A regény előző része itt olvasható. 

Négy tényező korlátozta július közepétől a nyomozást. Mindenekelőtt a könyvtárak nehezítették Bottyán kutatását: egyszerűen bezártak. Bár a budapesti kutató könyvtárak minden évben komoly erőfeszítést tettek, hogy ne éppen egyszerre küldjék a szorgalmas kutatókat nyári kényszerszabadságra, ez valahogyan soha nem sikerült. Illetve mindig rendelkezésre állt valami távoli kerületben egy olyan könyvtár, amely kétségtelenül nyitva volt, és amelynek az volt a létértelme, hogy ne lehetetlenüljenek el teljesen azok az olvasók, akik valami okból a napsütötte tengerpart helyett az árnyékos könyvgyűjteményeket választották, azonban az ilyen könyvtárak kivétel nélkül olyanok voltak, melyekben Bottyánnak semmi dolga nem volt. A Széchényi, az Akadémiai és a Szabó Ervin Könyvtár, csakúgy, mint a Levéltár, egyszerűen bezárt.

Másrészt Bottyán már maga előtt sem tudta letagadni, hogy a kutatás bizony megfeneklett. Rengeteg adatot gyűjtött össze, de lényegében egyetlen kérdésre sem talált megnyugtató választ. Valódi-e az Ocskay levél? Ha nem, Thaly hamisította-e? Ha mégis valódi, mi lehet a benne lévő számsorozat megfejtése? Tartalmaz-e olyasmit, ami új megvilágításba helyezi a Névedy család történetét? Összefügg-e a levél a kódtáblával? Hogyan kerültek egymás mellé? Honnan kerültek elő? Egyáltalán ki irányítja itt az eseményeket, ki osztja a lapokat? Mindezek a kérdések, amelyek eddig minden reggel arra buzdították, hogy újabb kéziratokban és könyvekben próbáljon választ találni, hirtelen elvesztették számára a varázsukat. Thalyt pedig egyszerűen gyűlölte.

Harmadrészt, és az előzőekkel szoros összefüggésben, nem nagyon volt miről beszámolnia Évának. Az egyébként is megritkult találkozóik mostanra teljesen elmaradtak. Eredmény híján Bottyán nem hívta Évát, de közben azért bántotta, hogy a nő sem kereste őt. Mintha Éva is visszasüppedt volna a kapcsolatuk elejét jellemző érdektelenségébe. Vagy egyszerűen más problémák kötötték le, de a genealógus nem tudhatta, nem kell-e magára vennie megbízójának tartózkodását. Egyszer beszéltek telefonon. Éva teljesen korrekt volt, de semmi több. Magától nem tett erőfeszítést, hogy fenntartsa a kapcsolatot Bottyánnal, aki ezt rossz néven vette. 

Végül pedig az hátráltatta leginkább a nyomozást, hogy Bottyánnak más dolga volt. Visszatért legkedvesebb időtöltéséhez: ritka könyvekkel üzletelt. Tizenhat és tizenhetedik századi könyvek érdekelték, elsősorban tudománytörténeti jelentőségűek: bányászati, ásványtani, haditechnikai, csillagászati, orvosi, gyógyszerészeti, kémiai és alkímiai nyomtatványok. Vásárolt és eladott. Amíg nála voltak, elégedetten lapozgatta őket, élvezte tapintásukat, nézegette a fametszeteiket, egészen addig, amíg a könyvekben megbúvó régi porszemcséktől allergiás reakciói támadtak, és elkezdett prüszkölni.

A regény előző része itt olvasható. 

A forró és kutyaszarszagú nyári Budapesten nehezen teltek Éva napjai. Próbálkozott kiülős és beülős helyekkel, stranddal és dunai evezéssel, gyerekkori barátnőkkel és régi egyetemi szerelmével, de valahogy semmi nem volt az igazi. Az egyetlen igazán pozitív dolog az volt, hogy hónapok óta először életjelt adott magáról Kamilla. Éjszaka a sarkon söröző gimnazisták nevetgélése hallatszott be az ablakon, amit már hetek óta egyszer sem lehetett becsukni, olyan hőség uralkodott. Levelek jöttek, mentek.

Kedves Éva!

