A regény előző része itt olvasható. 

A következő heteket Bottyán Árpád könyvtárakban és levéltárakban töltötte. Amikor talált valami érdekeset, felhívta a nőt. Néha akkor is, amikor egyszerűen csak egyedül érezte magát. Ilyenkor gyorsan összefutottak megbeszélni, hogyan áll a nyomozás. A megbeszélések egyre inkább estére tevődtek, és a helyszín is megváltozott, a kávézó közvetlen szomszédságában lévő sörözőben ültek össze.

Köröttük a közeli egyetem diákjai randevúztak, barátnők beszélték meg komoly arccal a magánéletüket, fiúk biliárdoztak a hangzavarban. A hely lazább, könnyedebb jellege jól illett kapcsolatuk újonnan kialakuló természetéhez, és a kutatás fokozódó izgalmához.

Amikor néhány héttel később Bottyán megpróbálta visszaidézni, hogyan is vált a ismeretségük intenzívvé, maga sem emlékezett minden részletre. Azt sem tudta volna megmondani, hányszor találkoztak abban a hónapban, amikor a titkosírás rejtélyét kutatta. Fel tudta idézni a nyomozás egyes eseményeit, hogy melyik könyvtár melyik asztalánál ülve mire jött rá, de hogy ezek pontosan milyen sorrendben történtek, fogalma sem volt.

***

Csütörtök, délelőtt fél tizenegy, Budai Vár, Országos Széchényi Könyvtár, hetedik emelet, az olvasószolgálat pultja. Bottyán értetlenül néz egy rendkívül fiatal és udvarias könyvtáros hölgyre.

- Hogy érti, hogy jövő péntekre lesz itt a könyv? Most csütörtök van. Úgy érti, nyolc nap múlva? – Bottyán csalódottságát az magyarázza, hogy éppen azért ment az ország nemzeti könyvtárába, mert ott elvileg minden magyar nyelven megjelent könyv elérhető, jelentős részük a kérőcédula leadását követően fél órán belül megérkezik: egy kis kék bányacsilleszerű szerkezetben jön fel a Várhegy mélyéből, a könyvtár valamelyik pincéjéből.

- Igen, sajnos ez a könyv külső raktáras. Csillaghegyről hozzák be, hetente egyszer megy ki az autó. Ha szerdáig leadja a kérést, péntekre behozzák. Ha viszont csütörtökön, már sajnos csak a következő pénteken tudja olvasni. Ez egy x-es jelzetű, nagyon ritka könyv – fűzte hozzá magyarázatképp a könyvtáros hölgy.

A genealógus ezúttal Révay Zoltán ezredesnek a II. Rákóczi Ferenc és korának rejtjelezése című könyvét kereste, ebben remélte megtalálni az Ocskay levél megoldását. A könyv kétségtelenül ritka volt, 1974-ben adta ki a Magyar Néphadsereg Híradó Főnöksége igen kevés számozott példányban, éppen ez volt az oka annak, hogy nem a kerületi könyvtárban, hanem az ország legjelentősebb gyűjteményében kereste.

- Csillaghegyről? Autóval? Hetente egyszer? Nem értem, miért nem a gyakori könyvekből száműznek néhányat a külső raktárba, a meglévő száz darab Petőfi Összesből mondjuk húszat. Senkinek sem hiányoznának. És a ritka könyvek meg nyugodtan tartózkodhatnának a belső raktárban. – Már a mondat közepén megbánta, hogy kötekedett, a hölgy nyilvánvalóan nem volt abban a helyzetben, hogy a könyvtár raktározási szokásain segítsen.

