A regény előző része itt olvasható.

Álmosan üldögélt a panzió étkezőjében. Kávéja maradéka kihűlt a csészében, laptopján a megválaszolatlan e-mailek gondosan megcsillagozva várták, hogy egyszer több kedve lesz foglalkozni velük. A szomszéd asztalnál háromgyerekes német család reggelizett hangosan, a legnagyobb fiú egy kis laptopot nyomogatott. Bottyán hátrafordult székében, és a helyiség nagy ablakán keresztül kinézett a késő novemberi erdős útra.

Kevés erőt érzett magában, az éjszakák kimerítették. Vagy talán az is lehet, hogy nem a Hana féle teljes elfogadást várja a nőktől, hanem valamiféle Noémis flörtölést, ki tudja? Mindenesetre most gondolkozott el először azon, hogy meddig is tarthat az itteni expedíciója. Talán délután érdemes lenne lesétálni a nővel az angolkertbe, megnézni az öreg Aspremont életművét, és közben a gondosan telepített hárs és akácfák alatt óvatosan felvetni a kérdést.

A német család az eddigiekhez képest is felhangosodott, az anya és az apa egymással versenyezve győzködte a nagyfiút, aki kirándulás helyett kizárólag a laptopjával akarta tölteni a napot. Fel sem nézett, hogy válaszoljon a szüleinek, egykedvűen nézegette a képernyőt, majd hirtelen felállt, és a genealógus legnagyobb megdöbbenésére odalépett hozzá.

- Tudja, hogy kémprogram van a gépén? – kérdezte olyan szép kiejtéssel angolul, amit azok a gyerekek sajátítanak el, akik minden délutánjukat szinkronizálatlan tévésorozatok előtt töltik. Bottyán bármire inkább számított volna, mint éppen erre. A szülők is megütközve figyelték a jelenetet, valószínűleg csak részben értették, miről van szó. Talán csak az idegenre való tekintettel nem kezdtek kiabálni a fiúval.

- Mit mondasz? – Bottyán önkéntelenül a laptopjára helyezte a kezét, és közelebb húzta magához.

- Be tudok menni a gépére. Hacker vagyok. – magyarázta a fiú a legnagyobb természetességgel, mintha régi barátok volnának. – Zárak kinyitásához is értek. A lényeg, hogy úgy nyissam ki, hogy ne maradjon nyoma. Versenyeken is szerepeltem.

- Gratulálok, - mondta Bottyán szárazon, - hadd kérjelek meg, hogy lépj ki a gépemről. Amit csinálsz ugyanis, illegális. – aztán hozzátette – Nem titkos, amin dolgozom, de idegesít egy kissé, ha valaki belenéz a gépembe.

- Nem én nézek bele. Valaki más figyeli magát. Fut egy kémprogram a gépén, ellenőrzi a levelezését, és hogy milyen oldalakat nyit meg. Elég béna, csak a laikusok megtévesztésére alkalmas. Bárki más hamar észrevenné.

Bottyán meredten nézte a fiút. Mélyeket lélegzett.

- Nem tudom levenni. Újra kéne telepíteni a rendszerét, akkor talán eltűnik. Valakit nagyon érdekel, mit csinál, gondoltam jobb, ha tudja.

Bottyán még mindig nem tudott válaszolni, úgyhogy a fiú atyáskodva hozzátette: - Most mennem kell az öregekkel az erdőbe. Sajnálom. Biztos vagyok benne, hogy megbirkózik a problémával. – ezzel kivonult az étkezőből.

Bottyán hosszan és ingerülten nézett utána. Nem tudta, mit csinál egy kémprogram, de a biztonság kedvéért lekapcsolódott a wi-firől, bezárta a gépe blue-tooth kapcsolatát, majd kilépett a rendszerből, és lecsukta a laptop fedelét. Talán amíg ki van kapcsolva, senki nem tud garázdálkodni benne. Ezt meg kellett volna kérdezni a fiútól – gondolta.

Hirtelen felpattant, felrohant a lépcsőn, és feltépte Hana irodájának ajtaját. A nő éppen telefonált, de Bottyán olyan képet vágott, hogy inkább gyorsan letette a kagylót.

- What’s wrong? – kérdezte megnyugtatónak szánt, mély hangon.

- Járnak erre más magyarok is?

- Tessék?

- Járnak erre más magyarok is? Itt, a faluban?

- Azért törtél rám, hogy az idegenforgalomról beszélgessünk?

- Igen!

- Időnként járnak, igen. Nem értelek.

- Járt-e a faluban egy magas, őszülő férfi, magyar rendszámú zöld Forddal? Fontos lenne tudnom – tette hozzá, hogy kicsit enyhítse az ellenséges fellépését.

- Zöld Forddal? – A nő maga elé nézett.

- Igen!

- Mostanában?

- Igen!

- Ha azt mondom, igen, nagyon ideges leszel?

- Hol van? Hogy hívják?

