A regény előző része itt olvasható.

A karácsonyt Éva összeszorított fogakkal csinálta végig. Mosolygott anyjáéknál, ahol Laci előző házasságából született gazdag, elkényeztetett gyerekei és unokái körül forgott minden, és ahol csak a Gézával váltott sokatmondó pillantások, meg a tényleg jól sikerült puncs adott némi enyhet. Mosolygott apjánál is, aki ezúttal az ünnepre való tekintettel már ebédidőben sem volt színjózan, bár becsülettel igyekezett tartani magát, és ami igazán jól esett Évának: szemmel láthatólag őszintén örült az ajándéknak, ami egy számítógépre telepíthető szótárprogram volt. Nem a legfrissebb verzió, de apja kőkori operációs rendszerrel üzemelő gépére éppen ez kellett.

December 26-án délelőtt tízkor Éva a Balaton felé tartó vonaton ült, és azt érezte, ez a legjobb dolog, ami az elmúlt néhány hétben történt vele. A kocsi nem volt éppen üres, mert a gyér munkaszüneti menetrend és a vidéki rokonoknál esedékes karácsonyi ebéd miatt sokan választották ezt a járatot, de kellemes meleg és ünnepi hangulat uralkodott, a szokásos kolbászos szendvicsek helyett szinte minden utas táskájában csillogó papírba csomagolt ajándékok. Székesfehérvár után még a hó is szállingózni kezdett, és ez tényleg több volt, mint amit bárki a karácsonytól várhat. A csatlakozással sem volt semmi probléma, és mire harangoztak, Éva a jól megérdemelt török kávét kortyolgatta, a kultúrák békés egymás mellett élése nevében svéd sáfrányos kaláccsal. A konyha meleg és szegfűszegillatú, a sparhelten többféle étel, Pipi néni pedig olyan jókedvű, amilyennek rég nem látta.

A regény előző része itt olvasható.

Az esőáztatta sírok közt botladozva azon gondolkozott, mennyire megszokta, hogy míg anyai felmenőinek sírját rendszeres időközönként meglátogatja, kidobálja róluk az elszáradt virágokat és faleveleket, és hoz friss virágot, meg halottak napján mécsest, addig apja rokonságáról azt sem tudja, hol nyugszanak. Ha a családomra gondolok, majdnem mindig csak anyám családja jut az eszembe, pedig ott van apám családja is. Ők miért nem olyan fontosak nekem? Nem rájuk hasonlítok. Túl hangosak, túl vidámak nekem. Aranyosak, de semmi közöm hozzájuk. Ők aztán biztos nem bajlódnának azzal, hogy a család múltjában vájkáljanak és azon idegeljék magukat, hogy mit csináltak sok évvel azelőtt a felmenőik. Igaz, hogy nem is titkolózik senki semmiről, nagyon is nyíltan kimondják, kinek milyen hülyeségei vannak vagy voltak.

Jó lenne ilyennek lenni néha! Kevesebbet agyalni és problémázni. Végtére is semmi nem akadályozza ebben. Valahol benne is meg kell, hogy legyen az erre való képesség! Mit csinált volna rég halott apai nagyapja vagy valamelyik dédapja, ha váratlanul terhesen állít haza a lánya? Évának tulajdonképpen fogalma sem volt, kik lehettek ezek az emberek. Úgy képzelte, egy kiadós ordítozással és némi kisfröccsök feletti tanakodással biztosan megoldották volna a váratlanul érkező trónörökös problematikáját is, és a kisgyerek szépen felnőhetett volna az unokatestvérekkel, nagybácsikkal és nagynénikkel együtt. De hogy eltüntetni? Ilyen biztos nem jutott volna eszébe senkinek. Nem is lehet egy gyereket csak úgy eltüntetni. Ha meghal, az más.

Éva a nedves sírkő szélén ülve egy korhadt ággal kapargatta a mohás részeket a síremlékről. Kicsit túl praktikus volt a kisbaba halála a dédpapának, nem? Lehet, hogy benne volt a keze a dologban? Meg biztos nem ölte, persze. De hát csak tőle tudta Pipi néni, hogy meghalt, lehet, hogy ez igaz se volt. Lehet, hogy árvaházba került. Felnevelték az apácák. Vagy örökbe fogadta valaki. Valaki, aki még külön örült, mikor az apácák titokban megsúgták neki, jó házból való, bajba került úrilány gyerekét kapja, nem valami cselédlány butaságának gyümölcsét. Miért ne lehetett volna így. Ki lehet az ilyesmit nyomozni? Majd megkérdezi Bottyánt, ha legközelebb látja. Úgyis azon töprengett, vajon az apja örülne-e egy családfának. Bottyán hamar összerakja az ilyet, meg tud lenni annyi idő alatt, ami karácsonyig vissza van.

