A regény előző része itt olvasható.
Négy tényező korlátozta július közepétől a nyomozást. Mindenekelőtt a könyvtárak nehezítették Bottyán kutatását: egyszerűen bezártak. Bár a budapesti kutató könyvtárak minden évben komoly erőfeszítést tettek, hogy ne éppen egyszerre küldjék a szorgalmas kutatókat nyári kényszerszabadságra, ez valahogyan soha nem sikerült. Illetve mindig rendelkezésre állt valami távoli kerületben egy olyan könyvtár, amely kétségtelenül nyitva volt, és amelynek az volt a létértelme, hogy ne lehetetlenüljenek el teljesen azok az olvasók, akik valami okból a napsütötte tengerpart helyett az árnyékos könyvgyűjteményeket választották, azonban az ilyen könyvtárak kivétel nélkül olyanok voltak, melyekben Bottyánnak semmi dolga nem volt. A Széchényi, az Akadémiai és a Szabó Ervin Könyvtár, csakúgy, mint a Levéltár, egyszerűen bezárt.
Másrészt Bottyán már maga előtt sem tudta letagadni, hogy a kutatás bizony megfeneklett. Rengeteg adatot gyűjtött össze, de lényegében egyetlen kérdésre sem talált megnyugtató választ. Valódi-e az Ocskay levél? Ha nem, Thaly hamisította-e? Ha mégis valódi, mi lehet a benne lévő számsorozat megfejtése? Tartalmaz-e olyasmit, ami új megvilágításba helyezi a Névedy család történetét? Összefügg-e a levél a kódtáblával? Hogyan kerültek egymás mellé? Honnan kerültek elő? Egyáltalán ki irányítja itt az eseményeket, ki osztja a lapokat? Mindezek a kérdések, amelyek eddig minden reggel arra buzdították, hogy újabb kéziratokban és könyvekben próbáljon választ találni, hirtelen elvesztették számára a varázsukat. Thalyt pedig egyszerűen gyűlölte.
Harmadrészt, és az előzőekkel szoros összefüggésben, nem nagyon volt miről beszámolnia Évának. Az egyébként is megritkult találkozóik mostanra teljesen elmaradtak. Eredmény híján Bottyán nem hívta Évát, de közben azért bántotta, hogy a nő sem kereste őt. Mintha Éva is visszasüppedt volna a kapcsolatuk elejét jellemző érdektelenségébe. Vagy egyszerűen más problémák kötötték le, de a genealógus nem tudhatta, nem kell-e magára vennie megbízójának tartózkodását. Egyszer beszéltek telefonon. Éva teljesen korrekt volt, de semmi több. Magától nem tett erőfeszítést, hogy fenntartsa a kapcsolatot Bottyánnal, aki ezt rossz néven vette.
Végül pedig az hátráltatta leginkább a nyomozást, hogy Bottyánnak más dolga volt. Visszatért legkedvesebb időtöltéséhez: ritka könyvekkel üzletelt. Tizenhat és tizenhetedik századi könyvek érdekelték, elsősorban tudománytörténeti jelentőségűek: bányászati, ásványtani, haditechnikai, csillagászati, orvosi, gyógyszerészeti, kémiai és alkímiai nyomtatványok. Vásárolt és eladott. Amíg nála voltak, elégedetten lapozgatta őket, élvezte tapintásukat, nézegette a fametszeteiket, egészen addig, amíg a könyvekben megbúvó régi porszemcséktől allergiás reakciói támadtak, és elkezdett prüszkölni.