telefonszámokat, és visszatért a munkájához.

Délelőttönként a szokott munkatevékenységeit végezte. December folyamán több genealógia táblát is rendeltek tőle, amelyeket most kényelmes tempóban elkészített. A cél az volt, hogy éppen annyit dolgozzon, amennyi elég a megélhetéshez. Időközben P.S.T. néhány könyvére is talált vevőt. Egy amerikai egyetem bővítés alatt álló könyvtára jelezte, hogy szívesen gazdagítaná a gyűjteményét néhány ritka régi nyomtatvánnyal. Bottyán írt az öregnek egy levelet és egy erre a célra vásárolt fehér, hagyományos, A6-os méretű borítékban postára adta, mert P.S.T. következetesen ellenállt, hogy az e-mailes vagy a telefonos kommunikáció irányába nyisson. A válasz a szokásos elegáns, törtszínű borítékban érkezett.

A délutánokat azonban Kircherrel töltötte. Monográfiákat és tanulmányköteteket olvasott a jezsuita polihisztorról. Addig keresgélt a weben, amíg meg nem találta letölthető formában a szükséges szakkönyvet, és ha ez végképp lehetetlennek bizonyult, akkor belépett egy amerikai antikváriumhálózat oldalára, és megrendelte a használtkönyvként. A postaköltségért többet fizetett, mint magukért a könyvekért.

 ***

A szakirodalmat olvasva, alaposan újra kellett értékelnie a Kircherről alkotott képét. Mindeddig úgy tekintett rá, mint zavaros elméleteket gyártó kóklerre. Ő volt a jezsuita tudós, aki mindent tudott. De mindent rosszul. Mit is tartson egy olyan emberről, aki az egyiptomi hieroglifákat okkult szimbólumoknak tekintette? Nehéz komolyan venni valakit, aki egy római obeliszken meglátta az egyik fáraónak, „Vahjebré”-nek a nevét, és a néhány betűs fáraónevet magabiztosan így olvasta ki: „Az isteni Ozirisz ajándékai hadd hozattassanak ide a szent szertartások és a Géniuszok lánca közvetítésével, hogy a Nílus ajándékai elfogadtathassanak.” Azt a hieroglifa kombinációt pedig, amelyről ma azt gondoljuk, nem jelent többet, mint „egyeduralkodó”, így fejtette meg: „A termékenység és minden növényzet megteremtője, Osiris, kinek nagy nemzőerejét a szent Mophta juttatja birodalmába az egekből.”

Most azonban más, érdekesebb részletek is kiderültek. Minél többet olvasott róla, a dilettáns okoskodó tudós annál inkább átadta a helyét egy végtelenül szorgalmas szerzőnek, aki elképesztő tévedések és jelentős felfedezések hatalmas gyűjteményét hagyta az utókorra. Szokatlan volt saját korában is, feszegette a kereteket, amelyek egy jezsuita tudóstól elvárhatóak voltak. Avignonban a matematika és a keleti nyelvek professzora volt, aztán Rómába ment, hogy egész életében ott is maradjon. Éppen azután nevezték ki a Collegium Romanum professzorának, hogy Galileit elítélték. Az egyház talán legismertebb tudósává vált, tudományos fronton ő képviselte a katolikus álláspontot. Automatáival, könyveivel felrázta a várost a pert követő fagyott hangulatból.

Talán elsőként ismerte fel a tömeges könyvgyártásban rejlő lehetőségeket. Tudástermelő automata volt, professzionális amszterdami könyvkiadója segítségével a régi és az új ismeretek szinte minden részletéről készített enciklopédiát, melyek telve voltak nyelvi, paleográfiai, történelmi, és tudományos részletekkel. Ötven éves szakmai karrierje alatt közel harminc könyvet írt, és ezek nem voltak vékonyak. Ha beszámítjuk a második kiadásokat és az átdolgozásokat is, negyvenöt kötetének megjelenését élte meg, és akkor még nem is vettük bele, hogy számos nyelvre fordították, valamint, hogy halála után több könyvét újranyomták. A marketing szakembere volt, írásait már évekkel a megjelenésük előtt reklámozta. Átlátta, mekkora lehetőség rejlik a tudásra éhes olvasótömegek kíváncsiságában egy olyan korban, amikor a nyomdákban nagy mennyiségben lehet könyvet gyártani. Szégyentelen önreklámozása miatt jezsuita elöljárói időnként emlékeztették a fogadalmára, amelyben elvileg az alázat játszott központi szerepet.

