A regény előző része itt olvasható. 

Anyámhoz fordultam végül, ki máshoz, egy este, mikor apám és nagyanyád a teniszklub rendezvényére mentek. Anyám majdnem rosszul lett, repülősót kért, mikor elmondtam neki a dolgot. Teljes kétségbeesése és zavarodottsága nem sok jót jósolt. Nem haragudott rám, de azt láttam, hogy vagy magam találok orvost, aki hajlandó segíteni rajtam, vagy nem lesz sehogysem. Próbáltam puhatolózni barátnőknél, de a célzásaimat senki nem értette meg, nyíltan kérdezni meg nem mertem. És ment az idő, miközben tudtam, nem sokáig lehet már húzni a dolgot.

Végül halált megvető bátorsággal bejelentkeztem anyám egyik rossz hírű, özvegy barátnőjéhez, akivel apám tiltása miatt nem is érintkezhettünk volna. Ő volt az egyetlen, akiről el tudtam képzelni, hogy biztosan ismer olyan orvost, aki végez terhesség megszakítást. Elhatároztam, hogy köntörfalazás nélkül mondom meg neki, miért jöttem, de erre nem volt szükség. Ahogy rám nézett, nevetni kezdett, nem jókedvűen, hanem keserűen. Akkor nem értettem, hogy csinálta, azóta sok olyan nővel találkoztam, aki tényleg első látásra meg tudja mondani bárkiről, ha várandós. Még ismernie sem kell. Valahonnét tudják. Adott is egy címet, de hiába mentem el már másnap, az orvos elküldött azzal, hogy túl késő, nem vállalja, mert meghalhatok.

Ahogy teltek a hetek és biztossá vált, hogy a gyermeket meg kell szülnöm, furcsa módon elkezdtem örülni neki. Mikor december elején először éreztem meg teljes bizonyossággal a mozgását, kimondhatatlanul boldog és büszke voltam. Látszani még mindig nem látszott az állapotom, bár a holmimat már csak nagy nehézségek árán tudtam összegombolni magamon. Sok időt töltöttem otthon, többnyire a szobámban, minthogy munkám nem volt, a barátaimat pedig kerültem. Közben dúlt a háború, egyre riasztóbb hírek jöttek, de hozzám ebből semmi nem jutott el.

Feküdtem a szobámban, az ágyamon, napokig nem mutatkoztam, legfeljebb étkezéseknél jelentem meg, este, hogy apám ne tegyen fel kérdéseket. Ő reggel korán ment a hivatalába, ebédelni a városban szokott, csak este tűnhetett volna fel neki a hiányom. Anyám szót se szólt, pedig ő ugye tudta, mi történik. Jobban mondva azt hiszem, remélte, hogy ha szót se szól, talán megoldódik a dolog magától. Megdöbbentő volt, hogy ebben a helyzetben a szabad szájú, frivolnak és könnyelműnek tartott anyám, akitől apámat annak idején azért féltette mindenki, hogy majd nem úrinőhöz méltóan viselkedik mellette, pontosan úgy kezdett viselkedni, mint a begyepesedett, karót nyelt apai családom: szemet hunyt, elfordult, nem beszélt, nem vett tudomást. Engem meg benne hagyott a slamasztikában. Miben reménykedett? Nem tudom, sosem beszéltem vele aztán erről. Én úgy láttam, ledermedt, képtelen volt gondolkodni, cselekedni, segíteni, még hozzám szólni is.

A regény előző része itt olvasható. 

Éva zavaros érzésekkel tért haza vasárnap este a családállítás után. Szombaton még úgy érezte, elmesélné Szilvinek mindazt, ami történt vele, ebben most már nem volt annyira biztos. Kimerült volt, a feje tele gondolatokkal, és egyedüllétre vágyott. Mikor hazaért, rájött, hogy a lakás süket csendje zavarja, hogy nem így akar egyedül lenni, ezért ivott egy erős teát és elment a legközelebbi pláza-moziba.

