A regény előző része itt olvasható.
Arra riadt fel, hogy megdördül az ég, aztán az éjszaka visszasüpped a megszokott nyugodt csendbe. Látszólag minden ugyanolyan, mint bármelyik másik éjjelen, így egy és két óra között: az olvasólámpa fénye a szoba közelebbi részeit sárgás fénybe vonja, a távolabbi sarkok sötétek és inkább barátságtalanok. A rádióból valami meghatározhatatlan, enyhe zaj szűrődik ki, az adás véget ért, a semmi halk zúgása hallatszik. A nyitott ablakon át az éjszakai hegyek hűvöse árad be, ilyenkor nyáron üdítően és illatosan. Az égzengés emléke a levegőben van, még épp hallotta az utolsó, elnyújtott morgását, mikor magához tért. Csendben fülel, várja a megeredő eső hangját, de az csak nem jön. Szellő se rezdül, gondolja, biztosan a túlsó völgyben rekedt a vihar. Hosszú, cikázó villám, majd újabb dörgés, aztán csend, túlzottan nagy csend, a tücskök, kutyák hallgatnak a faluban. Jöhetne egy kis eső, essen már. Telnek a percek, eloltja a lámpát, fekszik, vár, néha villámlik, egyre messzebbről dörög, végül már nem is hallani, csak a fénye látszik.
Az éjjeliszekrényen álló vastag falú vizespohár üres, pedig jó lenne egy korty víz. Rászánja magát, kikászálódik, kibotorkál a sötétben, még a konyhában sem gyújt világot, hosszan engedi a kiöntő csap vizét, itt a legjobb ízű a házban, iszik, visszamegy. Mi legyen a levéllel, gondolja. El kellene küldenem neki. De akkor nem marad semmi emlékem. Mégis, hátha emlékszik, hátha utánajár, honnét érkezett és akkor… Forgolódik, kitakarózik, aztán megint felhúzza a paplant. Végül, egy hirtelen elhatározással felkel, a gyors mozdulattól megszédül, ül az ágy szélén, vár. Lenéz a kezeire, a sötétben is látszik, hogy ezek már öregember kezek. Végül, mikor jobban van, iszik még egy kis vizet és teljesen éberen a nappali szobába siet.
Csak a kis íróasztallámpát gyújtja meg, a fiókból előkotor egy koszos és szakadt noteszt, lapozza, egy elpiszkolódott kis papírdarabot vesz ki belőle, leteszi maga elé. A fiók egy hátsó, rejtett rekeszéből most két elsárgult lapot szed elő, egy nagyobb, vastagabb papírra írottat meg egy kisebb, zizegős, könnyű levélkét. Majd borítékért nyúl, ott van az asztal tetején az írómappában, sokat használja, szeret levelezni. Kissé régimódi, szép boríték, krémszínű, egy ismerős hozza mindig külföldről. A két lapot beleteszi, a piszkos kis papírról átmásolja a címet a borítékra, töltőtollal, amit csak rövid üdvözletek megírásához használ, de ez is csak pár sor és szerencsére épp tegnap töltötte meg frissen, így szépen, finoman, erőlködés nélkül tud írni vele. Lezárja a borítékot, készen van. Azért reggelig még visszarejti a fiók mélyére. Reggel lemegy a meredek úton a postára, amilyen korán csak lehet, gondolja. És elsőbbségivel adja fel, akkor hamar megkapja, meg azt mondják, azokra a levelekre jobban is vigyáznak. Még kimegy vécére, a sok víz kikívánkozik, aztán vissza a sötét hálószobába. Megnyugodva hallja a tücsköket és végre a szomszéd kutyája is felüvölt, megszokott zajok, behajtja az ablakot, ledől, jó éjszakát.
A történet itt folytatódik.
