A regény előző része itt olvasható. 

Éva zavaros érzésekkel tért haza vasárnap este a családállítás után. Szombaton még úgy érezte, elmesélné Szilvinek mindazt, ami történt vele, ebben most már nem volt annyira biztos. Kimerült volt, a feje tele gondolatokkal, és egyedüllétre vágyott. Mikor hazaért, rájött, hogy a lakás süket csendje zavarja, hogy nem így akar egyedül lenni, ezért ivott egy erős teát és elment a legközelebbi pláza-moziba.

Legszívesebben valami angol romantikus filmet nézett volna meg, vagy egy angol komédiát legalább, de jobb híján egy amerikai háborús filmre ült be, popcorn nélkül, kólával, először úgy tűnt, egyedüli nézőként. Végül egy tinédzser pár és két egyszerű külsejű, húsz körüli fiú csatlakozott még, előbbiek az utolsó sorban csókolóztak, utóbbiak sajnos Éva perifériás látómezejébe belógva nyerítettek, de a magánynak ez a formája most éppen megfelelt a számára. A filmből utólag nem sokra emlékezett, mindössze azokra a jelenetekre figyelt fel, ahol egymástól elszakított, elkeveredett családtagokról esett szó. Mindaz, amit a csoportban megtudott saját magával kapcsolatban, szintén a háborús években történt. Eddig soha nem érezte, hogy bármi köze lenne a felmenői problémáihoz, most először viszont örült volna, ha többet tud a család dolgairól. Anyjára ebben nem akart számítani, bár homályosan azt érezte, igazán adhatna egy esélyt kettejük hűvössé vált kapcsolatának. Nagyanyja már nem élt, igaz, ő akkor sem mondott volna semmi kompromittálót a családjáról, ha az élete múlik rajta. Maradt Pipi néni, akit viszont nem akart felkavarni a múltjára vonatkozó kényes kérdésekkel. De mégis őt kellett látnia, és mihamarabb.

Talán a film hatása volt, hogy egyszerre lehetségesnek, sőt, szinte szükségesnek érezte, hogy másnapra szabadságot kérjen egy sms-ben, az éjszaka közepén, és két óra alvás után egy nagyon korai vonattal leutazzon a nénikéjéhez, érkezését még csak nem is jelezve. Pipi néni nem titkolta meglepetését, de Éva röviden megnyugtatta, hogy csak be akart számolni neki személyesen a családfával kapcsolatos kutatások állásáról, ha már úgyis a környéken töltötte a hétvégét a barátaival. Látszott a nénjén, hogy nem hitte el a mesét és az is, hogy az őszinteség hiánya rosszul esik neki. A hétfői villámlátogatás így egészen másképp alakult, mint Éva eltervezte. Amennyire egyáltalán eltervezte, hiszen csak azt tudta, hogy valakivel beszélnie kell a családból, és kizárásos alapon ehhez le kellett utazni a nénikéjéhez.

- Mióta belekezdtünk ebbe a családfa nyomozásba, elkezdtem másképp gondolkozni a családunkról. – mondta Pipi néninek a késő délelőtti feketekávé fölött, ami jócskán ráfért, lévén, hogy körülbelül két órát aludt az éjjel, azt is nyugtalanul, fel-felriadva. – Eddig igazából nem nagyon érdekelt a család története. És mikor Bottyánnal beszéltem, akkor jöttem rá, mennyire keveset is tudok róla. Alapvető dolgokat sem.

- Ezzel nem vagy egyedül. Nagyon sokat egyébként nem is lehet tudni. Főleg az igazán régi dolgokról, mint az Ocskay-féle vonal. Nem is tudom, ki lehet-e egyáltalán deríteni valamit, de megpróbálni azért érdemes. Talán. De ha akkoriban is úgy mentek a dolgok a családban, mint később, akkor lehet, hogy soha nem derül ki semmi.