Legszívesebben valami angol romantikus filmet nézett volna meg, vagy egy angol komédiát legalább, de jobb híján egy amerikai háborús filmre ült be, popcorn nélkül, kólával, először úgy tűnt, egyedüli nézőként. Végül egy tinédzser pár és két egyszerű külsejű, húsz körüli fiú csatlakozott még, előbbiek az utolsó sorban csókolóztak, utóbbiak sajnos Éva perifériás látómezejébe belógva nyerítettek, de a magánynak ez a formája most éppen megfelelt a számára. A filmből utólag nem sokra emlékezett, mindössze azokra a jelenetekre figyelt fel, ahol egymástól elszakított, elkeveredett családtagokról esett szó. Mindaz, amit a csoportban megtudott saját magával kapcsolatban, szintén a háborús években történt. Eddig soha nem érezte, hogy bármi köze lenne a felmenői problémáihoz, most először viszont örült volna, ha többet tud a család dolgairól. Anyjára ebben nem akart számítani, bár homályosan azt érezte, igazán adhatna egy esélyt kettejük hűvössé vált kapcsolatának. Nagyanyja már nem élt, igaz, ő akkor sem mondott volna semmi kompromittálót a családjáról, ha az élete múlik rajta. Maradt Pipi néni, akit viszont nem akart felkavarni a múltjára vonatkozó kényes kérdésekkel. De mégis őt kellett látnia, és mihamarabb.

Talán a film hatása volt, hogy egyszerre lehetségesnek, sőt, szinte szükségesnek érezte, hogy másnapra szabadságot kérjen egy sms-ben, az éjszaka közepén, és két óra alvás után egy nagyon korai vonattal leutazzon a nénikéjéhez, érkezését még csak nem is jelezve. Pipi néni nem titkolta meglepetését, de Éva röviden megnyugtatta, hogy csak be akart számolni neki személyesen a családfával kapcsolatos kutatások állásáról, ha már úgyis a környéken töltötte a hétvégét a barátaival. Látszott a nénjén, hogy nem hitte el a mesét és az is, hogy az őszinteség hiánya rosszul esik neki. A hétfői villámlátogatás így egészen másképp alakult, mint Éva eltervezte. Amennyire egyáltalán eltervezte, hiszen csak azt tudta, hogy valakivel beszélnie kell a családból, és kizárásos alapon ehhez le kellett utazni a nénikéjéhez.

- Mióta belekezdtünk ebbe a családfa nyomozásba, elkezdtem másképp gondolkozni a családunkról. – mondta Pipi néninek a késő délelőtti feketekávé fölött, ami jócskán ráfért, lévén, hogy körülbelül két órát aludt az éjjel, azt is nyugtalanul, fel-felriadva. – Eddig igazából nem nagyon érdekelt a család története. És mikor Bottyánnal beszéltem, akkor jöttem rá, mennyire keveset is tudok róla. Alapvető dolgokat sem.

- Ezzel nem vagy egyedül. Nagyon sokat egyébként nem is lehet tudni. Főleg az igazán régi dolgokról, mint az Ocskay-féle vonal. Nem is tudom, ki lehet-e egyáltalán deríteni valamit, de megpróbálni azért érdemes. Talán. De ha akkoriban is úgy mentek a dolgok a családban, mint később, akkor lehet, hogy soha nem derül ki semmi.

- Ezt hogy érted?

A regény előző része itt olvasható. 

Arra ébredt, hogy Noémi becsapta maga mögött az ajtót, majd szemrehányóan megjelent a hálószobában. Bottyánra sem nézve kibújt a ruhájából, és hasra vetett magát az ágyon. A férfi kitörölte az álmot a szeméből, és bűntudatosan érdeklődött:

- Mi a baj?

A nő nem válaszolt rögtön.

- Szörnyű volt. Csak beszéltek és beszéltek. Majd föl robbantam.

- Hát, sajnálom… - Jobban belegondolva, Bottyánnak fogalma sem volt, ezért miért ő lenne a felelős. – Nagyon hülyék voltak?

- Nem is, csak marhára elhúzódott. És beállt a nyakam.