Bottyánnak volt egy elmélete, mely szerint minden könyvtárnak meg lehet feleltetni egy „könyvhöz jutási” együtthatót. Ez a szám egy órában és percben kifejezett érték volna, amely megadja, hogy mennyi idő telik el attól a pillanattól, hogy az olvasó a bejárathoz érkezik, addig, amíg az asztalánál birtokba veheti a könyvet, amelyért érkezett. Ebbe az időbe bele kell kalkulálni a ruhatárat, majd a beiratkozást, amelynek során mindenféle papírokat mutat fel, amelyek igazolják, hogy komoly ember, akinek kutatójegy jár, valamint kifizeti az olvasójegyet, és esetleg még le is fényképezik. De bele kell kalkulálni az adott könyvtár működésének kiismerését, a katalógusrendszer megértését, a kérőcédula helyes kitöltését, a megfelelő asztalsorszám megszerzését is, és azt az időt, amely ahhoz szükséges, hogy a könyv felérkezzen a raktárból. Ez az együttható még a rendkívül körülményes vatikáni kézirattárban is csak két óra harminc perc volt – ezt Bottyán többször is tesztelte – pedig ott még a pápai állam határán is keresztül kell jutnia, és olaszul vagy latinul kellett elmagyaráznia az ügyintézőnek, hogy mit is akar. A párizsi nemzeti könyvtárban egy időben az volt a szokás, hogy csak másnapra hozták ki a könyveket, így ott akár huszonnégy óra is lehetett a könyvhöz jutási együttható. De ezt azóta szerencsésen megváltoztatták. A rekordot az Egyetemi Könyvtár tartotta, ahol egyszer mindössze harminchárom percet vett igénybe, hogy leadja a ruhatárba a táskáját, beiratkozzon, ellenőrizzék, hogy kutató, kifizesse a beiratkozási költséget, kitöltsön három kérőlapot, leüljön a kutatóba, bekapcsolja a gépét, és kihozzanak az asztalához egy kéziratot, egy kora újkori nyomtatványt és egy 1990-es könyvet. Az OSZK nyolc napja a genealógus összehasonlító könyvtárvizsgálatai alapján egyedülálló teljesítménynek tűnt.

Csalódottan ült le a hatalmas olvasótermek egyikében a közel hatszáz asztal egyikéhez, és gyorsan átnézte Révay Zoltánnak egy másik könyvét, amely szintén titkosírásokról szólt, de csak néhány oldalon foglalkozott a Rákóczi korral. Az asztalok jelentős részénél nem ült senki. Bottyán szomorúan idézte fel egyetemista éveit, amikor minden bölcsészkari társa – akár szüksége volt könyvtárra, akár nem – ide jött fel a vizsgaidőszakban olvasni, tanulni, vagy inkább csak találkozni a többiekkel. Az évnek ebben a részében, késő júniusban hatalmas tömegek látogatták a könyvtárat, volt, hogy délelőtt tízre nem csak, hogy beteltek a hatalmas olvasótermek, de már a századik sorszámot osztották a bejáratnál a várakozóknak. Ma viszont senki nem jár ide, a termek kihaltak. Ez persze kellemes egy magányos kutatónak, aki nem kizárólag az egyetemista lányokat akarja nézegetni, de ezzel együtt Bottyán nem tudott szabadulni attól az érzéstől, amelyet az él át, aki egy néptelen fogadáson ráébred, hogy megtévesztették, és mindenki, aki számít, valahova máshová ment bulizni.

Gyorsan átnézte a könyv összes titkosírás rendszerét, és nem lepődött meg azon, hogy sem az Évától kapott kódtáblát, sem a levél kulcsát nem találja. Menekülhetnékje támadt, elhagyta a könyvtárat, és a Várhegy oldalán leereszkedve és a Lánchídon átkelve gyorsan elsétált a Magyar Tudományos Akadémia faborítású kézirattárába, ahol a Rákóczi féle titkosírások kulcsainak másolatait őrizték a Révay könyv szerint.

A kézirattárban maga is meglepődött, hogy kevesebb, mint húsz perc alatt megkapta azt a három vaskos papírdobozt, amelyről feltételezte, hogy kulcsok másolatait tartalmazza. Szerencséje volt, az egyikben valóban talált egy köteg papírt, több mint hetven olyan jellegű táblázattal, mint amilyet Edelényi Éva mutatott neki. Kézzel írták őket, valószínűleg még a 19. században másolták le az eredeti forrásokról.

A papírhalom tetején feküdt egy több évtizedes kérőcédula „Révay Zoltán alezredes” aláírással. Bottyán szerette az ilyen véletlen nyomokat, ezekből derült ki sokszor, hogy melyik kutató foglalkozik vele párhuzamosan ugyanazokkal a forrásokkal, mint amelyeken ő dolgozik. Ebben az esetben azonban azt lehet mondani, hogy kicsit kihűlt a nyom. Lehet, hogy a hetvenes évek óta senki nem bolygatta ezeket a titkosírásokat? – gondolta Bottyán.

