A regény előző része itt olvasható. 

A genealógus szédelgett. Kilépett a könyvtár épületéből, elhagyta az Oroszlános udvart. Próbálta kiszellőztetni a fejét. Végigsietett a Várhegyen, a Budára néző várfal melletti sétányon. A turistákra ügyet sem vetve, elment egészen az ágyúkig, majd átkelt a Bécsi kapu tetején vezető kis úton. Végül kifulladva megérkezett egy elhagyatott parkba, ahol leült egy padra.

Igyekezett felidézni, mit is olvasott a csontocskák előtt. Minden együtt volt, ami ahhoz kellett, hogy megértse Thaly indítékait. Visszaemlékezett Szerb Antal magyarázatára, aki annak idején, amikor a leleplezett ballada hamisítási ügyről kellett írnia, hasonló módon próbálta megérteni a történészt. Szerinte itt egy sajátosan magyar Szent Grál ügyről volt szó. Ha már nem volt saját Artúr királyunk, Rákóczit tettük meg annak. A magyar Avalon Rodostó volt. A Grál meg a fejedelem zászlaja. A kuruc költészet teremtette meg a nemzeti romantikának azt a szintjét, amit az angoloknak az Artúr mondakör. Márpedig a kuruc költészetben komoly hiányosságok mutatkoztak, Thalyra várt a feladat, hogy maga pótolja a múlt hiányosságait és történelmi népballadákat költsön. Többről volt itt szó, mint puszta hamisításról. Jó, gondolta Bottyán, de megállt-e Thaly a balladáknál, nem terjesztette-e ki munkamódszerét történelmi forrásokra is?

Jobban meggondolva, Thaly nemcsak hogy rendszeresen elszólta magát, de mintha szándékosan figyelmeztette volna az olvasóját a leveleiben. Azt írta, a történésznek feladata, hogy felépítse a magyar nemzet templomát. Feladata, hogy megismerje, és megismertesse ezt a templomot, hogy homályos részeit felderítse, valamint – és ez itt a lényeg – hogy csonkaságaiban kiegészítse. Hogy értette, hogy csonkaságaiban kiegészítse?

Akkor kezdett el vitézi énekeket írni, amikor egy irodalomtörténész kétségbe vonta, hogy vannak még történelmi népballadáink a kuruc-korból. Egy elmérgesedő történészvitában pedig saját álláspontjának alátámasztására egyszer csak előkapott egy Zrínyi levelet, amelynek a szakemberek azóta se találják az eredetijét. Úgy tűnik, részben valódi, részben kitalált szövegekből ollózta össze. De min vagyunk meglepve? Azt írta, a történész dolgozószobája olyan, mint egy csizmadia műhely, ahol pergamen darabokból, évszázados írásokból, kiterített oklevelekből foltozgatja össze a szétrongyollott magyar dicsőséget. Vajon milyen szövegdarabokat használt fel, és mitől szabadult meg a nagy oklevél varrogatásban?

Szegény Erdődy gróf, éppen egy Thalyt engedett be vörösvári tornyába!

És hogy is van ez az anonim cikkekkel szembeni ellenszenv? Gyűlölte, és szóvá tette az őt kritizálók névtelenségét, gyávaságát. Ő bezzeg – mondta büszkén – nevét szereti odaírni minden közleménye alá, nem hiúságból, hanem, hogy a közlés hitelességéért feleljen. Tán új ötletet adott a nagy vita? Felismerte, hogy mi az előnye névtelenül írni? Vagy mégis következetes maradt a saját logikája szerint? Végül is valóban, ő nem névtelenül írt, inkább mások neveit írta saját szövegei alá.

Mindent összevetve úgy tűnik, a Thaly-Történészek meccs 1-0-ra áll. Ha az Ocskay levelet is ő írta, a Thaly-Bottyán meccsen is a hamisítónál van az előny. Ha sikerül leleplezni az évszázados csalást, talán 1-1-re lehet szépíteni.

Bottyán – továbbra is a padon – az esti napfényben süttette az arcát. Behunyta a szemét és egyre vadabb irányokba szőtte tovább gondolatait.

Hogy is volt ezekkel a csontocskákkal? Lehet, hogy a csontok, izmok és idegszálak is úgy lettek összerakva, összeillesztve az oltáron, mint a régi időkből ottmaradt oklevél darabok a történész asztalán? Úgy, ahogy a kiszabandó bőrök a csizmadia műhelyben? Lehetséges volna holttestet hamisítani? Egy teljes fejedelmet?

Mi játszódott le pontosan a galatai templomban? Thaly őszintén megírta, hogy a 19. század második felére kialakult egy közvélekedés, mely szerint Rákóczi hamvai nem léteznek többé. Állítólag 1849-ben, a magyar szabadságharc után menekülő emigránsok felnyitották a sírt, és az üres volt. Amikor Thaly arról győzködi Tisza Kálmánt, hogy szállítsák haza a fejedelem hamvait, a miniszterelnök elhárítja a történészt, mondván, hogy az ügy nincsen abban a stádiumban, hogy a hazaszállítás felől intézkedni lehetne, mert az is kérdés, megvannak-e egyáltalán a hamvak. Mindenekelőtt ezt kell constatálni.