Egész Európával, sőt a kontinensen túli világgal is levelezett. Barátságban állt pápákkal és hercegekkel, püspökök, érsekek, arisztokraták, támogatták, kértek tőle könyveket, látták el tudományos információkkal. A jezsuita rend erőforrásait használva a teljes világra kiterjedő információs rendszert hozott létre, Kínától Dél-Amerikáig mindenütt voltak levelezőpartnerei, akik a helyi vulkánokról, mágneses mezőről, vagy írásrendszerről szállították az adatokat. Ez a hálózat a saját találmánya volt: szerződött egy könyvre, szétküldte adatkérő leveleit a könyv témájával kapcsolatban, majd rendszerezte a beérkező válaszokat. Nem utazott, a világ jön el őhozzá.

Ő volt a Kína szakértő, mégsem járt soha keleten. Rendfőnöke minden elutazásai próbálkozásakor biztosította, hogy hatalmas tehetségére a rend központjában, Rómában van szükség. Ő volt az egyiptomi írás szakértője abban a korban, amikor az ellenreformáció pápái és a kálvinista lelkészek közt csak annyi volt közös, hogy az egyiptomi kultúrára megvetéssel tekintettek. Felismerte a kopt nyelv jelentőségét, de hieroglifa magyarázatain máig kacag a szakma. Szakkönyvében elmagyarázta, hogy a hieroglifákat a bölcs Hermész Triszmegisztosz találta fel a vízözön után, de aztán a későbbi generációk összekeverték az írás képeit más hagyományokkal. Ezért kell most a héber kabbala, a perzsa mágia, az iszlám alkímia, a káldeus asztrológia, a zoroaszteri misztériumok, az azték templomok, a maya kalendárium, a brazil kannibálok, a kínai mandarinok, és a japán buddhisták szimbólumait keresni a hieroglifákban.

A Bábel tornya című könyvében megmutatta, hogyan terjedtek el a földön a nyelvek. A probléma nem volt kicsi: hogyan tudott az emberiség az Özönvíz utáni kétszázhetvenöt évben annyira megsokasodni, hogy a végére már az istenharagot kiváltó tornyot építse? A válaszhoz némi kombinatorikai háttértudásra van szükség: ha Noé minden gyermeke harminc éven keresztül szorgalmasan, évente nemzi a gyerekeket, és azok is harminc éven keresztül ugyanezt teszik, akkor röpke kétszázhetvenöt év alatt több mint kétmilliárdos népességet lehet világra szülni. A demográfiai probléma így megoldódik. Hasonlóan racionális, és matematikailag levezethető oka van annak, hogy miért nem érhette el a Bábel torony a Holdat, miért volt szükségszerű, hogy addigra magasságánál és súlyánál fogva beszakadjon a földbe.

A jezsuita nagy kódfejtő hírében állt. Levelezőpartnereinek kriptográfiai rejtvényeket küldött, de maga is kapott megoldatlan titkosírásokat. Járt nála a történelem legrejtélyesebb könyve, a botanikai ábráiról, meztelen fürdőző nőiről, és különös írásrendszeréről híres kézirat, amelyet majd kétszázötven évvel később Voynich kéziratnak fognak nevezni. Kircher belenézett, megvizsgálta, majd bölcsen félretette, nem rontotta a hírét azzal, hogy rossz megfejtést blöfföl. És milyen jól tette, a Voynich kéziratba a második világháború legjobb kódfejtőinek is beletört a bicskája, máig nem sikerült megfejteni, pedig nem kevés erőforrás áll rendelkezésre.