Képzeld, Martintól azt kaptam ajándékba a születésnapomra, hogy befizetett engem egy családállítási hétvégére, és arra a két napra teljesen magára vállalta a gyerekeket, megszervezte az étkezésüket meg programokat, hogy nyugodtan el tudjak menni. Persze elmentünk vacsorázni is kettesben, meg ünnepeltünk családon belül, de az igazi ajándék ez volt. Nem tudom, honnét tudta meg, hogy ez engem érdekel, lehet, hogy én említettem neki, de az biztos, hogy nem mostanában volt, úgyhogy nagyon meglepődtem és meghatódtam, hogy emlékszik és hogy kitalálta ezt az egészet. Kicsit zavarban is vagyok, hogy milyen kérdést vigyek magammal, mert mostanában olyan jól mennek a dolgok, de hát valami apróság mindig van, majd csak eszembe jut valami. Nem tudom, hallottál-e erről valaha, egy nagyon érdekes módszer arra, hogy ha az embernek mindenféle problémái vannak, akkor találjon rá megoldást. Főleg a családdal foglalkozik, azt keresi, hogy a családod múltjában, meg persze a tiédben is, milyen problémás pontok vannak, emberek közt vagy akár gondolatban. És ehhez általában mások segítségét használja, olyanokét, akik nem is ismernek téged, csak ott egy ilyen csoportos helyzetben elmeséled nekik a problémádat és akkor ők valamelyik szereplő nevében elmondják, mit gondolnak meg éreznek. Főleg, hogy mit éreznek. Ennél sokkal többet én sem tudok róla, de majd feltétlenül elmesélem, milyen volt, nagyon izgulok, milyen lesz!

Máskülönben is szép az élet, a gyerekek jól vannak, Lili is futkos már, pedig mintha most született volna. Nem tudom, ezen a nyáron eljutunk-e haza, mert a tengerre mindenképpen akarnánk menni, lehet, hogy inkább anyámat visszük magunkkal oda, és nem mi látogatjuk meg a Balatonnál, mert azt a gyerekek eléggé unják és őszintén szólva sokszor engem is fáraszt.

A regény előző része itt olvasható. 

A genealógus szédelgett. Kilépett a könyvtár épületéből, elhagyta az Oroszlános udvart. Próbálta kiszellőztetni a fejét. Végigsietett a Várhegyen, a Budára néző várfal melletti sétányon. A turistákra ügyet sem vetve, elment egészen az ágyúkig, majd átkelt a Bécsi kapu tetején vezető kis úton. Végül kifulladva megérkezett egy elhagyatott parkba, ahol leült egy padra.

Igyekezett felidézni, mit is olvasott a csontocskák előtt. Minden együtt volt, ami ahhoz kellett, hogy megértse Thaly indítékait. Visszaemlékezett Szerb Antal magyarázatára, aki annak idején, amikor a leleplezett ballada hamisítási ügyről kellett írnia, hasonló módon próbálta megérteni a történészt. Szerinte itt egy sajátosan magyar Szent Grál ügyről volt szó. Ha már nem volt saját Artúr királyunk, Rákóczit tettük meg annak. A magyar Avalon Rodostó volt. A Grál meg a fejedelem zászlaja. A kuruc költészet teremtette meg a nemzeti romantikának azt a szintjét, amit az angoloknak az Artúr mondakör. Márpedig a kuruc költészetben komoly hiányosságok mutatkoztak, Thalyra várt a feladat, hogy maga pótolja a múlt hiányosságait és történelmi népballadákat költsön. Többről volt itt szó, mint puszta hamisításról. Jó, gondolta Bottyán, de megállt-e Thaly a balladáknál, nem terjesztette-e ki munkamódszerét történelmi forrásokra is?

Jobban meggondolva, Thaly nemcsak hogy rendszeresen elszólta magát, de mintha szándékosan figyelmeztette volna az olvasóját a leveleiben. Azt írta, a történésznek feladata, hogy felépítse a magyar nemzet templomát. Feladata, hogy megismerje, és megismertesse ezt a templomot, hogy homályos részeit felderítse, valamint – és ez itt a lényeg – hogy csonkaságaiban kiegészítse. Hogy értette, hogy csonkaságaiban kiegészítse?

Akkor kezdett el vitézi énekeket írni, amikor egy irodalomtörténész kétségbe vonta, hogy vannak még történelmi népballadáink a kuruc-korból. Egy elmérgesedő történészvitában pedig saját álláspontjának alátámasztására egyszer csak előkapott egy Zrínyi levelet, amelynek a szakemberek azóta se találják az eredetijét. Úgy tűnik, részben valódi, részben kitalált szövegekből ollózta össze. De min vagyunk meglepve? Azt írta, a történész dolgozószobája olyan, mint egy csizmadia műhely, ahol pergamen darabokból, évszázados írásokból, kiterített oklevelekből foltozgatja össze a szétrongyollott magyar dicsőséget. Vajon milyen szövegdarabokat használt fel, és mitől szabadult meg a nagy oklevél varrogatásban?