- Nem most. Egy pár hete volt itt egy ember, magyar volt, zöld autóval. Lehet, hogy Forddal, nem szoktam nézegetni az autómárkákat. Fogalmam sincs, hogy hívták. Nem nálam szállt meg, de itt kávézott egy párszor. Néha feltűnt, néha elment. Ha errefelé lakott volna, feltűnt volna. Messzebbről érkezett. Baj van vele?

- Beszélt valakivel?

- Nem tudom. Árpád, mi a baj?

- Még nem tudom. El kell mennem. Este jövök, és elmagyarázom.

***

P.S.T. ajtaját kevésbé vehemensen tépte fel, de miután letudta a kötelező udvariassági formulákat, őt is kérdőre vonta.

- Tudja, én ritkán megyek ki – mondta fáradtan az öreg – és nem szoktam az autók rendszámát figyelni. De ha nem veszi tolakodásnak, hadd jegyezzek meg valamit. Úgy érzem, ez a maga ügye számomra nagyon izgalmas, és biztos az Ön számára is az. Lenyűgöző, teli van rejtélyekkel. Kiváltképp. De félek, hogy csak ketten vagyunk. Tud valami értelmes indokot, hogy miért akarna valaki nyomozni maga után?

- Igen, ez nekem is különös, bevallom.

- Mondja végig az egész történetet részletesen, hátha ketten észreveszünk valamit, valami részletet, ami esetleg eddig elkerülte a figyelmét.

Bottyán sóhajtott. Hányadszor is foglalja már össze? Elmondta Évának (ha nem is az egészet), elmondta Noéminek, most elmondja az öregnek, és szívesen elmondaná bárki másnak is, aki megkérné erre. De nem kéri, hanem követi, és belemászik a gépébe. Újra sóhajtott.

Délután lett, mire végigvették az összes részletet az Ocskay levéltől kezdve a Thaly ügyön át, Elderbachig, az ellenszenves könyvkereskedőig. Az öreg sok mindenbe belekérdezett. A megfejtett levelet fél órán keresztül olvasta. A kódtáblát sokáig nézegette. Minden egyes információnál rákérdezett, hogy Bottyán melyik könyvből tudja, melyik archívumban találta. Különösen érdekelte a genealógus munkamódszere, hogy hogyan járta végig a könyvtárakat, kivel mit beszélt. A nőkről is szó esett, P.S.T. szerint ugyanis a követéses és megfigyeléses ügyeknek sokszor magánéleti hátterük van. Bottyán a harmadik kávéját kavargatva várta végül az öreg válaszát.

- Gondolja, hogy Elderbach? Nem tetszik nekem az az ember, rosszban sántikál. Felbérelhetett valakit, hogy figyeljen.

P.S.T. maga elé nézett. Aztán töprengve mondta:

- Elad egy kéziratot, majd figyelteti azt, aki a vevő megbízásából megpróbálja kinyomozni, mit is jelenthet a levél? Ennek nincs túl sok értelme. Elderbachból sok rosszat kinézek, de azért ennyire nem érdemes felülbecsülni.

- Akkor mire jött rá?

Az öreg csendben nézegette Bottyánt: - Az a kérdés, hogy maga észrevett-e valamit?

- Ha észrevettem volna, nem ülnék itt. Szóval, mi kerülte el a figyelmem? Látom, hogy tud valamit.

- Sajnos nem. Nem tudok. De biztos vagyok benne, hogy Ön nemsokára összerakja a részleteket. És akkor majd csodálkozni fog, hogy korábban nem jött rá. Én csak egy dolgot vettem észre. Mi a véleménye erről itt a levélben az aláhúzott négybetűs kód előtt: more kirceri?

Bottyán meghökkent: - Ez rejtené az üldözőm titkát?

- Nem, azt nem hiszem. De szerintem van jelentősége. Így végződik a levél: „Minthogy penig az áruló 412, aki more kirceri A23Y4, szótlanul nem maradhattam, penig nagyságodat szomorítani nem kívántam.” More kirceri – azaz Kircher módján. Tudja ki volt Athanasius Kircher?

- Persze. Jezsuita tudós a tizenhetedik században. Grafomán volt, mindenről írt egy könyvet. Nevetséges elméletei voltak az egyiptomi hieroglifákról, és önállóan mozgó automatákkal meg tűzijátékokkal nyűgözte le valamelyik uralkodót, aki sok pénzzel támogatta.

- Ne hagyja ki, hogy polihisztor volt, mindenhez értett. Írt a földalatti világról, kőzettanról, vulkánokról és sárkányokról. Az egyiptológiában hatalmasat lépett előre, még ha nem őt is tartjuk az írás megfejtőjének. És ami a lényeg: a kriptográfiáról is írt könyvet.

- Ja igen. A kriptográfiáról.

- Menjen utána, nyomozzon, higgye el, hogy sikerülni fog.

- Nem tudom, Kircher mit adhat még ehhez hozzá. Hacsak nem az áruló nevét. De az most nem sokat segítene. – Bottyán most nem volt udvarias hangulatban. - Ja persze, megvan! Egy háromszáz évvel ezelőtti áruló kikel a sírjából, zöld Fordba ül, és most figyeli, leleplezem-e, mert akkor még időben megöl, nehogy kompromittáljam az emlékét a történelemkönyvekben. Erre gondol?

