A regény előző része itt olvasható.
Anyámhoz fordultam végül, ki máshoz, egy este, mikor apám és nagyanyád a teniszklub rendezvényére mentek. Anyám majdnem rosszul lett, repülősót kért, mikor elmondtam neki a dolgot. Teljes kétségbeesése és zavarodottsága nem sok jót jósolt. Nem haragudott rám, de azt láttam, hogy vagy magam találok orvost, aki hajlandó segíteni rajtam, vagy nem lesz sehogysem. Próbáltam puhatolózni barátnőknél, de a célzásaimat senki nem értette meg, nyíltan kérdezni meg nem mertem. És ment az idő, miközben tudtam, nem sokáig lehet már húzni a dolgot.
Végül halált megvető bátorsággal bejelentkeztem anyám egyik rossz hírű, özvegy barátnőjéhez, akivel apám tiltása miatt nem is érintkezhettünk volna. Ő volt az egyetlen, akiről el tudtam képzelni, hogy biztosan ismer olyan orvost, aki végez terhesség megszakítást. Elhatároztam, hogy köntörfalazás nélkül mondom meg neki, miért jöttem, de erre nem volt szükség. Ahogy rám nézett, nevetni kezdett, nem jókedvűen, hanem keserűen. Akkor nem értettem, hogy csinálta, azóta sok olyan nővel találkoztam, aki tényleg első látásra meg tudja mondani bárkiről, ha várandós. Még ismernie sem kell. Valahonnét tudják. Adott is egy címet, de hiába mentem el már másnap, az orvos elküldött azzal, hogy túl késő, nem vállalja, mert meghalhatok.
Ahogy teltek a hetek és biztossá vált, hogy a gyermeket meg kell szülnöm, furcsa módon elkezdtem örülni neki. Mikor december elején először éreztem meg teljes bizonyossággal a mozgását, kimondhatatlanul boldog és büszke voltam. Látszani még mindig nem látszott az állapotom, bár a holmimat már csak nagy nehézségek árán tudtam összegombolni magamon. Sok időt töltöttem otthon, többnyire a szobámban, minthogy munkám nem volt, a barátaimat pedig kerültem. Közben dúlt a háború, egyre riasztóbb hírek jöttek, de hozzám ebből semmi nem jutott el.
Feküdtem a szobámban, az ágyamon, napokig nem mutatkoztam, legfeljebb étkezéseknél jelentem meg, este, hogy apám ne tegyen fel kérdéseket. Ő reggel korán ment a hivatalába, ebédelni a városban szokott, csak este tűnhetett volna fel neki a hiányom. Anyám szót se szólt, pedig ő ugye tudta, mi történik. Jobban mondva azt hiszem, remélte, hogy ha szót se szól, talán megoldódik a dolog magától. Megdöbbentő volt, hogy ebben a helyzetben a szabad szájú, frivolnak és könnyelműnek tartott anyám, akitől apámat annak idején azért féltette mindenki, hogy majd nem úrinőhöz méltóan viselkedik mellette, pontosan úgy kezdett viselkedni, mint a begyepesedett, karót nyelt apai családom: szemet hunyt, elfordult, nem beszélt, nem vett tudomást. Engem meg benne hagyott a slamasztikában. Miben reménykedett? Nem tudom, sosem beszéltem vele aztán erről. Én úgy láttam, ledermedt, képtelen volt gondolkodni, cselekedni, segíteni, még hozzám szólni is.