A regény előző része itt olvasható.

A somogyi látogatást követő hetekben Éva teljesen az ott hallottak hatása alatt élt. Úgy érezte magát, mint mikor valami nagyon izgalmas regényt olvas, és a saját élete, a munka, a barátok, a hétköznapi teendők csak lényegtelen, zárójeles átvezetések a könyv két fejezete közt. Csak épp itt ő maga keveredett bele egy könyv történetébe. Éva józan nőnek tartotta magát, realistának, akitől távol állnak a misztikus megvilágosodások, megmagyarázhatatlan beleérzések és túláradó érzelmek. Így aztán annál zavartabban és sebezhetőbben állt a furcsa történések előtt. A családállító csoport eseményei határozottan rímeltek a nagynénje által elmondott eseményekre. Megmagyarázták a rejtélyes, ismeretlen szereplők kilétét, a helyzet furcsa feszültségeit és alapvető konfliktusát. Ha korábbról ismerte volna a történetet, és most csak összeilleszti a csoporton tapasztaltakkal, akkor nem lett volna ennyire megzavarodva. Azt még valahogy el tudta képzelni, vagy inkább el tudta hinni, hogy a fejében lévő tudás egy ilyen speciális helyzetben mások számára is észlelhetően megjelenjen. Ami végképp összezavarta, éppen az volt, hogy ő soha semmit nem hallott, és ha Pipi néni igazat mond, nem is igen hallhatott ezekről a régi eseményekről. Egészen mostanáig mindez titok volt. De most, éppen most, mintha ő a családállítással felkavarta volna a régen leülepedett és eltemetett történetet, nagynénje kérdés nélkül, az Éva által átéltekről mit sem tudva szóba hozza és elmeséli az egész dolgot. Amitől rögtön érthetővé válik az érthetetlen. Hogy történt ez? Ismeretlen emberek eljátsszák egy Éva számára ismeretlen történet ismeretlen szereplőit egy teljesen mesterséges helyzetben, és ettől a való életben, Éva teljesen valóságos nagynénje elmesél egy igazi történetet, megtörve több mint hatvanévnyi hallgatást. Ennek így nincs értelme.

És hogy az egész még furcsább és érthetetlenebb legyen, mindeközben még azt is határozottan érezte, hogy hiába a megrázó történet, amiben nehéz bármi pozitívat találni, valahogy mégis jobban érzi magát most, hogy megtudta. Csúnya dolgokról hallott, mégis közelebb érzi most magát az összes érintetthez, mint eddig bármikor. Részben talán azért, mert a dédapai ág kikezdhetetlen tökéletessége némi emberi színezetet kapott, de volt ebben az érzésben más is. Valami furcsa könnyűség. A friss levegő beáramlása a kinyitott ablakon. Egy új élet kezdete. Remény, hogy máshogyan is lehet. Egyszerre ijesztő és boldogító érzések.

Valahogy le kellett horgonyoznia magát megszokott valóságához, ennek pedig legjobb módja egy Szilvivel való találkozó ígérkezett. Úgysem látták egymást hetek óta. Nehezen találtak megfelelő időpontot, végül csütörtök estében maradtak, mert a hétvége nem volt jó Szilvinek, a péntek este sem, majd elmondja, miért.

A regény előző része itt olvasható.

- Kircher nem volt ismeretlen Magyarországon. Voltak barátai, levelezőpartnerei, rajongói. Nádasdy Ferencnek és Lippay György érseknek ajánlotta az Egyiptomról szóló könyve egy-egy fejezetét. Az érsek azt kapta, amelyben az egyiptomiak mérnöki tudásáról van szó, például, hogy hogyan tudtak akkora kőtömböket mozgatni. A sok ajánlásért mindig kapott valami anyagi támogatást is, amit a különlegességekből és egzotikus tárgyakból való gyűjteményének gazdagítására költött. Több arisztokrata, egy Batthyány, sőt egy Erdődy gróf is meglátogatta Rómában. – sorolta P.S.T., amit a papírjára írt. - Nádasdyval a távcsövek szerkesztéséről levelezett, küldött is neki egy pompás csillagászati távcsövet. A nagyszombati jezsuitáktól bányászati információkat kapott a földalatti világról szóló könyvéhez különféle ércekről, földalatti vizekről, és barlangi törpékről. Pedig a törpékről nem szabad beszélni, aki szól róluk, rövidesen meghal. – tette hozzá mosolyogva. - Bányafelügyelők gyűjtötték az adatokat.