Szegény Erdődy gróf, éppen egy Thalyt engedett be vörösvári tornyába!

A regény előző része itt olvasható. 

A legkülönfélébb helyekről ásta elő Bottyán a szövegeket. Lemásoltatta vagy kézzel átírta őket attól függően, engedélyezte-e a könyvtár a fénymásolást. Esténként kiterítette őket maga elé, majd rosszkedvűen újra átolvasta az összes bekezdést. Kiemelt figyelmet szentelt egy eseménynek, amelyről fokozatosan meggyőződött, hogy alighanem Thaly életének csúcspontja lehetett. Úgy érezte, itt találja a történészt övező rejtély kulcsát.

– 1889 ősze: Thaly tagja a Corvinák ügyében Konstantinápolyba látogató akadémiai bizottságnak. Fraknói Vilmossal elhagyja a török fővárost, Galatába kirándul, és meglátogatja a Szent-Benedek egyházat, ahol Rákóczi Ferenc koporsóját sejti. A fejedelem földi maradványait évtizedek óta hiába keresik a történészek. Thaly a templomot működtető francia lazarista atyáknál kisebb ármányokkal kieszközli, hogy felnyithassa a templomkövezet alatti sírokat, hogy meggyőződjön, valóban ott nyugszik-e a fejedelem. Az ásatásokat a legnagyobb titokban végzik, egyetlen délután áll a rendelkezésükre. A francia atyák és egy megbízható török munkás segítségével kibontanak egy Rákóczi-címeres koporsót, amelyből kiemelnek egy koponyát.

Kezeimbe vettem azt, s megtörülgetvén, megkopogtattam és gondosan vizsgáltam: ha vajjon rendesen bebalzsamozott halottnak a feje-e? ki volt-e szedve belőle az agyvelő és e végből fel volt-e nyitva, a szokott csontfűrészeléssel? De semmi léknek, fűrészelésnek nyoma nem vala rajta fölfedezhető; a mi határozottan bizonyítá, hogy ez nem II. Rákóczi Ferenc feje, mint a melyet a bebalzsamozó orvosok felfürészelének s agyvelejét kiszedték. Még nagyobb bizonyosság okáért megrázogattam a teljesen ép koponyát, s az összeszáradt agyburok kopogása a belső csontfalakhoz is jól hallatszott, amint erről Lobry atya is, ugyanezen művelet ismétlésével meggyőződött. Különben is, szabályos alkotású, középnagyságú, fehéres, immár kiszáradt férfikoponya volt, és pedig java korában elhúnyt, aránylag fiatal emberé: mert a fogak mind megvalának, még elég szép, ép, el nem vásott, el nem koptatott állapotukban. Kimondám véleményemet, hogy ez a férfiholttest nem lehet másé, mint a fejedelem idősebbik fiáé: Rákóczi József herczeg erdélyi trónkövetelőé. 

A regény előző része itt olvasható. 

Bottyán belassult a következő héten. Lényegében csak olvasott. A napokat az Akadémiai Könyvtár fabútorzatú kéziratolvasójában, valamint a Széchényi Könyvtár nagyolvasójában, mikrofilmtárában és kéziratgyűjteményében töltötte.

Már nem az Ocskay levél izgatta, hanem maga Thaly Kálmán. Thalyt kell megértenie, ha meg akarja tudni, ő hamisította-e a levelet. Mi történhetett az Erdődy kastély torony-archívumában? Mi késztette arra, hogy a múlt hiányosságait a saját eszközeivel kipótolja? Miért érezhette szükségét, hogy egy százötven éve halott áruló helyett levelet írjon? Melyik elmérgesedett történészvitájában akarta előrántani az Ocskay levelet, mint egy ingujjba rejtett Jolly jokert, hogy a küzdelmet a maga javára manipulálja?

Bottyánt már nem a megbízás teljesítésének vágya mozgatta. Sokkal inkább valami versengési kényszer a száz éve halott történész-hamisítóval. Thaly komoly ellenfél volt, kevesen ismerték nála jobban a Rákóczi-kori forrásokat. De nehogy már ő legyen az okosabb! Csak hagyott valami nyomot, ami alapján el lehet indulni… Csak elkövetett valami hibát, amivel rajtakapjuk… Csak elszólta magát egy levelében…

Az ál-kuruc verseit övező fagyott tisztelet halála után hamar szertetört. Amint Thaly tekintélye nem jelentett többé oltalmat, hamar leleplezték őket. Csak nem fog egy hamis levél ennyivel tovább kifogni rajtunk!

