A regény előző része itt olvasható.

- Kircher nem volt ismeretlen Magyarországon. Voltak barátai, levelezőpartnerei, rajongói. Nádasdy Ferencnek és Lippay György érseknek ajánlotta az Egyiptomról szóló könyve egy-egy fejezetét. Az érsek azt kapta, amelyben az egyiptomiak mérnöki tudásáról van szó, például, hogy hogyan tudtak akkora kőtömböket mozgatni. A sok ajánlásért mindig kapott valami anyagi támogatást is, amit a különlegességekből és egzotikus tárgyakból való gyűjteményének gazdagítására költött. Több arisztokrata, egy Batthyány, sőt egy Erdődy gróf is meglátogatta Rómában. – sorolta P.S.T., amit a papírjára írt. - Nádasdyval a távcsövek szerkesztéséről levelezett, küldött is neki egy pompás csillagászati távcsövet. A nagyszombati jezsuitáktól bányászati információkat kapott a földalatti világról szóló könyvéhez különféle ércekről, földalatti vizekről, és barlangi törpékről. Pedig a törpékről nem szabad beszélni, aki szól róluk, rövidesen meghal. – tette hozzá mosolyogva. - Bányafelügyelők gyűjtötték az adatokat.

- Jó, értem. Tehát Kirchert többen ismerték. De hogy kerül a kódkönyve egy brigadéros kezébe. Ocskay katona volt. Nem tudós, nem arisztokrata, és nem is bányafelügyelő.

- Lippay több könyvet is olvasott tőle, tudjuk, hogy maga küldte el az érseknek a Polygraphiát. Ez a példány azóta is Esztergomban van a Főszékesegyházi Könyvtárban.

- Ja, és Rákóczi felkelői bementek az érseki könyvtárba egy kis Kirchert olvasni?

Az öreget nem lehetett kizökkenteni. Mintha számított volna Bottyán hitetlenkedésére, és készült is rá.

- Amikor Nádasdy Ferenc meglátogatta Kirchert Rómában, kíséretében utazott egy bizonyos Bezerédi Zsigmond. Együtt csodálták meg a jezsuita tudós híres magángyűjteményét. Bezerédi itt – nézett a jegyzeteibe – látta egy tengeri ló kétarasznyi fogát, egy megnyúzott vízi kígyót, meg egy másik kígyó kipreparált bőrét, amelynek szájába ötször belefért a karja. Le volt nyűgözve.

- Bezerédi… - mondta fakó hangon Bottyán.

- Ismerős a név? Ennek a Zsigmondnak volt egy Imre nevű fia. Bezerédi Imre. Ő is Rákóczi brigadérosa volt. Ő is áruló lett. Ocskay átállása után végezték ki.

Bottyán hallgatott. Kezdett elolvadni a hitetlenkedése. Hogy Bezerédinek apja révén lehetett egy Kircher könyve, ez legalábbis nem volt teljesen irreális.

- De ez még nem a vége – folytatta az öreg.

- Nem? – kérdezte bambán Bottyán. – Mi jön még?

- Jakusith neve mond valamit?

- Az égvilágon semmit. Honnan kéne ismernem.

- Van Arany Jánosnak egy rémballadája. Az a címe, hogy Katalin, és egy adott ponton ezt a Katalint befalazzák. Egy Jakusith is szerepel benne, mint Oroszlánkő várának ura. Látta Oroszlánkőt? Itt van a Fehér Kárpátokban, pár kilométer a cseh határtól. Negyedóra innen autóval. Alig maradt belőle néhány kő, de így is csodálatos hely. Hallgassa csak, azt írja Arany: „Fenn, a tetőn, e büszke vár, egyetlen kő a zsámolya, egy óriás kőszál, hova a felleg is hódolni jár.”

- Lenyűgöző.