Thaly ezt a felkérést rögtön magára veszi, hiszen, mondja, ha ő nem constatálja, nem constatálja azt senki. Márpedig – és itt megint egészen őszinte az olvasójához – ebben legfőbb eszköze „a Rákóczi-kor iránti lelkesedés akaratereje” lesz. Hova vezetett ez az akaraterő? Oda, mint a balladák és oklevelek esetében? Pótolni a dicső múlt templomának csonkaságait, foltozni a magyar dicsőséget?

Thaly nekifog fondorlatos tervének, és lényegében mindenkit becsap egy kissé. A francia szerzetesek elöljáróját csellel veszi rá tervének támogatására. Meggyőzi, hogy az osztrákok azt a hírt terjesztik, s még a diplomatáik hivatalos jegyzékeikben is írják, hogy a török területeken a francia szerzetesek őrizete alatt „nyugodni kívánó” magyar fejedelemnek a gondjaikra bízott hamvai eltűntek. Ezt a franciaellenes osztrák rágalmat márpedig cáfolni kell! Így nyerte meg a rendházfőnököt a terv támogatásához. De magáról a sírfelnyitásról ekkor a biztonság kedvéért még semmit nem mond nekik.

Fraknóinak az elején szintén nem mond semmit. Csak arra veszi rá, kísérje el őt a galatai kolostorba, hogy az ottani levéltárban egy kis történelmi kutatást folytasson. Az egyházi történetírót azzal igyekszik meggyőzni, hogy mesterére, az addigra már halott, nagy tekintélyű váradi püspökre, Ipolyi Arnoldra hivatkozik. Azzal biztatja Fraknóit, hogy majd Zrínyi Ilona sírja felett misét mondhat, miként annak idején Ipolyi is tette. Igazi szándékát csak a mise után, a meghatottság pillanataiban fedi fel a megvezetett kanonok előtt. Miután beavatja terveibe, meggyőzi, hogy menjen le a francia rendházfőnökhöz, és ébressze rá, hogy nem csak egy kis sír körüli misézésre és nyomozásra érkeztek, hanem fel is akarják tárni a koporsókat.

Thaly egyedül marad a szállodában. Ennek a délutánnak a kimenetelétől függ az egész expedíció sikere. Szorongva vár, különösen, hogy Fraknói nem táplált túl sok reményt, hogy sikerül meggyőzni az elöljárót. Ha a csel balul üt ki, írja visszaemlékezésében, „rég ápolt egész tervem hajótörést szenvedhet.” De szerencsére egy óra múltán örömtől ragyogó arccal érkezik Fraknói: a rendfőnök beleegyezett a tervbe.

Elérkezett a kijelölt délután. Thaly és Fraknói azt hazudják a magyar delegáció többi tagjának, hogy levéltárazni mennek le a szerzetesekhez. A feltárás rendkívül szűk körben, zárt templomajtók mögött, természetesen a legnagyobb diszkréció mellett kezdődik. Aláírják a különös, két évre szóló titoktartási kötelezettséget. Majd nekiállnak az ásásnak. Előkerülnek az égett, nyirkos, fullasztó szagot árasztó koponyák. Thaly leereszkedik a gödörbe, térden állva nyúl a sírba. Fraknóira izgatólag hat a feldúlt sír, és az égett koponya látványa, elsápad, rosszul lesz, többször is elhagyja a templomot, míg végül inkább visszatér a szállásukra. Hogy Thaly mit csinál, annak már csak a névtelen török munkás, valamint a gödör szélén álló lazarista atya lehet tanúja. A homályos üregekből egyenként kerülnek elő a testrészek. Látni egyre kevésbé lehet, oldalról a mozdíthatatlan sírkő alá nyúlva, ki tudja, ki mit vesz elő a porból.

Thaly az oltáron megszállottan rakosgatja a testmaradványokat. Logikus rendbe helyezi a csontokat, csigolyákat, az izmok és idegek maradványait megtisztítja a salaktól. A Rákóczi-kor iránti lelkesedés akaraterejével pótolja a múlt csonkaságait. Megmaradt darabokból férceli a nemzeti dicsőséget. Megfelelő bordákat, kuruc lábszárcsontot választ. Kézbe veszi a koponyát, keres hozzá egy nemes álkapcsot. Szabályosabb, tökéletesebb fejedelmi főt el sem tud képzelni. Bajuszt, szakállat is kéne rakni rá. Vizsgálja a koponya tetején vágott gerézdforma nyílást. Három ujjal belényúl, a tartalmából óvatosan kivesz egy csipetnyit. Elkészült a fejedelem.

Szegény szerzetesek, éppen egy Thalyt engedtek be a templomukba…

Bottyán arra ébredt, hogy egy kicsi, szőrös kutya szagolgatta a padról lelógó kezét. Kissé összerezzent, de határozott megkönnyebbüléssel tért vissza a törökországi kripta rémálmából a hűvösödő nyári este valóságába. Megsimogatta a kutyát, rámosolygott a gimnazista lányra, aki sétáltatta, majd felkelt és hazaindult.