- Jó, értem. Tehát Kirchert többen ismerték. De hogy kerül a kódkönyve egy brigadéros kezébe. Ocskay katona volt. Nem tudós, nem arisztokrata, és nem is bányafelügyelő.

- Lippay több könyvet is olvasott tőle, tudjuk, hogy maga küldte el az érseknek a Polygraphiát. Ez a példány azóta is Esztergomban van a Főszékesegyházi Könyvtárban.

- Ja, és Rákóczi felkelői bementek az érseki könyvtárba egy kis Kirchert olvasni?

Az öreget nem lehetett kizökkenteni. Mintha számított volna Bottyán hitetlenkedésére, és készült is rá.

- Amikor Nádasdy Ferenc meglátogatta Kirchert Rómában, kíséretében utazott egy bizonyos Bezerédi Zsigmond. Együtt csodálták meg a jezsuita tudós híres magángyűjteményét. Bezerédi itt – nézett a jegyzeteibe – látta egy tengeri ló kétarasznyi fogát, egy megnyúzott vízi kígyót, meg egy másik kígyó kipreparált bőrét, amelynek szájába ötször belefért a karja. Le volt nyűgözve.

- Bezerédi… - mondta fakó hangon Bottyán.

- Ismerős a név? Ennek a Zsigmondnak volt egy Imre nevű fia. Bezerédi Imre. Ő is Rákóczi brigadérosa volt. Ő is áruló lett. Ocskay átállása után végezték ki.

Bottyán hallgatott. Kezdett elolvadni a hitetlenkedése. Hogy Bezerédinek apja révén lehetett egy Kircher könyve, ez legalábbis nem volt teljesen irreális.

- De ez még nem a vége – folytatta az öreg.

- Nem? – kérdezte bambán Bottyán. – Mi jön még?

- Jakusith neve mond valamit?

- Az égvilágon semmit. Honnan kéne ismernem.

- Van Arany Jánosnak egy rémballadája. Az a címe, hogy Katalin, és egy adott ponton ezt a Katalint befalazzák. Egy Jakusith is szerepel benne, mint Oroszlánkő várának ura. Látta Oroszlánkőt? Itt van a Fehér Kárpátokban, pár kilométer a cseh határtól. Negyedóra innen autóval. Alig maradt belőle néhány kő, de így is csodálatos hely. Hallgassa csak, azt írja Arany: „Fenn, a tetőn, e büszke vár, egyetlen kő a zsámolya, egy óriás kőszál, hova a felleg is hódolni jár.”

- Lenyűgöző.

A regény előző része itt olvasható.

Álmosan üldögélt a panzió étkezőjében. Kávéja maradéka kihűlt a csészében, laptopján a megválaszolatlan e-mailek gondosan megcsillagozva várták, hogy egyszer több kedve lesz foglalkozni velük. A szomszéd asztalnál háromgyerekes német család reggelizett hangosan, a legnagyobb fiú egy kis laptopot nyomogatott. Bottyán hátrafordult székében, és a helyiség nagy ablakán keresztül kinézett a késő novemberi erdős útra.

Kevés erőt érzett magában, az éjszakák kimerítették. Vagy talán az is lehet, hogy nem a Hana féle teljes elfogadást várja a nőktől, hanem valamiféle Noémis flörtölést, ki tudja? Mindenesetre most gondolkozott el először azon, hogy meddig is tarthat az itteni expedíciója. Talán délután érdemes lenne lesétálni a nővel az angolkertbe, megnézni az öreg Aspremont életművét, és közben a gondosan telepített hárs és akácfák alatt óvatosan felvetni a kérdést.

A német család az eddigiekhez képest is felhangosodott, az anya és az apa egymással versenyezve győzködte a nagyfiút, aki kirándulás helyett kizárólag a laptopjával akarta tölteni a napot. Fel sem nézett, hogy válaszoljon a szüleinek, egykedvűen nézegette a képernyőt, majd hirtelen felállt, és a genealógus legnagyobb megdöbbenésére odalépett hozzá.