A kézirattárakban ülve fokozatosan kirajzolódott a genealógus előtt Thaly Kálmán személyisége. Vagy inkább személyiségei. Ellenszenves, de mégiscsak lenyűgöző ember. Középszerű, de titokzatos költő. Sértődékeny, de hatalmas munkabírású szerkesztő. Megkerülhetetlen jelentőségű, de könnyelmű történész. Bottyán megpróbált mindent elolvasni tőle, amit elért, hátha így megérti, mi volt a furcsa tetteinek mozgatórugója. Ugyanazokat a leveleket fogta a kezébe, amelyeket annak idején az ember, akit megérteni próbált. Sokszor megjelent a szemei előtt…

– 1866. július 25: Thaly Kálmán divatos levélpapír fölé hajol. A papír bal felső sarkába, ahova a papírkereskedő általában a levél szerzőjének nevét préseli bele szárazpecséttel, ezúttal hazafias módon a koronás magyar címer áll. A levelet egy történész társának írja. Fáj a háta, emiatt elhalasztja a Rákóczi-féle források kutatását. Fürdőkbe jár. A kuruc romantika segít elviselni a szenvedéseit.

Szombaton vagy vasárnap végre mégis elindulok, alkalmasint Füredre, mert egészségem még mindig ebül vagyon, s az orvosok ezt a fürdőt tanácsolják. Esterházy Antal is e forrás vizében fürdött 1708-ban: hasznos tehát a kuruczoknak. Meglássuk.

A regény előző része itt olvasható. 

- Thaly Kálmán? Mi van vele?

Bottyán Árpád és Edelényi Éva kapcsolatában sajnálatos visszarendeződés következett be. Ez abban is megmutatkozott, hogy nem a sörözőben találkoztak este, hanem a kávézóban kora délután. A nő javasolta, hogy az ebédszünet végén fussanak össze, és ez – ismerte fel csalódottan Bottyán – előre behatárolta, meddig tarthat a megbeszélés.

A könyvtárbeli felismerése óta két további nap telt el, amit kizárólag olvasással töltött. Alaposan körbe kívánta bástyázni a felfedezését, mielőtt megosztja Évával. A háttérkutatás olyan kimerítőre sikerült, hogy reménytelen lett volna összefoglalni abban a tíz percben, ami a találkozóra adva volt, de a genealógust ez most nem érdekelte: ha a nő akar, majd mondat közben feláll, de addig is, amíg itt van, szóval tartom – gondolta.

- Nem hallott még Thalyról?

Éva elgondolkodott: - De, tényleg, most hogy kérdi… - belekortyolt a presszókávéjába – Magyar szakos voltam, jártam egy órára, aminek az volt a címe, hogy Hamisítás. Ott említették. Igen, emlékszem, valami plágium ügye volt, verseket hamisított.

- Az az érdekes, hogy fordított plágium ügy volt. Normális ember – például egy csomó történész, hogy messzebb ne menjünk – úgy csinál, mintha ő jött volna rá valamire, pedig más valakié a felfedezés. Aki plagizál, az kisajátít valamit, ami nem az övé. Thalyt ez a fajta hazudozás nem izgatta. Ő pont a fordítottját csinálta: ő írta a verseket, majd úgy publikálta őket, mintha kuruc népköltészet lenne.

- Miért csinál valaki ilyet?

A regény előző része itt olvasható. 

Éva nehezen tette túl magát a Bottyánnal való legutóbbi találkozón. Teljesen feldúlta a kapatos férfi látványa, szánalmas küzdelme a józanság visszaszerzésére és a megvert kutya tekintet, amivel engesztelni próbálta. És ami ennél is jobban zavarta, az a saját feszültsége volt ezek láttán. Pontosan ugyanaz a feszültség, amit akkor érzett, mikor egykori egyetemi szerelme egy kiadós felesezés után Chomskyról magyarázott összefüggéstelenül egy nagyobb társaságnak, vagy még inkább, mint amit akkor, mikor egy délután hazaérve szemmel láthatólag tök részeg apját a mosogatás megoldhatatlan feladatával birkózva találta. Meg még sok más délutánon, amikor nem a mosogatást, hanem a csörgő telefon megtalálását, a megfelelő szótárkötet megfelelő helyen való fellapozását vagy egy egyszerű kérdés rövid és tömör megválaszolását tette lehetetlenné a benne lévő alkoholmennyiség.