Bottyán bátortalanul az említett testrészre tette a kezét, és óvatosan elkezdte masszírozni. Egy darabig nem volt világos, vajon Noémi örül-e ennek, vagy idegesíti. Pár perc múlva azonban kiengedett testéből a feszültség, és egy kisebb elfészkelődéssel jelezte, hogy nincsen ellenére a dolog. Néhány sóhajtól eltekintve csendben volt, így a férfi sem akart megszólalni, inkább fokozatosan áttért Noémi hátának a masszírozására. Végül is a nyakizmok görcse gyakran a hosszanti hátizmok túlzott feszességéből adódik. A hatás – a halk sóhajokból ítélve – továbbra is kielégítőnek tűnt. A hátizmokhoz azonban rendesen hozzá kell férni. Bottyán a melltartó kapcsához nyúlt. Pontosan öt másodperccel szerencsétlenkedett többet, mint kellett volna, túl sok időt adva, hogy a bizonytalan Noémiben az elutasítás kerekedjen felül:

- Ezt most ne – Mondta olyan hangon, mint aki a zöldségesnek azt mondja, narancsot mégsem kér. Majd, mivel érezte, hogy túl barátságtalanra sikerült a válasza, hozzátette: - Ne haragudj.

A regény előző része itt olvasható. 

Délelőtt tíz órakor a kávédaráló hangja jelezte, hogy a hajnalban fekvőknek is ideje felkelniük. Noéminak ez már a második kávéja volt. Kint kellemetlenül esett az eső, minden kültéri programot lehetetlenné téve. Az álmos és gyűrött genealógussal éles kontrasztban a nő tiszta és jó szagú volt. Sötét színű, szűkre szabott, de meglehetősen kivágott ruhát viselt, élénk mintájú harisnyával. Kihasználta azt a rövid átmeneti időszakot, amikor a kezdődő terhesség már kigömbölyítette a melleit, de a hasán még nem hagyott egyértelmű jelzést.

- Az elegancia gondolom, nem nekem szól? – kérdezte Bottyán lemondóan.

- Neked is, de sajnos nem csak neked. Reggel kaptam egy sms-t, hogy csak mára tudták egyeztetni azt a megbeszélést, amin a nyári őrségi napokat készítjük elő. Szóval mindjárt el kell mennem. Tavaly volt némi ügyetlenkedés, helyesírási hibák, szerencsétlen mondatok a kimenő repi anyagokban, úgyhogy idén engem kértek meg, hogy az írásos anyagokat rakjam össze. Így viszont ott kell lennem az összes megbeszélésen, ahol arról egyezkednek, hogy inkább kaszákat, tilolókat, köcsögöket vagy kisvonatokat mutassanak-e a turistáknak. Félek, hogy elhúzódik, van kaja a hűtőben. Neheztelsz Árpi?

- Ha megígéred, hogy soha többet nem szólítasz így, akkor nem.

Noémi a szokásos kislányos kacajával jutalmazta a választ, majd, mivel lehetett egy kis lelkiismeret furdalása, megkérdezte: - Tulajdonképpen mit interneteztél egész éjszaka, ahelyett, hogy nyugodtan mellettem feküdtél volna?

Bottyán egy pillanatig csendben volt, nem tudta eldönteni, hogyan válaszoljon a nő kétértelmű flörtölésére. Aztán az unalmasabb megoldás mellett döntött:

- Nem volt olyan könnyű nyugodtan feküdni melletted. Dolgoztam. És ezúttal jutottam is valamire. Mikor is indulsz?

Volt még egy órájuk, amit Bottyán arra használt, hogy részletesen elmagyarázza, mit talált az éjszaka. Beszéd közben maga is jobban végig tudta gondolni, milyen további kérdések következnek az új eredményekből.

- Az biztos, hogy ez a levél valódi. Kizártnak tartom, hogy a 19. század végén Thaly, vagy bárki más ennyire ügyesen hamisított volna. Ollózni tudtak, másolni is, de egyszerűen nem volt annyi nyelvérzékük meg történelmi ismeretük, hogy tökéletes hamisítványokat hozzanak létre. A titkosírásokban sem voltak jók, Thaly egy csomót kiadott nyomtatásban, el is rontotta őket, nem hiszem, hogy maga meg tudott volna szerkeszteni egy ilyet. Valami más oka van, hogy a levél ilyen jó állapotban van. Talán gondosan őrizték, talán hozzá sem értek háromszáz éve, és csak most került elő valahonnan.