- Ezt hogy érted?

- A mi családunk mindig nagyon értett hozzá, hogy lehet eltitkolni dolgokat. Olyan nagyon eltitkolni, hogy úgy tűnjön, mint ha soha nem történt volna meg. Hogy még azok se lehessenek biztosak benne, mi és hogyan volt, akikkel megtörtént. És nem kell ahhoz nagyon távoli múltban keresgélni.

 Évát megdöbbentette a keserű hang. Pipi néni mióta ismerte, nem volt ilyen soha, ő legalábbis még sosem látta rosszkedvűnek vagy csüggedtnek, különösen nem ilyen szinte már vádaskodó felhanggal. Kérdezhet? Ne kérdezzen?

-  Eltitkolni?

- El hát. Olyan dolgokat, amikre nem könnyű büszkének lenni. Meg szépen becsomagolva tálalni mindent. Engem is, hogy mást ne mondjak.

- Téged? – Éva össze volt zavarodva és egy pillanatra meg is bánta, hogy idejött. Lehet, hogy Pipi néni tényleg kezd megbolondulni?

- Engem, hát persze. Mit meséltek neked arról, miért lakom én itt?

- Hát, nem is tudom, talán semmit. – Éva szégyellte bevallani, hogy azért hallott ezt-azt. – Itt dolgoztál az iskolában, itt maradtál, miután nyugdíjas lettél.

- Persze. Ez így is van. De hogy kerültem ide? Négy órányi vonatút Pesttől, ahol az egész családom élt. Annyit azért nyilván tudsz, hogy a család pesti, semmi közünk ehhez a faluhoz. Meg látod ezt a házat is, ez egy rendbetett parasztház, nem valami elegáns kúria, ami egy Névedy családnak dukál, ha már vidékre mennek.

- Szeretem ezt a házat.

- Én is szeretem, nem erről van szó. De ez egy romos ház volt, mikor én negyvenhétben megvettem. Az összekuporgatott saját fizetésemből vettem, amit azzal egészítettem ki, hogy magánórákat adtam az egyik helyi nagybirtokos gazda fafejű gyerekeinek. Utóbb kiderült, nem is annyira fafejűek. Szóval nem tudod. Akkor most elmondom neked. Azt biztosan tudod, hogy régészetet tanultam az egyetemen. Ne kérdezd, honnét jött az ötlet, már egészen fiatal gyerekként is tudtam, hogy ezt szeretném csinálni. A villánk kertjének végében volt egy félig beomlott kunyhó, nem is tudom, miért nem bontották el, talán a barackfákat sajnálták, amik teljesen benőtték a környékét. Nagy kert volt, csodálatosan nagy, félig elvadult kert. Barackérésen kívül senki nem ment abba a sarkába, csak én. Imádtam ott keresgélni, kapirgálni, azt képzeltem, a cserépdarabok, amiket találok, fontos emlékek a múltból. Oda voltam az évszázadok, évezredek óta senki által nem látott, nem érintett tárgyakért, vagy bármi olyasmiért, amit ilyennek hittem.

Apám rossz szemmel nézte első pillanattól. Jobban mondva az első pillanattól, hogy tudott róla, mert mire megtudta, már évek óta az volt a búvóhelyem. Anyám nyilván tudta, de őt annyira nem zavarta a dolog, hogy eszébe sem jutott megemlíteni sem, pedig mindig engem küldött barackvirágos ágért, ha kellett neki a szalonba néhány szál. Amint nagyobb lettem, már olvasgattam is régészetről, aztán mikor pályaválasztásra került a sor, már biztosan tudtam, hogy csak ezt akarom. Apám dühös volt persze, csak azért nem nagyon, mert már a gimnáziumi évek alatt látszott, hogy én nem az a lány vagyok, aki érettségizik, és azonnal megy is férjhez, így az egyetemi terveim természetesnek tűntek, a régészetbe meg beletörődött. Azt persze nem tudta, hogy ez minden nyáron át hetekig tartó ásatásokat jelent majd, de mire észbe kapott, késő volt már. Megszokta hát, és mire épp el is fogadta volna, addigra ütött be az az „ugye megmondtam”, ami miatt itt ülünk most és nem valahol Budán egy teraszon. – Pipi néni egyre jobban belemelegedett, valószínűleg szó szerint, mert az arca teljesen kipirult, szeme furcsán csillogott, és egyre kevesebbet nézett a döbbenten hallgató Évára. – Szóval minden nyáron ástunk valahol, nagyon szabad érzés volt, távol a családtól. Rajtam kívül nem is igen volt lány vagy asszony, csak néha-néha.