- Na igen. Ennek a Jakusithnak, aki a balladában megöli Katalin szeretőjét, és egyébként a valóságban is megölte, volt egy unokaöccse, Imre. Ez a Jakusith Imre pedig gyűjtötte Kircher könyveit. Tetszettek neki a titokzatos dolgok, amikről a szerző írt. Aztán levelezett is a tudóssal, aki elküldte neki az összes könyvének listáját. Jakusith visszaírt neki, hogy ebből neki már sok megvan, de pont a Polygraphia még hiányzik. Többet nem tudunk, de egyáltalán nincs kizárva, hogy kapott egy példányt a szerzőtől. Namost – nézett megint a jegyzeteibe – Jakusith várúr 1692-ben meghalt. Oroszlánkő pedig szerepet kapott a szabadságharcban. Akar találgatni, hogy Rákóczi melyik brigadérosa foglalta el a várat, amelynek a könyvtárában volt egypár Kircher?

Bottyán nem akart.

- Ocskay László.

Bottyán igyekezett megemészteni az új információkat. Kicsit később az az öreg félve megszólalt.

- Van még valami.

- Igen?

- Igen. Az Ocskayak és a Mednyánszkyak birtokszomszédok voltak. Alajost ismerte az egyik tizenkilencedik századi Ocskay leszármazott. Őt is Alajosnak hívták. A két Alajos együtt történészkedett. Érti, miért mondom ezt?

- Azt akarja mondani – szólt Bottyán csendesen – hogy a kódtábla és a levél közvetlenül is kerülhetett az Ocskay családtól Mednyánszkyhoz. Hogy feleslegesen nyomoztam a Rákóczi levéltár után? Lehet, hogy nem is mentek körbe a dokumentumok, hanem találtak egy „shortcut”-ot?

- Biztos nem feleslegesen – vigasztalta az öreg – ha nem teszi, most nincsen itt. És az kár volna.

- És mindezt, amit most elmondott, és ami egy kicsit több, mint amit én hónapok alatt előástam, most találta itt, alig két óra alatt? – kérdezte Bottyán kételkedve.

- Nem, mindezt az első tíz percben találtam egy cikkben, ami Kircher magyar kapcsolatairól szólt. Utána csak jegyzetelgettem, ellenőriztem néhány részletet, és azóta Arany versét olvasgattam. Igen hosszú.

Bottyán le volt nyűgözve. Az öreg folytatta.

- Nem akarom túlterhelni adatokkal, de mit gondol, honnan ismerte Arany a befalazós történetet?

- Honnan?

- Egy bizonyos Mednyánszky Alajostól, aki könyvbe foglalta a balladát, amiből aztán a költő verset formált. Később pedig Jókai is beveszi a történetet az Ocskay könyvébe.

- Tényleg, - mondta Bottyán, - azért volt olyan ismerős nekem.

Az öreg egy darabig csendben maradt, de csak azért, hogy felkészüljön a nagymonológra.

- Látja, ez a vidék nem is annyira periférikus, mint ahogy gondolta. A történetnek, amit nyomoz, minden fontos részlete itt, Trencsénben esett meg. Itt harcolt Ocskay, itt keletkezett a levél, ide köthető az a Kircher kötet, aminek a kódját felhasználtak hozzá. Itt vesztette el azt a csatát Rákóczi, ami miatt Ocskay elpártolt tőle. Ide hozták később vissza a fejedelem titkos levéltárát, és vagy itt került ki belőle a maga titkosírástábla töredéke, vagy itt adta át egy későbbi Ocskay egy Mednyánszkynak. Elég koncentráltak vagyunk, nem?

- Elismerem – mormogta Bottyán. – gratulálok.

- Itt kezdődik, és itt is végződik a maga története – nézett a szemébe az öreg.

***

Miután eljött az öregtől, Bottyán visszagurult a panzió elé. Kiszállt az autóból, bezárta az ajtót, majd sétálni indult az erdőbe vezető betonúton. Gondolkodnia kellett. Elsősorban a zöld Fordról gondolkodott.