- Valami titokzatos arisztokrata könyvtárából, mi?

A regény előző része itt olvasható. 

Hajnali öt volt. Bottyán egy átvirrasztott éjszaka tompaságával nézett ki az ablakon a sötétségbe. A lassan lemerülő laptop kékes fénnyel világított meg az asztalon két tányért, amelyben leégett gyertyák maradványai szilárdultak meg. Bottyán megpróbálta felidézni a cukrászda óta eltelt órák eseményeit, kapcsolatuk furcsa fordulatait.

A cukrászdában hosszú és intim beszélgetés kezdődött volt barátokról, egy elhagyott férjről, majd különféle szeretőkről, akik közül az utolsó annyira problémás volt, hogy Noémi két hónapja megkönnyebbüléssel rakta ki, még a babáról sem szólt neki. Bottyán hátradőlt, rosszkedvűen átdefiniálta a szerepét. Eddig azt hitte, az eseményeket aktívan alakító szépreményű csábító, most ráébredt, hogy inkább lelki problémákban járatos, passzív tanácsadó. A terhesség új megvilágításba helyezte az estére vonatkozó terveit. Noémi nyilván csak támasznak hívta ide, és persze ő sem volt biztos benne, hogy el akarna-e csábítani egy nőt, aki éppen másnak a gyerekét várja.

A házba visszaérve teljes sötétség várt rájuk. Egy darabig a biztosítótábla kapcsolóit vizsgálták zseblámpával, aztán kimentek az udvarba, elnéztek a falu felé, és megállapították, hogy más házakban sincsen áram. Noémi rutinosan elővett egy öngyújtót, és sorra meggyújtotta a ház ablakaiban és más vízszintes felületein egyenletes távolságokban elhelyezett gyertyákat. Bottyán eddig észre sem vette, hogy milyen gondosan és tudatosan vannak kikészítve. Lemondtak az olaszos vacsoráról, hideget ettek, de a rozét azért felnyitották. Noémi egy pohárral kért, a többit nyilván Bottyán itta meg, mert hajnalban az üveg már üres volt.

Vacsora után Bottyánnak még egyszer át kellett értelmeznie a szerepét. Úgy kezdődött, hogy udvariasan próbálta kitudni, mikor fogant a baba. Maga is tisztában volt vele, hogy ezt nyíltan nem kérdezheti meg, de mégsem volt neki mindegy, hogy a gyerek apja tegnap délután ejtette-e teherbe Noémit, vagy három hónappal korábban. Az ember máshogy beszél egy olyan nővel, akinek az ágyneműjéből még előkerülhet az előző férfi zoknija, mint egy olyannal, aki már rendesen lezárta a kapcsolatát. Kerülő úton haladt, először saját testi nyavalyáiról beszélt, majd udvariasan megdicsérte Noémi fiatalos, kisportolt, és láthatóan egészséges testalkatát, végül megjegyezte, hogy még nem is gömbölyödik a hasa.

A regény előző része itt olvasható. 

A kastély mögötti parkolóban álltak meg. Még nem akarták félbeszakítani a beszélgetésüket, ezért egyelőre nem mentek be a kastélyba, inkább az elhanyagolt angolparkban sétáltak. Bottyán úgy érezte, Noémi szeretné, ha tovább szórakoztatná.

- A burgenlandi Erdődy kastélyok baromi jól néznek ki. Még jobban, mint ez itt – mutatott Bottyán a mellettük álló barokk épületre, amelyre igencsak ráfért volna egy új vakolat és egy nyílászáró csere. - Én mindenesetre bármelyiket elfogadnám. De az Erdődyeknek fontos volt, hogy a nagypolitika közelében legyenek. Ezért volt jó, hogy amikor a Rákóczikkal házasodtak, lett Bécsben is házuk. Végül pedig, a 19. század végén Pesten is építettek egy kis reprezentatív villát – mint minden rendes arisztokrata. Ma ez az egyik legjobb épület az Andrássy úton, a Bajza utca sarkán áll, most asszem orosz követség. De akkoriban, a vidéki kastélyokhoz szokott családoknak kicsinek tűntek az ilyen villák. El is poénkodtak, hogy a teának kisebb szamovárt kell venniük, hogy ne ütközzön össze a csillárral, és ha a családapa rágyújt a pipájára, ki kell nyitni az ajtót, mert a pipaszár hossza akkora, hogy ki kell dugni az előszobába. A nemes kisasszony a Fővárosi Lapok-at olvassa, mert a Pesti Napló lepedőnyi oldalait nem képes a verandán kibontani, apukája pedig egy alkalommal vigyázatlanul posztókabátot ölt az emeletre menvén, és beszorul a szűk lépcsőfeljáróba.