Az ásatásokhoz közeli falvakban laktunk általában, ott béreltünk szobát egyenként, vagy ha lehetett, közösen egy házat. Az volt a jobb, mert akkor este még lehetett együtt dolgozni, beszélgetni, míg ha szanaszét laktunk, akkor ez bajos volt. Így ment minden nyáron, hosszú heteken át, míg a család Füreden vagy Hévízen üdült, vagy éppen alpesi nyaralásra ment. A nővérem persze mindig velük tartott, ő tökéletesen illendően viselkedett, engem meg nem emlegettek sehol. Gondolom, legalábbis. Igyekeztek elfelejteni, hogy a világon vagyok.

Na és aztán eljött a végzésem esztendeje, le is tettem a vizsgáimat, diplomás lettem, amit azért már apám is meg tudott becsülni, a diploma nagy szó volt, még az ő felfogása szerint is, hiszen diplomás nőnek nem kellett hozomány, vagy nem annyi, mint amúgy illett volna. Igaz, aki diplomás lányok után futkosott, azt általában nem a hozomány érdekelte. Készültem nagyon, hogy talán felvesznek valamelyik múzeumba, de hát a háború miatt már nem úgy mentek a dolgok. Augusztusban Pécs közelében ástunk, és mivel ott voltunk Máriagyűd mellett, Nagyboldogasszonykor szinte az egész társaság bevonatozott, hogy a búcsúban részt vegyen. Fene tudja, hogy jött ez az ötlet, de pár nap alatt elterjedt az egész ásatáson és mindenki menni akart. Na, ha van valami, amit végtelenül utálok, az az ilyen búcsújáró felhajtás, úgyhogy én megmakacsoltam magam, hogy márpedig nem megyek.

Ott maradtam egyedül, olvasgattam, kisétáltam a falu végére este, és mit tesz Isten, ott jön velem szembe az a fiatalember, aki már tavasz óta mindig felbukkant az ásatásokon, egy kollégának a külföldön tanult barátja, akivel igen jól megértettük egymást. Nem jártunk egymással, vagy hogy mondanátok ezt ma, de azért alaposan kerülgettük egymást. Hogy mennyire, arra én is csak aznap este jöttem rá, amikor a lassan sötétedő úton ballagtunk a falu felé és csendben beszélgettünk. Akkor érkezett Pestről, a távolabbi vasútállomáson szállt le, onnét gyalogolt mit sem tudva róla, hogy senkit nem talál az ismerősei közül, csak engem. Nem volt szállása, ahhoz késő volt, hogy bekopogjunk valahová, meg kellett várnia Antit, a barátját, de az meg a csuda tudja, mikorra volt várható. Én ugye be nem hívhattam a házba, ahol laktam, egyedül hagyni sem akartam, udvariasságból sem, meg a magam vágya miatt sem, úgyhogy szépen hazakísértettem magam vele, leraktuk a holmiját, ami nem volt sok, felvettem egy kardigánt és kihoztam némi hideg ételt, aztán visszasétáltunk a mező felé.

