Az Akadémiai Könyvtár bejáratánál kellemes meglepetés érte. A beléptetés rendszerét átszervezték, mióta legutóbb itt járt. A régi rendszerben némileg körülményes volt a megérkezni a könyvtárba. Először a ruhatárban leadta a kabátját, amiért cserébe kapott egy műanyag kulcstartót, majd felment az olvasóterembe, ahol egy néninél megpróbálta beváltani az imént kapott kulcstartót egy helyszámra, de ez a lépés önmagában sem volt egyszerű, a néni ugyanis felelőssége teljes tudatában sokáig gondolkozott azon, melyik számot adja. Ezután a helyszámmal átsétált az olvasópulthoz, ahol az olvasószolgálatos könyvtárosnál becserélte a helyszámot egy másik kártyára, amely ugyanazt a számot viselte. A kabátért kapott kulcstartóért kapott helyszámért kapott második helyszámmal végül leült a helyére. Ennek a rendszernek megvolt a maga logikája, de bizonyos helyzetek tökéletesen kezelhetetlennek bizonyultak benne. Ilyen volt például az, amikor tavasszal vagy nyaranta az olvasó kabát nélkül érkezett, és semmi olyasmit nem akart betenni a ruhatárba, amiért helyszámra váltható műanyag kulcstartót kaphatott volna.

Ez most örvendetesen megváltozott, beépítettek ugyanis egy elektromos beléptető rendszert. Ez ugyan nem járt azzal az előnnyel, hogy kevesebb emberre lett volna szükség az olvasók megérkeztetéséhez, a ruhatáros, a néni és a könyvtáros ugyanis továbbra is szerepet kapott a folyamatban. Sőt, most még ahhoz is szükség volt egy emberre, hogy segítsen az olvasónak megtalálni, hova tegye az olvasójegyét az elektromos beléptető gépben. Viszont kétségtelenül egyszerűsödött a folyamat, a ruhatárban kapott kulcstartót ugyanis Bottyán következmények nélkül akár zsebre is vághatta, a néni nem kérte el és nem is adott érte helyszámot, csak szúrós tekintettel végigmérte a genealógus olvasójegyét, aki máris mehetett a könyvtároshoz az igazi helyszámáért.