Bottyán iránt érzett haragjában most apját sem hívta fel, inkább felhasználta a családtagjaival és saját életével való elégedetlenségének energiáját, hogy belekezdjen egy ideje dédelgetett tervébe, egy blog írásába. A barátait már évek óta nem szívesen terhelte a lelki problémáival, ha a pszichológiával kapcsolatban nem is, de a pszichológusokkal kapcsolatban feltétlenül szkeptikus volt. De úgy érezte, ha kiírja magából, ami zavarja, és később elolvassa, az talán segít tisztábban látni, könnyebben elfogadni és meglátni, hol lehet a kiút. A naplóírás persze kézenfekvőbb megoldás lett volna, de Éva szerette volna, ha a saját kitartásán kívül más motivációja is akad, és egy elképzelt egyre gyarapodó közönség erre épp alkalmasnak látszott. Belefogott hát, anélkül, hogy nagyon kitalálta volna, miről is akar írni voltaképpen.

A nevem Eliza.

A regény előző része itt olvasható. 

A félresikerült megbeszélés után több mint egy hétig nem találkoztak. Bottyán ezt az időt arra szánta, hogy módszeresen átnézze a Széchényi Könyvtár kézirattárának anyagait a Rákóczi szabadságharcról. Összesen harminckét mappát kellett átolvasnia, mindegyikben nyolcszáz és ezer oldal közti szöveget. Ez volt az a kuruc kori okmányanyag, eredeti források és másolatok vegyesen, amit Thaly Kálmán, a téma kutatója annak idején összegyűjtött. Bottyán a 24-es számú mappának szentelte a legtöbb figyelmet, amely önmagában ezerkétszáz oldalnyi szöveget őrzött. Erre a következők voltak írva Thaly kézírásával: „Rákóczi levéltárból Vörösvártt – 1866” majd lejjebb: „Vörösvártt, Vasvármegyében, Gr. Erdődy István ő mlga kastélyában, a vörös toronyban áll a levéltár.” (Hány hónap alatt lehetett vajon ennyi szöveget átírni? Végig ott ült a toronyban? És most akkor vörös volt ez a torony vagy fehér? – futott át Bottyán agyán, de aztán több gondolatot nem szentelt a kérdésnek). Thaly volt az egyik első történész, akit az Erdődyek beengedtek a levéltárukba, célszerűnek tűnt utánanézni, vajon ő látta-e még az Ocskay levelet. Vagy legalább a kódtábláját.

Az anyag vizsgálatát azonban komplikációk bonyolították. Túl sok szöveget kellett átolvasni: a vörösvári anyag önmagában is túl gazdag volt, nem is beszélve arról, hogy Bottyán mind a harminckét mappát át akarta lapozni. Márpedig ez közel harmincezer oldalt tett ki. Az eredeti levelek Rákóczi kori, a másolatok késő 19. századi kézírással íródtak, ehhez is hozzá kellett szoktatni a szemét.

***

A kéziratokat olvasva különös érzés kerítette hatalmába. Mintha a tizenhetedik századi levelek éppen őt szólították volna meg. Thaly Kálmán piros és kék ceruzával aláhúzta a másolt szövegek fontosabb részleteit, és mivel éppen a Vak Bottyánról szóló könyvéhez gyűjtött anyagokat, amikor a Vörösvári leveleket átírta, ezért leggyakrabban az öreg tábornokkal kapcsolatos mondatok voltak kiemelve. A genealógus érintve érezte magát, miközben szemét gyorsan futtatta a gyakran nehezen érthető szövegen. Ritka, ismeretlen élmény volt, hogy saját neve láttán büszkeség töltötte el. Az oly sokszor idegenül hangzó, de legalábbis ambivalens történelmi nevéhez mintha most talált volna először kapcsolatot.

A regény előző része itt olvasható. 

Ígéretéhez híven másnap Bottyán a titkos levéltár titkos történetének kezdeteit próbálta rekonstruálni. Ehhez elsősorban olyan cikkekre volt szüksége, amelyek különféle történelmi folyóiratokban jelentek meg.