A baj ott kezdődött, hogy ő az Antinak hozott egy üveg konyakot, és hogy viszonozza valamivel az ételt, meg hogy a zavarát leplezze, azt a konyakot bizony megbontottuk, pedig egyikünk sem volt valami ivós ember. Nem is ittunk meg sokat belőle, másnap láttam az üveget, alig három-négy ujjnyi hiányzott belőle, de az bőségesen elegendő volt ahhoz, hogy alaposan elveszítsük a fejünket. El tudod képzelni, mi történt, ragyogóan csillagos ég, tücsökciripelés, teljes magány és jótékony sötét… Meg persze az én buta elveszettségem, hogy nem tudtam, mi lesz velem, hogy mit kezdjek magammal pár hét múlva, a haragom a család iránt, akik, úgy képzeltem, némi gúnnyal nézik majd, ahogy diplomával a zsebemben otthon üldögélek, és szép lassan besavanyodok. Annyi butaságot gondol az ember!

Mindenesetre megesett a dolog, és hát ez annak idején nagyobb szó volt, mint manapság, és nagyobb baj, ha kiderült. Ma már nem is baj, sőt. Látom ezeken a lányokon itt a faluban, hogy szinte kérkednek vele, kinek hány fiúja volt és miket csinált vele, pedig ez egy falu, itt azért még viselkedni kell. Na, elég az hozzá, hogy én aztán nem kérkedtem, hanem másnap majd a föld alá süllyedtem szégyenemben, hogy mit tettem, alig mertem kimenni az ásatásra, azt hittem, mindenki látni fogja rajtam, és csak azért vettem rá magam, hogy ne maradjak a szobámba zárkózva, mert az még feltűnőbb lett volna. Szerencsére a többség nagyon másnaposan került elő, így inkább az aszpirin-készleteim érdekelték őket, nem a remegő kezem és lesütött tekintetem.

Sámuellel meg egész egyszerűen nem voltam képes beszélni, úgyhogy elkerültem, elutasítottam, és végül három nap után feladta, elutazott. Miután már nem volt a közelemben, egész gyorsan magamhoz tértem. Még kicsit büszke is voltam magamra, hogy mit tettem. Ez így ment egészen augusztus végéig, mikor hazautaztunk, és a valóságba ilyesformán visszatérve egy este, az ágyamban fekve rájöttem, hogy két hete késik a vérzésem. Teljesen pánikba estem, de azzal biztattam magam, hogy talán a sok munka, a rendszertelen életmód, a szegényes táplálék az oka, meg hogy minden nőnél előfordul ilyen. Nem mintha sokat beszélgetett volna velem bárki nő erről, de olvastam azért ezt-azt, végtére is az antropológia rokon tudomány volt nekem, az meg orvosi vonatkozásokkal is bír, hát került kezembe orvosi újság nem egy. Egypár héttel el is odáztam így az igazi rettenetet, de október közepén már biztosan tudtam, hogy mi a bajom. Mert persze a könyvtárban megnézegettem feltűnés nélkül, amit a másállapotról össze bírtam szedni, és ahogy teltek a napok, nyilvánvalóvá vált, hogy éppen azokon a dolgokon megyek keresztül, amikről olvastam.

Egyetlen szerencsém, hogy a reggeli rosszullétek elkerültek, így odahaza egy darabig senkinek nem tűnt fel semmi. Lehet persze, hogy akkor sem gyanakodtak volna, ha heteken át mindennap hányok, mert álmukban nem gondolták volna, hogy így járhatok. Örültem, hogy volt időm meggondolni, mit akarok csinálni, hogy ne más döntsön helyettem. Több átvirrasztott éjszaka árán végül arra jutottam, teljes képtelenség, hogy én most gyermeket hozzak a világra. Háború van, nem vagyok férjnél, a gyerek apját alig ismerem és amúgy sem mehetnék hozzá, még ha elvenne sem, hiszen zsidó származású. Amit tettünk, már önmagában az is törvényszegés volt.

A történet itt folytatódik.