- Tudja, hogy kémprogram van a gépén? – kérdezte olyan szép kiejtéssel angolul, amit azok a gyerekek sajátítanak el, akik minden délutánjukat szinkronizálatlan tévésorozatok előtt töltik. Bottyán bármire inkább számított volna, mint éppen erre. A szülők is megütközve figyelték a jelenetet, valószínűleg csak részben értették, miről van szó. Talán csak az idegenre való tekintettel nem kezdtek kiabálni a fiúval.

- Mit mondasz? – Bottyán önkéntelenül a laptopjára helyezte a kezét, és közelebb húzta magához.

- Be tudok menni a gépére. Hacker vagyok. – magyarázta a fiú a legnagyobb természetességgel, mintha régi barátok volnának. – Zárak kinyitásához is értek. A lényeg, hogy úgy nyissam ki, hogy ne maradjon nyoma. Versenyeken is szerepeltem.

- Gratulálok, - mondta Bottyán szárazon, - hadd kérjelek meg, hogy lépj ki a gépemről. Amit csinálsz ugyanis, illegális. – aztán hozzátette – Nem titkos, amin dolgozom, de idegesít egy kissé, ha valaki belenéz a gépembe.

A regény előző része itt olvasható. 

Az öreg ivott egy kis vizet.

- De vissza Rovnyéhoz! Az Aspremont főúr nem takarékoskodott az erőforrásokkal. Nyárfát hozatott. Bizonyára tudja, hogy az Alpoktól északra általában nyárfával helyettesítik az itáliai kertek cédrusait. Tudta, hogy Rousseau síremléke körül is nyárfák állnak Ermenonville-ben? – Bottyán nem tudta. – A gróf évtizedekkel a kertépítés előtt rendelt Németalföldről kanadai nyárt is. Képzelje, ahogy a facsemeték átkocsizzák egész Európát. De megérte, mert aztán sok környékbeli magyar nemesi kúria fasorainak ősszülei lettek, ahogy Mednyánszky írja. Aztán az Aspremont építtetett remetelakot, pogány Minerva szentélyt, szarkofágot a meghalt feleségének, lovagházat, barlangot, némi romot, gótikus kertkaput és vitézi sírkövet illesztett a kerítésfalba, és néhány további síremléket emelt egy barátjának, a kertészének, hogy aztán az utolsót, rajta megható antik szoborjelenettel, ő maga kapja, amikor szomorú lánya, Erdődy Györgyné emléket állított neki. Mindezek úgy helyezkednek el a kert különféle fával árnyékolt terein, hogy az összhatás a lehető legfestőibb legyen. Talán hallott róla, hogy a temetkezés tipikus szokás volt az angolkertekben – kalandozott el újra az öreg. – A kert az emlékezés színhelye. Kazinczy Ferenc a kislányát temette el a parkjában, Csáky Manó a szüleinek emelt síremléket hotkóci kertjében, Andrássy Lipót a betléri parkban saját magának építtetett kápolnát nagy márványkoporsóval. De talán a rovnyei kert vált leginkább a halottkultusz emlékhelyévé.

Kiszáradt a szája a sok beszédtől, megint belekortyolt a vízbe.

A regény előző része itt olvasható. 

Látszólag nem történt semmi a következő két hétben. Bottyán minden délelőtt átment P.S.T-hez, módszeresen átválogatta a könyvtárát, néha óvatos árajánlatot tett egy-egy nyomtatványra. Ezek közt volt Bethlen János négy kötetes Erdély történetének első kiadása, Szentiványi Márton három vastag kötete Válogatott érdekességek a különféle tudományokból címmel, Johann Heinrich Alsted hét kötetes, már Bethlen Gábornak ajánlott, de még Németföldön befejezett enciklopédiájának 1630-as kiadása, Giambattista della Portátol a De occultis literarum notis négy könyve 1593-ból, Johannes Jessenius Anatómiája, és Sacrobosco De spherajának 1518-as bécsi kiadása Georgius Peurbach csillagász kommentárjaival.

Bottyán feltételezte, hogy az öreg tisztában van könyveinek piaci értékével. De ez most nem az üzletről szólt. Egyszerűen szeretett a könyvtárban lenni, keresgélni, lapozgatni a könyveket, beszélgetni róluk.