Hogy lehet az, hogy ő maga úgy érzi, nem talált semmi izgalmasat, de valaki mégis ennyire kíváncsi az eredményeire? Lehet, hogy rájött a titokra, de még maga sem vette észre? De mi lehet az, ami ennyire zavar valakit ma egy több száz éves történetben? Mi olyan izgalmas ebben a nyomorult Ocskay levélben?

Bottyán paranoiája a tetőfokára ért, folyamatosan idegesen nézelődött maga mögé. Még csak öt óra volt, de a hegygerincen vezető út a kora esti órában szinte teljesen sötét volt. A genealógus minden zajra teljes készenlétben fordult meg, minden lehulló levelet potenciális támadónak vélt. Úgy érezte magát, mint egy akcióhős bevetés előtt.

Ez a felkészültség lehetett az oka annak, hogy amikor a sötétben a motor fényszórója hirtelen felgyulladt, elvakította, majd megindult egyenesen felé, a legkevésbé sem lepődött meg. Inkább megnyugodott: végre kezdődik. Eszében sem volt elfutni, telve volt harci vággyal, dühét az ellenségén akarta kitölteni, bárki is legyen az. Kitámasztotta a lábát, és bevárta a motort, majd az utolsó pillanatban ellépett balra. Bár véletlenszerűen választotta éppen a bal oldalt, a döntése szerencsésnek bizonyult, és lényegében az egész ütközetet eldöntötte. A motoros ugyanis a bal kezében tartotta a botot, és csak akkor tudott volna lecsapni vele, ha Bottyán kézre esik neki. A genealógus azonban éppen a motor másik oldalára lépett át, így a támadónak gyorsan kellett módosítania a tervén, a fabotot megpörgette a feje felett, és éppen csak elérte vele az áldozata hátát, ahogy elhúzott mellette, majd sietve megfordult. Túl szűken.

Bottyánnak az őt ért eltévedt ütés is meglehetősen fájt, de inkább csak a dühét fokozta. Rögtön megérezte a motor bizonytalan fordulásában a kínálkozó lehetőséget, gyorsan és agresszíven elindult a támadó felé. A vezető nem volt felkészülve arra, hogy a reflektorral, motorral és bottal megfélemlített áldozata nem kétségbeesetten menekül, hanem szembefordul vele. Lassított, hogy összeszedje magát, de nem volt elég keze ahhoz, hogy a motort is irányítsa és a botot is megfelelően forgassa. Amíg megpróbált úrrá lenni a helyzeten, Bottyán épp odaért hozzá, és egyszerűen fellökte. A támadó keze a kormányba kapaszkodott, önkéntelenül felbőgette a motort, a hátsó kerék kipörgött, majd a motor teljes erővel kiszaladt alóla. Ő maga tehetetlenül a hátára esett, de nem volt ideje, hogy magához térjen, mert Bottyán kíméletlenül a mellkasára ugrott, beletérdelt a tüdejébe, két kézzel megragadta a bukósisakját, és dühösen verni kezdte a fejét a földbe. Minden ütésére az aszfalt válaszolt, az áldozattá vált támadó a harmadik ütés után lényegében magatehetetlen volt.

Ahogy a motoros tagjai mozdulatlanná váltak, Bottyán kiesett a szerepéből. Mégsem verhet agyon egy magatehetetlen embert, bármennyire is kedve volt hozzá. Lemászott a mozdulatlan testről, és kicsit lihegve, de elbizonytalanodva felállt. Egy érkező autó fényszórói világították be az utat, a vezető lassított, bizonyára segíteni akart a földön fekvő, szerencsétlenül járt férfin. Kiszállt az autóból, és valamit odakiáltott. Bottyán hátrafordult, hogy megpróbálja értelmesen elmagyarázni, valójában ő az áldozat, őt kell sajnálni, és hogy általában véve jó lenne kihívni a rendőrséget. De éppen csak hozzáfogott volna a magyarázkodáshoz, amikor a motoros támolyogva feltápászkodott, odabicegett a motorjához, a döbbent Bottyán szeme előtt felrángatta a motorját, beindította, és gyorsan ráült. A motor – most látszott csak, hogy egy legalább huszonöt éves MZ – recsegve felbőgött.