Ráadásul nagyrészt a 19. században, mert a Rákóczi levéltár története láthatóan ekkoriban foglalkoztatta igazán a történészeket. Miután sok folyóirat sok számára is szüksége volt, a genealógus ezúttal nem akarta kérőcédulák kitöltésével és felesleges várakozással vesztegetni az idejét, inkább olyan könyvtárat választott, amely minél több folyóiratot szabadpolcon tart. Az Akadémiai Könyvtár olvasóterme éppen ilyen hely volt, Bottyán tehát – miután ivott egy erősre főzött forró presszókávét egy közeli kávézóban – a Dunapart felé vette az irányt, és az Akadémia épületének hátsó bejáratán keresztül megérkezett a könyvtárba.

Nekiállt olvasni. A titkos levéltár története bonyolultabbnak és érdekesebbnek is tűnt, mint számított rá, és hamar elérkezett az ebédidő. Egy közeli indiai éttermet választott, azután pedig visszatért a reggeli kávézóba egy capuccino kedvéért. A kávét bizalmi kérdésnek tartotta, szigorú szempontok szerint választotta ki azt a kevés helyet Budapesten, ahol hajlandó volt meginni. A könyvtári büfé nem tartozott ezek közé.

A capuccino felett álmosan elbambult. Nem sok kedve maradt visszamenni a könyvtárba, ahol nem volna más választása, mint az asztalra dőlve elaludni. Milyen jó lenne, gondolta, ha egy a mostanihoz hasonló helyen sört iszogatva olvashatna!

A regény előző része itt olvasható. 

Bottyán felváltva töltötte a következő napokat a Levéltár és a Széchényi könyvtár olvasótermeiben. A Levéltár gyönyörű, Bécsi kapu téri palotájába minden reggel szívesen érkezett meg, megcsodálta a kimondottan levéltárnak tervezett épület oszlopos folyosóit, és élvezte, hogy a vastag falak nem melegedtek könnyen fel az elviselhetetlenné növekvő nyári hőségben. Délelőttönként itt nézte át módszeresen a Rákóczi levéltárnak és a szabadságharcban érintett fontosabb családoknak azokat az iratait, ahol remélhette, hogy titkosíráskulcsra vagy a levél másolatára bukkan. A koncentrációját nagyban segítette, hogy a Levéltár wifi-mentes övezet volt, így nem tudta elterelni internetezéssel a saját figyelmét. Bár minden iratot képtelenség volt átnézni, néhány hét után egyre kilátástalanabbnak tűnt, hogy az Ocskay levél másolatának vagy kulcsának nyomára akad.

Kora délután, amikor már a vastag levéltári falak is megadták magukat a melegnek, megebédelt egy közeli menzán, ahol olcsón adtak íztelen ebédet, majd átsétált a Széchényi Könyvtárba, amelyben ugyan volt wifi, viszont alaposan légkondicionálták a termeket. Kevésbé zavarta már az épület kihaltsága, egyre jobban lekötötték az újonnan talált eredmények. Ezekben a napokban a Rákóczi szabadságharc okmánytárait olvasta, és a fejedelem titkos levéltárának sorsát vizsgálta. Nem várt a kutatás végéig azzal, hogy a megbízójának beszámoljon a részletekről.

***

- A helyzet a következő – mondta este, miután a söröskorsókkal leültek egy asztalhoz. – Van egy rejtjelezett Ocskay levelünk és egy sérült titkosíráskulcsunk. A Rákóczi levéltár megmaradt titkosírás táblázatai közt nem találjuk a mi megsárgult rejtjelkulcsunk másolatát, a szabadságharc kiadott forrásai közt pedig nem találjuk a levelünket. Az okmánytárban viszont ráakadtam egy másik levélre, amelyet Bercsényi, a fővezér írt Rákóczinak. Ebben említ valami levelet, amelyet Ocskay még az árulása előtt küldött volna, és amiben valami fontosat írhatott, mindenesetre a levél ismeretében Bercsényi furcsállja az árulást. De ez a levél elveszett. Azaz megalapozottan feltételezhetjük, hogy éppen ez van nálunk, szóval, hogy a forrásaink valódiak. Arra kell gyanakodnunk, hogy valamikor a keletkezésük után, de a módszeres történészi feldolgozás előtt leválhattak a Rákóczi levéltárról. Nem marad más lehetőségünk, hogy végigkövessük a levéltár történetét onnantól, hogy 1710-ben Rákóczi Munkács várában saját kezűleg kötözte össze a leveleit, odáig, hogy a 19. században a történészek elkezdték feldolgozni és kiadni őket. Tud követni?