Az öreg mindentudóan mosolygott. Átsétált a szomszéd szobába, fellépett egy kinyitható, háromfokos falépcsőre, hogy elérjen egy magasan lévő polcot, és levette Kircher 1663-as Polygraphia Nova et Universalis című könyvét. Kinyitotta, majd Bottyán orra alá dugta.

- Nézze, erre a nyomtatványra büszke vagyok. Kircher szándékosan kis példányszámban nyomtatta ki, és csak egypár uralkodónak és fontos embernek küldte el személyes levéllel. Eleve is olyan kevés készült belőle, mint egy kéziratból, gondolhatja, hogy nem kevés erőfeszítésembe telt szert tennem rá.

Kinyitotta a nyomtatványt.

– Amint látja, ez teli van táblázatokkal. Kircher, mint bizonyára tudja, úgy kívánt felülkerekedni a bábeli nyelvzavaron, hogy létrehozott egy közös, mesterséges nyelvet. Azt találta ki, hogy minden szóhoz rendel egy számot. A különféle nyelvek azonos jelentésű szavaihoz ugyanazt a számot rendeli egy nagy, többnyelvű szótárban. Így aztán, ha mondjuk, leírja egy német mondat szavainak megfelelő számokat egymás után, azt más valaki, aki egyáltalán nem tud németül, ki tudja olvasni olaszul. Tizenhetedik századi fordító program. Zseniális, nem gondolja? Például, itt van rögtön a XVI.6-os szám. Nagyon szép szó. Latinul úgy kell kiolvasni, hogy „osculari,” olaszul „basciare,” franciául „baiser,” spanyolul „besar,” németül „küssen”. Ha most azt szeretnénk, hogy a magyarok is részt tudjanak venni ebben az egyetemleges kommunikációban, egyszerűen megszerkeszthetnénk a magyar táblázatot, abban a XVI.6 mellett az állna, hogy csókolni. Teljes mondatokat le lehet írni ezen a számnyelven, és aztán mindenki kiolvassa a saját nyelvén. Mit szól? Ez tulajdonképpen egy hatalmas kódrendszer. Csak nem arra használták, hogy eltitkolják az üzeneteket, mint a maga titkosírásaiban, hanem éppen, hogy arra, hogy megkönnyítsék a különféle népek beszélgetését. Na jó, nem a beszélgetését, de mondjuk a levelezését. Nem kéne átnéznünk a könyvet, hátha megtaláljuk, mi az az A23Y4? Hátha megtaláljuk a maga árulóját.

Bottyán a legkevésbé sem volt meggyőzve.

- Nem akarom elrontani a lelkesedését, de hogy a fenébe kerülne a Rákóczi szabadságharc kellős közepébe, a csatamezőre egy Kircher-féle kódkönyv? Meglehetősen beleolvastam magam a témába az utóbbi időben. Nem akarom azt mondani, hogy provinciális volt az ország, meg akármi, de Ocskay egy egyszerű, azt is mondhatnám primitív brigadéros volt. Vagy harcolt, vagy dorbézolt, vagy szexelt. Egészen egyszerűen nem forgathatta egy római jezsuita tudós könyvét. Ez ki van zárva!

- Jó, rendben. – Mondta az öreg kedélyesen. - Osszuk meg erőinket. Maga átnézi a Kircher könyvet, én pedig végzek egy kis kutatómunkát a háttérben. Vagy maga találja meg előbb a kódot Kirchernél, vagy én azt, hogyan kerülhetett Ocskay kezébe a Polygraphia nova. Ha egyikünk sem jár sikerrel, akkor legfeljebb volt egy felesleges délutánunk.

A következő órákat Bottyán a számokból és különféle nyelvű szavakból álló, fárasztó táblázatok tanulmányozásával töltötte. A könyvtár egyik asztalánál ülve átfutotta a Polygraphia latin nyelvű bevezetőjét és a fordító rendszer működésére vonatkozó magyarázatokat. Amikor belefáradt, kinézett az ablakon, beleivott a teájába, vagy kiment a kapu elé levegőzni. Az öreg hol itt bukkant fel, hol ott a könyvtár szobáiban. Régi töltőtollával zöld tintás jegyzeteket készített egy kartonlapra. Könyveket, magyar és szlovák nyelvű folyóiratokat vett le a polcról, lapozgatta, majd visszatette őket. Volt, amit állva olvasott el, volt, amivel asztaloz ült.

Egyszercsak azt mondta: - Hö, hö, hö.

Fél órával később: - Nahát!

Aztán fél óra múlva megint: - Hö, hö! – Majd elégedetten mosolygott a genealógusra.

Ami Bottyánt illeti, ő semmit nem talált.

- Jól veszem ki a jelekből, hogy sikerrel járt a kutakodása – kérdezte pikírten.

P.S.T. és a jegyzeteit nézegette elégedetten.

- Hát, találtam ezt-azt.

- Meséljen!

Az öreg belekezdett.

A történet itt folytatódik.