Noémi hangosan és felszabadultan kacagott. Bottyán a sikeren felbátorodva elhatározta, hogy ezentúl külön füzetet fog rendszeresíteni történelmi anekdotáknak, és ezt mindig átolvassa, mielőtt szimpatikus nőkkel találkozik. Az elhagyatott parkban úgy érezhették, mintha a saját birtokukon sétálgatnának. A Batthyány gróf valamikor tudatosan elhelyezett, antik mitológiát idéző szobraiból csak egy-kettő élte túl a huszadik század eseményeit. A minden angolparkban szükségszerűen elhelyezett grottát nem találták meg. Találtak viszont egy szigetecskét, amelyet a patak mentén körbe lehetett sétálni egy kaviccsal leszórt, szerelmesek számára kiképzett romantikus allée-n.

- Szóval most az Erdődyeknek dolgozol? – kérdezte Noémi, miután kinevetgélte magát.

- Tulajdonképpen egyáltalán nem – válaszolt Bottyán, majd elhallgatott, mert maga sem tudta, mennyit akar elmondani. Noémire akart koncentrálni, nagyon jól fejlődött a kapcsolatuk, Éváról most szívesen megfeledkezett volna, ha pedig Thalyra gondolt, ingerült lett. Nem illet a délután hangulatához, hogy felmelegítse a kudarcos Ocskay ügyet.

Noémi viszont várakozóan nézett.

A regény előző része itt olvasható. 

Reggel kilenc felé járt. Bottyán a tejeskávéját kortyolta az asztalnál, és közben felváltva nézegette a ház berendezését és Noémit, aki a nappalival egybenyitott konyhában készítette elő közös reggelijüket. A parasztház ablakai a felújítás során ki lettek cserélve háromrétegű hőszigetelő ablakokra, így nem volt meglepő, hogy a nő nem fázik kék selyempizsamájában. Praktikus viselet volt, nem áttetsző, anyagában mégis annyira testhez simuló, hogy Bottyánnak felkeltette a figyelmét. Megállapította, hogy egy selyempizsama tökéletesen stílusidegen a vendvidék állattartó-gazdálkodó atmoszférájától, de ezt most a legkevésbé sem bánta. Ahogyan öregedett, együtt korosodtak vele a nőket illető preferenciái. A huszonéves lányokkal már nem nagyon tudott mit kezdeni, a vele egyidős Noémi azonban hatással volt rá. Nem tudta megmondani, hogy pontosan miben állt, de a nőnek volt valamiféle erotikus kisugárzása, amire egyáltalán nem emlékezett húsz évvel korábbi kapcsolatuk idejéből. Talán magabiztosabb lett, talán anyásabb, nehéz volt eldönteni. Mellei kimondottan teltnek tűntek a pizsama alatt, és ez különös kontrasztban állt Noémi korával és egyébként vékony alkatával. Nem tűnt valószínűnek, hogy az alváshoz melltartót hord. A genealógus elhatározta, hogy idővel utánajár ennek a kérdésnek. Hosszú még a hétvége.

Este alig beszéltek. Noémi az útjáról érdeklődött, majd amíg a férfi magába döntött két bögre forralt bort, ő maga összefoglalta pár szóban az elmúlt húsz év eseményeit, de annyira mellékesen, mintha csak az elmúlt hetéről számolna be. Aztán egy arcára adott jóéjt puszival elküldte aludni.