Késő délutánig tartott, amíg mindegyik kódtábláról egyenként megállapította, hogy nem azonos azzal, amit keres. Azokat a titkosírásokat gyorsan kizárta, amelyek jeleket feleltettek meg a betűknek és a szavaknak. Azon rendszereket azonban, amelyekben két és háromjegyű számok álltak az ábécé betűi, a szótagok, a kettős betűk és a gyakoribb politikai szereplők nevei mellett a táblázatban, csak hosszas próbálkozás után tudta kizárni. Mindegyik esetben egyenként kellett behelyettesítenie a kulcs értékeit az Ocskay levél számsorozatába, hogy megállapítsa, nem a megfelelő táblázatot használja.

Túl könnyű lett volna, ha ilyen gyorsan sikerül, gondolta fáradtan a nap végén, és maga sem tudta miért, írt egy sms-t, amelyben találkozóra hívta Évát.

***

Este nyolc, a kávézó melletti sörözőben Bottyán ráébred, hogy tulajdonképpen semmilyen eredményről nem tud beszámolni a megrendelőjének, ezért, miután gyorsan összefoglalja a nap eseményeit, a titkosírások magyarországi történészeiről kezd mesélni Edelényi Évának.

- Képzelje, valahogy ezt a témát kisajátították a hírszerzők. Alezredesi meg hasonló beosztásban dolgozó titkosügynökök írtak a rejtjelezés történetéről, valószínűleg azért, mert csak ők férhettek hozzá az ilyen típusú anyagokhoz. Nem mintha a Rákóczi féle titkosítási módszerek államtitkot képeztek volna a hetvenes évek Magyarországán – bár ki tudja. Az egyik ilyen hírszerző alezredes Révay Zoltán volt, az ő könyveit és forrásait hajkurásztam ma egész nap. Ő volt talán az egyetlen, aki Ocskay korának titkosírásaival módszeresen foglalkozott.

- Felteszem, nem valamiféle James Bond vagy Indiana Jones típusú figurára kell gondolni, aki állandóan verekszik és közben nagyon intelligens – érdeklődött Éva.

- Az intelligencia megvolt, de ezek jobbára pocakos urak lehettek, akik az íróasztal mellett ülve dolgoztak, bár egyikről sem láttam fényképet. Egy másik hírszerző titkos ügynök Gyürk Ottó volt, aki még egy második világháborús Enigma gépet is modellezett magának egy táskaírógépből. Hogy mivel foglalkozott mint katonai hírszerző, nem tudom, de civil életben arról lett híres, hogy egyike volt azoknak, akik feltörték Gárdonyi Géza titkosírását.

- Annak a Gárdonyinak? Kezdem azt hinni, hogy Magyarországon mindenki titkosírásokat gyártott.

- Ha nem is mindenki, de Gárdonyi például igen, a naplóit kódolta egy nagyon is körmönfont rendszerben. Én biztos, hogy nem tudtam volna megfejteni. Mondjuk hatalmas titkok abban sem voltak, jobbára arról írt, hogy ő a legjobb magyar író, akit nem értékelnek eléggé, majd a kortársait kritizálta. Gyürk azután ráállt egy másik rejtély megoldására, egy vaskos titkosított imakönyvet próbált megoldani harminc éven keresztül. Eredmény nélkül.

- Gondolja, hogy mi is erre jutunk? Harminc év munka eredmény nélkül? – a nő egészen kedvesen mosolygott, lényegében flörtölt. Bottyánnak, ha voltak is eddig kétségei, hogy Éva esetleg bánja, hogy ok nélkül hívta el sörözni, most megnyugodhatott.

***

Másnap Bottyán elhatározta, hogy megnézi a Rákóczi féle titkosíráskulcsok eredeti példányait. Abban reménykedett, hogy a tizenkilencedik századi másolatok közül esetleg éppen az maradt ki, amelyre neki szüksége van. Ehhez az akcióhoz fel kellett mennie a Magyar Országos Levéltárba a Bécsi kapu térre. A feladatot némileg körülményessé tette, hogy a levéltárban minden iratot három nappal korábban kellett kikérni. Ezt elvileg meg lehetett tenni e-mailben vagy telefonon is, Bottyán mégis a személyes látogatás mellett döntött.