- Hé! – kiáltotta Bottyán, hátha ezzel megállítja a támadót, de közben azon gondolkozott, vajon a motor fog-e előbb szétesni, vagy a motoros leszédülni róla.

***

Sok idő telt el. Este fél tízkor már majd négy órája ült a fotelben Hanát várva. Amikor az érkező nő végre felgyújtotta a bejárati ajtó előtti villanyt, már nem is örült.

- Nagyon vártalak. – mondta nem kevés szemrehányással. Csalódott volt, mint egy mellőzött kisfiú. Azt remélte, hogy gondos ápolást kap, kivallatják a kalandjáról, és megdicsérik a bátorságáért. Ehelyett üres lakás fogadta, ahol kénytelen volt kiszolgálni magát a nő konyak készletéből. Négyszer szolgálta ki magát.

- Igen, - mondta fáradtan Hana, - hirtelen úgy alakult, hogy a volt férjemet kellett ápolnom. Csak most tudtam eljönni.

- Nem is tudtam, hogy van volt férjed.

- Nem érdekes.

- Jó. Engem viszont valaki meg akart ölni. – mondta felháborodottan. De hiába várta, hogy a nő kétségbeesik, vagy ijedten faggatni kezdi a történtek felől. Ehelyett csendben volt. És amikor végül fáradtan megszólalt, akkor sem azt mondta, amit kellett volna:

- Dehogy akart megölni.

- Ezt hogy érted? Megheckelték a számítógépemet, hetek óta követ egy zöld Fordos fickó országhatárokon át, és a sötét erdőben nekem támadt egy motoros. Vagy valamit félreértettem volna? Kimaradtam valamiből?

- A volt férjem sokkal rosszabb állapotban van, mint te. A zöld Fordról és a hackerről semmit nem tudok. De a motoros ő volt.

- Hülyéskedsz?

- Valahogy kötődik hozzám. Kicsit féltékeny most. Így fejezi ki. Szét van csúszva.

- Kicsit féltékeny? Amikor kicsit féltékeny, bottal támad a szeretőidre? Te tulajdonképpen kinek az oldalán állsz?

- Ahogy már céloztam rá – mondta a nő rendkívül szárazon – eddig nem sok olyan alkalom adódott, hogy kiderüljön, ennyire elveszi az eszét a féltékenység. Öt éve külön élünk, szóval igazán nem gondoltam volna, hogy neked esik. Sajnálom. Az ember nem választja meg a rokonait.

- Hát éppen a férjét mégiscsak választja, nem?

- Nem. A volt férjét az ember nem választja. Te ezt nem érted.

Hallgattak. Bottyán lecsillapodott. Végiggondolta a helyzetet. Öt percig csendben voltak, ez mindkettőjüknek jót tett. Végül a férfi összeszedte magát:

- Akarod, hogy elmenjek?

Hana töltött magának a konyakból, majd felhajtotta. Felgyújtotta az olvasólámpát, hogy legalább lássák egymást. Bottyán szemébe nézett.

- Azt szeretném, ha mielőbb visszajönnél. Jó nekem, ha itt vagy. De most lehet, hogy tényleg jobb volna megvárni, míg elrendeződik a helyzet. Nem uralkodhat rajtam, ezt el kell fogadnia. De időre van szükség. Én a te oldaladon állok, de felelős vagyok érte. – Hallgatott egy keveset, majd hozzátette: - Szerintem vissza fogsz jönni, és nem is csak énmiattam. Itt magadra találtál. – Megint hallgatott egy sort. - De most gyere! Verekedtél. Ápolásra van szükséged.

A történet itt folytatódik.