Most reggel, ahogy Bottyán a kávét kavarta, nem tudott visszaemlékezni, hogy szó esett-e férjről vagy valamilyen állandó munkaviszonyról. A ház mindenesetre arról árulkodott, hogy a tulajdonosa nincsen pénzszűkében. De hogy mit dolgozhat, azt az esti bor törölhette Bottyán agyából. Férfinak nem látta nyomát, pedig tekintete hosszabban elidőzött a fogason lógó kabátokon, és a fürdőszobából sem emlékezett elöl hagyott borotvára vagy fogkefére. Igaz, hosszabb kutatást nem szentelt a kérdésnek, valahogy nem tartotta volna illendőnek, hogy benézzen a mosdó feletti tükrös szekrénybe.

A regény előző része itt olvasható.  

- Te miért jöttél? Mire szeretnél választ kapni?

- Sokat gondolkoztam, mit kérdezzek. Először vagyok ilyen helyen, úgyhogy olyasmit akartam választani, ami aktuális is, de azért nem olyan nagyon fontos az életemben. … Van egy nagynéném, pontosabban anyám nagynénje, egy nagyon idős hölgy, aki eddig nem volt igazán fontos a számomra. De nemrég megkeresett és rám bízott egy feladatot a családdal kapcsolatban. Egy viszonylag egyszerű dolgot, mindegy igazából, hogy mit pontosan. Elkezdtem foglalkozni a dologgal, de sokszor érzem, hogy valami bennem ellene dolgozik. Elfelejtek és elrontok dolgokat. Máskor meg egyszerűen nem tudom rávenni magam csak komoly erőfeszítéssel, hogy azokat a minimális kis lépéseket megtegyem, amit kellene ahhoz, hogy menjenek előre a dolgok.

- A családodtól nem kapsz segítséget? A többiektől?

- Fura, hogy ezt kérdezed, mert igazából senkinek nem is beszéltem róla, hogy rám lett bízva ez a feladat. Az egyik pillanatban szeretem és csodálom Pipi nénit, büszke vagyok rá, hogy engem kért meg, de a másik pillanatban a pokolba kívánom, nem hívom fel sokáig, nem reagálok, ha keres, ezért nem tudok normálisan segíteni neki. És haragszom rá, amiért nem haragszik.

- Pipi néni a nénikéd?

- Igen. Pipi. A Piroskából. Mindenki így hívja, sokáig nem is tudtam, hogy rendes neve is van.

- Kik lehetnek fontosak ebben a dologban?

- Pipi néni, anyám, nagyanyám. Ők biztosan. Meg persze én magam.

- Mondasz pár szót róluk?

- Pipi néni kilencven körül van. Vidéken él, nagyon ritkán jön Pestre, pedig az egész család itt van. Nagyon önálló még mindig, legalább tizenöt-húsz évvel fiatalabbnak tűnik a koránál. Főz, mos, ellátja a házát, internetezik.

- Internetezik?

- Igen, tudom, hogy viccesen hangzik, de megtanulta és nagyon szereti. Főleg emailben tartjuk a kapcsolatot.

- Miért pont téged kért meg arra dologra, amit említettél?

- Nem tudom. Meg is lepett vele. Nem vagyunk nagyon közeli kapcsolatban. Vagyis nem voltunk. Most már más.

- Vannak gyerekei? Vagy te vagy a legközelebbi rokona?

- Nincs családja. Úgy értve, férje vagy gyereke vagy ilyesmi. Egyedül él.

- Nem is volt férje?

A regény előző része itt olvasható. 

Éva egyik lábáról a másikra állt az előszobában, bár az arca nyugodtnak tűnt, mint mindig. Korán érkezett, a többség legalábbis még nem futott be, a program szervezői néhány korábbról ismert résztvevővel csevegtek a konyhában, miközben gyógyteákat főztek. Szépen felújított, régi pesti bérházban volt a lakás, ahol találkoztak, a magas ablakok egy mellékutcára néztek, de a szemközti ház szinte nem is látszott a sok fától. Az ablakokon színes függöny. Poliészter, utálom a műszálas függönyöket, gondolta Éva. A fürdőszoba felől, amelyben egy szuper zuhanyfülke is volt, folyamatosan érződött a légfrissítőt permetező automata őszibarack-, és a folyékony szappan citrusillata. Minden tiszta, steril, pormentes, mintha ők lennének az elsők, akik ebben a lakásban járnak.