***

Senki nem hibáztathatja a genealógust, hogy néhány napra elment a kedve a kutatástól. Sőt, tulajdonképpen egyáltalán nem tért vissza a lelkesedése, inkább csak a kötelességtudat vitte fel a könyvtárba. Thalyról nem akart már olvasni, inkább a Rákóczi kor megmaradt iratairól, tárgyairól, térképeiről és fegyvereiről nézegetett képekkel teli kiállítás katalógusokat. Az egyikben a majdani tábornok, de ekkor még huszárkapitány, Bottyán János 1687-es nemesi oklevelére esett a pillantása. Sokszor látta már különféle könyvekben a címeres oklevél másolatait, maga sem értette, hogy genealógus-történész lévén hogyan nem jutott egyszer sem eszébe, hogy az eredetit is megnézze. Nyilván az Oklevéltárban van.

Saját magát nem a vak tábornok közvetlen leszármazottjának, csak oldalági rokonnak tartotta. Hiába kereste magában a büszkeséget, hogy nemesi családból származik, és hogy a magyar történelem egy dicső szakaszához kötődik a neve. Különlegesnek kellene éreznie magát, hiszen nem mindenki vezetheti vissza a családi múltat egy császári címeradományozó oklevélre. De ezt a különlegességet ritkán érezte. Talán az apja és a nagyapja rontotta el…

Bottyán munkájából adódóan gyakran szembesült azzal, hogyan is kellett volna ennek lennie. Minden valamire való nemesi családban az kelt feszültséget a generációk közt, hogy a felmenők túlságos tiszteletet várnak a családi múlt iránt, a nemesi vér jelentőségét hangoztatják karácsonyi vacsorákon, és kissé neheztelő megjegyzéseket tesznek a beházasodott menyükre, aki csak két lánygyermeket tudott szülni, a vérvonal továbböröklését felelőtlenül veszélyeztetve. Bottyánéknál ez éppen fordítva volt. A genealógus már iskolás volt, amikor megtudta, hogy a magyar történelem egyik legismertebb családneve az övé. Addig ez egyszerűen nem volt téma. Amikor rákérdezett az apjánál, az megvonta vállát, és továbbküldte nagyapjához. Nagyapja szintén csak legyintett, mint akik a saját nemesi múltját egyáltalán nem tartja fontosnak, unokáját is valami hasznosabb, praktikusabb és evilágibb érdeklődésre buzdítaná. A múlt kutatását hagyd meg a történészeknek, mondta mindig a haszontalan foglalkozásokkal szembeni leplezetlen rosszallással. Kedvelt mondása volt az is, hogy nem az számít, az ember honnan jön, hanem hogy hová tart, és hogy az ősökkel kapcsolatban úgysem lehet soha tudni, hogy igazán okunk van-e büszkének lenni rájuk. 

Volt-e lázadás Bottyán szakmaválasztásában tizenöt évvel később, a genealógus maga sem tudta. Szívesebben gondolta azt, hogy a véletlenen múlott. De ha mégis volt benne tiltakozás a szülői és nagyszülői legyintgetésekre és szőnyeg alá söprésekre, annyira messzire sosem ment, hogy a múlt szakszerű kutatását a saját családjára is kiterjessze, a nevével kapcsolatos idegenkedés megmaradtak, mások múltjában szívesen elmerült, de a Bottyán eredetet nem bolygatta.

Nagyapja és apja nem sokkal egymás után haltak meg, nem volt még két éve. A túlvilágról bizonyára rosszalló gúnnyal nézték volna Bottyánt, amint végre felszabadult örömét leli a címer nézegetésében, az ágaskodó lovon ülő szablyás vitéz látványában, amint egy levágott török fejet tart a magasba. Nem érdekelték most a címertani elemzések, a puszta élményért, a sokáig elnyomott büszkeség kedvéért maradt percekig a címeres oklevelet bemutató oldalán.

Végül továbblapozott. De a már forduló oldalon mintha látott volna valamit. Visszalapozott. Ha abban bízott, hogy rosszul látta, csalódnia kellett.

A feszültséget a gyomrában érezte, valahogy úgy, mint egy egyetemi vizsga előtt, amire készületlenül érkezett. Vagy még inkább, mint ha élete szerelmét hirtelen meglátná a tóparton enyelegni egy közismert hülyével. Talán a kiszolgáltatottság és a megalázottság a legtalálóbb szavak arra, amit át kellett élnie. A támadás övön aluli volt, ilyen ütést tisztességes ellenfél nem visz be. A kiállítás katalógusban Bottyán János címeres levelének leírása alatt ez állt: Thaly család levéltára.

Bottyán undort érzett. Még ez sem szent ennek! Ide is utánam jön? Ezt is kétségbe vonja? A Thaly-Bottyán meccs 2-0-ra fordult.

A történet itt folytatódik.