Kircher lelkesedett az automatákért, nem egy uralkodót éppen elmés szerkezeteivel nyűgözött le. Megírta, hogyan lehet napórát szerkeszteni egyenetlen felületen, más napórákba pedig tükrök kombinációit építette. Rómában nagyszabású múzeumot gyűjtött, amelynek messze földről csodájára jártak a tudomány iránt fogékony utazók. A tudós saját vezetésében csodálhatták meg a különféle érdekességek páratlan gyűjteményét, a gépek, faobeliszkek, gyermek csontvázak, preparált állatok, római temetkezési edények, kínai tárgyak, mozaikok, pénzérmék válogatott különlegességeit. Egyetlen dolgot nem találtak volna a jezsuita múzeumában, bár lehet, hogy a gazdag kollekciótól lenyűgözve nem is jutott volna eszükbe keresni: keresztény feszületet.

Megítélése már életében is ellentmondásos volt, Boyle, Leibniz, és az egész Royal Society az ő műveit olvasta, hozzá viszonyult, de igencsak kritikusan. Descartes szerint a jezsuita sok trükköt tud, inkább sarlatán, mint tudós. Huygens arra panaszkodott, szörnyű a könyve. Matematikusok teljes generációja rökönyödött meg, amikor látványosan, de helytelenül bizonyította, hogyan lehet négyszögesíteni a kört. Sokan távolságtartóak maradtak, mások nyíltan figyelmezettek Kircher önkényes szövegértelmezéseire, mégis pápák és tudósok sora helyezte bizalmát a római tudós magyarázataiba, kopt, kínai és hieroglifikus szöveg fordításaiba, és sok ember azért utazott Rómába, hogy lássák őt és a kísérleteit.

Kircher közben szorgalmasan fordított, gyűjtött, feltalált, kísérletezett, publikált és szemérmetlenül reklámozta magát. Legfőbb tulajdonsága a kíváncsiság volt. Furcsaságokat és ritkaságokat gyűjtött, tárgyakat és ismereteket egyaránt. Könyveit megtöltötte kuriózumokkal, köztük voltak megalapozottak és megalapozatlanok, mindaz az érdekesség, ami a más civilizációk, kultúrák, hitek, nyelvek iránt egyre fogékonyabb Európát akkor foglalkoztatta. Az olvasók igényelték a valószínűtlen információkat és megdöbbentő történeteket, ő pedig megbízhatóan szolgálta ki tudásvágyukat.

***

Bottyán már szédült a tizenhetedik századi tudományos sikertörténettől, amikor az egyik tanulmánykötet egy mellékesnek szánt bekezdésében végre nyomra bukkant. Pontosabban, a bekezdéshez fűzött egyik lábjegyzetben. Apró reménysugár volt csak, korántsem lehetett biztos benne, hogy a valódi megoldás ígéretére talált. De ahhoz mindenesetre biztató volt, hogy nyomozó ösztöneit felélessze.

Január harmadik hetében autóba ült, és kivezetett Bécsbe. A repülőteret elhagyva tovább haladt befelé a városba az autóúton, majd Erdberg felé lekanyarodott, és egy zsúfolt, de olcsó parkolóházban leparkolt. Felszállt az U3-as számú metróra, és egy negyed óra alatt kényelmesen beért a belvárosba. A Herrengasse megállónál, a Levéltár épülete előtt jött fel a föld alól, innen átsétált az Osztrák Nemzeti Könyvtárhoz, ahol beiratkozott, majd a kézirattárban megkapta az e-mailen előre kikért Kircher kéziratot. Délután négyig olvasta. Ekkor visszaadta a könyvtárosnak, kimetrózott a városból, és a Bécs-Budapest autópályán hazavezetett. Este felhívta Évát, és találkozót kért tőle.

A történet itt folytatódik.