- Nem kérsz teát? – ötvenhez közeli, szőke nő állt a konyhaajtóban. – Marcsi vagyok.

- Szia. Éva. Köszönöm, kérek. – megkönnyebbülés volt, hogy végre valaki hozzászólt. Mindig az első negyed óra a legnehezebb. Éva viszonylag rutinos ismerkedő volt, sokszor mondták neki, milyen természetesen csinálja ezt, mégis mindig tele volt bizonytalansággal. Ismerős helyzetben, ahol kontrollálni tudta a történéseket, kevésbé jött ez elő, de ez itt más volt, egy új feladat, egy új közeg, amelynek sem a szokásait, sem az embertípusait nem ismerte és így nem tudhatta, mi lenne a megfelelő beszélgetési stílus és témapanel, amit előkaphat. De a konyhába belépve hamar érezni kezdte, hogy itt ahhoz tartja magát mindenki, hogy igazán személyes témáról a voltaképpeni csoportülésen kívül nem beszélnek, még azok sem, akik – mint az eddig bent tartózkodók – már régről és feltehetőleg elég jól ismerik egymás intimitásait.

- Először vagy itt? – kérdezte egy Júlia nevű, hosszú, festett vörös hajú, Évával nagyjából egy korú nő, aki buggyos basanadrágot, szűk pólót és színes gézsálat viselt. Éva nem volt a kiegészítők rajongója, de nagyon tisztelte azokat, akik számára a mindennapi öltözködés természetes részét képezték a nyakláncok, karkötők, gyűrűk, sálak és kitűzők, az adott öltözékhez igazítva. Egy barátnője még a két éves kislányának a nyakába is indiai mintás sálat szokott kötni, nem beszélve hat éves fiáról, aki a téli kötött sálját a magától értetődő módon mindig úgy hurkolja meg, mint Colin Firth az Igazából szerelem című filmben.

- Igen. – Éva nem nagyon tudta, mit mondjon még. – Egy barátnőm volt Susanna-nál családállításon, Németországban, ő mesélt róla, ezért jöttem. És ti? – felesleges kérdés volt, hiszen Éva hallhatta korábban, ahogy az eddigi családállítási tapasztalataikra utaltak félszavakkal. De valamit kérdezni kellett és szerencsére Júlia szemmel láthatólag szeretett volna beszélni.

A regény előző része itt olvasható. 

Korán indult pénteken, Győrön keresztül Szombathelyig autózott, ahol tankolt és gyorsan megebédelt. Ivott egy kávét a város egyetlen komolyan vehető kávézójában, majd átlépte az osztrák határt. Ellen kellett állnia a késztetésnek, hogy sorra megnézze Burgenland várait és kastélyait, amelyek valaha magyar nemesi családok tulajdonában voltak, tisztában volt vele, hogy az Erdődy kastélyok végiglátogatása magában is elviszi a teljes napját. Noéminek megírta, hogy csak este érkezik, de azért nem akart túl későn jönni.

Vasvörösvárral kezdte. Otthon gondosan kinyomtatta a legfontosabb információkat a helységről, így nem csak azt tudta, hogy Rotenturm an der Pinka név alatt kell keresnie, hanem azt is, hogy a tizenkilencedik században mór stílusban épült kastély ma már nem az Erdődyeké, hanem az osztrák állam tulajdonában van. Ha azt remélte, hogy megnézheti a kastélyt belülről, csalódnia kellett, az ugyanis éppen felújítás alatt állt. Bottyánt azonban nem kedvetlenítette el, hogy szemlátomást nem számítottak látogatókra, belépett egy véletlenül nyitva hagyott kertkapun, és körülsétálta az igencsak rozzant épületet.

Az elvadult angolparkban lila színű kikericsek kandikáltak ki az avarral teli fűből. A valaha vörös, de mára megkopott színű kastély híres tornya bástyaformában végződött, határozottan festői látványt nyújtott. Az alsó szint néhány ablakát téglával befalazták, a vakolat is mintha leázott volna a falakról, de az egzotikus építészeti formák, az arab kastélyokra emlékeztető oszlopos loggiák és díszítő kőfaragványok így is jól érvényesültek.