A raktári számokat különféle nyomtatott kiadványokból, úgynevezett segédletekből kellett kikeresnie, ez azonban lényegesen bonyolultabb tevékenység volt, mint egy könyvtár esetében a katalógust használni. A segédletekben ugyanis a legritkább esetben lehetett egy-egy adott levélre rákeresni, inkább nagyobb levéltári egységek szerepeltek bennük, így a kutatónak előre rendelkeznie kellett bizonyos háttér információkkal, hogy mit is keres pontosan. Másrészt pedig a segédletek nem mindig tartalmazták éppen azt a számot, amelyet a kérőcédulára kellett írnia, sokszor inkább csak valamiféle kódra mutattak, amelyet aztán egy másik segédletből lehetett kikeresni, hogy végül a raktári jelzet meglegyen. Olyan segédlet is volt, amely olyan kódokra mutatott, amelyeket aztán sehonnan sem lehetett kikeresni. Végül pedig az tette izgalmassá a dokumentum kikérést, hogy a sok évtizedes segédletek elavultak, de a levéltárosok a változtatásokat és az új információkat ceruzával gondosan bevezették a nyomtatott könyvekbe. Így aztán hiába volt meg Bottyánnak a gépén minden fontos segédlet másolata, a ceruzás bejegyzések miatt mégis személyesen kellett felmennie a levéltár épületébe, mert tudta, hogy jobban teszi, ha az ottani, telejegyzetelt példányokat forgatja. És persze voltak olyan titkok is, amelyek sem a nyomtatott segédletekből, sem a ceruzás bejegyzésekből nem derültek ki. Az ilyen titkokat csak a levéltárosok tudták. A genealógus tisztelte őket, és egy kicsit tartott is tőlük.

Bottyán kikereste a Rákóczi szabadságharc segédleteiben azokat az egységeket, ahol a titkosírás kulcsokat és a legfontosabb kódolt leveleket sejtette. Kitöltötte a kérőlapokat, majd az olvasószolgálat felé vette az irányt. Hamar kiderült azonban, hogy hibát követett el. A levéltár szabályzata szerint ugyanis egy nap legfeljebb négy kérőlapot szabadott leadni. Egy kérőlapon pedig nem szabadott többet kikérni, mint:

• - egy csomót vagy dobozt,
• - vagy egy csomót meg nem haladó terjedelemben öt tételt,
• - vagy egy csomót meg nem haladó mennyiségben tíz darab szálas iratot (például iktatószámot, levelet, numerust),
• - vagy öt darab kötetet,
• - vagy egy téka vagy öt darab térképet vagy tervrajzot.

Bottyán az egyetemen tanult levéltári alapismereteket, de meghaladta a felfogóképességét, hogy mi a teendő, ha a segédletben nem csomó, doboz, tétel vagy irat szerepel, hanem capsa és pallium. Ezekből vajon mennyit kérhet ki? Hogyan viszonyul egy pallium egy tételhez, és mi a kapcsolat a capsa és a csomó közt? Mi a helyzet, ha a tétel nagyobb, mint a doboz? És miért szerepelnek még capsák a levéltárban, amikor a capsa eredetileg egy bőr zsákot jelentett, amiben a gerendára lógatták az iratokat, hogy megvédjék őket a kártevőktől.  Csak nem lógnak ma is zsákok a levéltár pincéiben?

Bottyán a levéltári alapfogalmakat csak megközelítőleg értette, nem csoda, hogy rendszeresen elkalkulálta magát, és – mint ezúttal is – a levéltárosnak kellett figyelmeztetnie az egyszerre kikérhető anyag mennyiségére.

A napból azonban még bőven maradt a négy kérőlap leadása után is, ezért Bottyán lesétált a Ráday utcába, ahol a Ráday levéltárban Ráday Pálnak, Rákóczi kancellária vezetőjének az iratait őrizték. Belépett a levéltárba, és megelégedéssel vette tudomásul, hogy húsz perc után a kezében voltak Ráday titkosírástáblái, és estig végzett is mind a harminc kulcs ellenőrzésével. Egyik sem volt azonos az Ocskay levél kulcsával.

Este megbeszélték a pénzügyeket. Abban maradtak, hogy a részleteket nem Évával intézik. A megállapodás úgy szólt, hogy mindenről beszámol a kontaktnak, aki Éva volt (Bottyán ezt lelkiismeretesen teljesítette), és egy e-mailben megírja egy adott címre, hogy azon a héten hány munkaórát töltött el az Ocskay üggyel. A díjazás időarányos volt, és annyira nagyvonalú, hogy Bottyán nem sajnálta, hogy nyaralás helyett könyvtárazik. Egyébként sem lett volna kivel nyaralnia.

A történet itt folytatódik.