- Tudta, hogy Jessenius Kepler barátja volt? – kérdezte P.S.T. – Maga boncolta az őrült II. Rudolf császárt. Azzal kísérletezett, hogy lefejezett embereket a fejük visszaillesztésével újjáélesszen? Sajnos a kísérletei nem voltak sikeresek, – somolygott az öreg – pedig hasznát vette volna, mert aztán őt magát is lefejezték.

Este Bottyán Hanával vacsorázott, és általában nála is maradt éjszakára. Időnként eszébe jutott, hogy a szlovák nővel mintha ott folytatná, ahol Noémivel abbahagyta, de aztán elhessegette ezt a gondolatot. Lelkiismeret furdalása volt? Dehogy. A kivett szobájáért megállapítottak egy jutányos, hosszú távú tartózkodás esetére érvényes bérleti díjat. A mosógéphasználat jogát is megtárgyalták. A második nap délutánján a genealógus leautózott a folyóvölgybe, és egy sportáru kereskedésben futásra alkalmas öltözetet vásárolt. Ezután minden nap kocogott fél órát a kihalt erdei úton. A reggeli ködben alig látott húsz méterre, de egyedül volt, gondolkodott, és aztán egész nap élvezte, hogy a rendszeres sportolás miatt felszabaduló boldogsághormonok átmossák az ereit.

A harmadik hét végén találta meg a könyvet. Addig nem is tudott róla, hogy keresi, de mikor a kezébe vette, mégis rögtön ráismert. A galériáról elérhető egyik polcon egyetlen sorozat kötetei sorakoztak, tizennyolcadik századi, mára nagyrészt elfeledett magyar írók és költők szövegeinek válogatása. Egyazon méretű kötetek egyen kötésben, de ezúttal nem P.S.T szövetkötésében. Az első kötetnek a borító mentén valaki éles pengével, szakszerűen felmetszette a kötését. Bottyán óvatosan megnyitotta a rést, benézett, és kiügyeskedett egyet a bent lévő papírokból. Modern karton volt. Aki felvágta a kötést, szemlátomást kivette, amit odabent talált, majd vastag papírral pótolta, hogy a borító megőrizze ellenálló képességét. A genealógus izgatottan végignézte a sorozat köteteit, és gyorsan megállapította, hogy mindegyik kötés meg lett bontva. Lemászott a lépcsőn, és a táskájából elővette az Évától kapott kódtábla mérethű másolatát, amit abban a reményben készített, hogy egyszer talán megtalálja a hordozókönyvet, amelynek a kötéséből előkerült, és hozzámérheti. Most elérkezett az alkalom. Mielőtt visszaért a galériára, már pontosan tudta, hogy a méretek stimmelni fognak. A pengével megnyitott kötésű könyvsorozat kötéstükre éppen olyan méretű volt, hogy a kódtábla rejtőzhetett benne néhány évszázadon keresztül. Nagyon is könnyen lehet, hogy ezek egyikéből vették ki. De mi lehetett a sorozat többi tagjának kötésében? Ki vágta ezeket fel, és mit tett az odabent talált értékes kéziratoldalakkal? A sorozat minden tagjának belső címoldalán volt egy ovális alakú, lila tintával pecsételt ex libris, és mindegyiken ugyanaz a név szerepelt. De nem P.S.T. neve. Nem is Elderbaché. Az alakzatban egy bizonyos Aloys Freyherrn von Mednyánsky neve és címere állt.

Bottyán újra alaposan végignézte a könyveket. Megszagolta, majd átlapozta őket. Mindegyik résbe még egyszer belenézett. Aztán óvatosan visszatette őket a polcra abban a sorrendben, amilyenben korábban álltak.

A regény előző része itt olvasható. 

Bottyán ajtót nyitott. A recepciós nő állt vele szemben. Bottyán figyelmét nem kerülte el, hogy átöltözött, mióta délben a magyar vendéggel vitázott. Ruhájához, sötét harisnyájához, magas sarkú cipőjéhez és enyhe sminkjéhez jól illett az üveg vörösbor, amit a kezében tartott.

- Csak szeretném megköszönni – kezdte magyarul, de aztán angolra váltott, mert így sokkal gördülékenyebben tudta kifejezni magát: - tudja, nem jár erre sok magyar vendég, ha mégis, én nagyon örülök, ne higgye, hogy bármi elfogultság… - elhallgatott, segítségkérően nézett.

- Persze, dehogy hiszem, barmok mindenütt vannak – mondta Bottyán gyorsan, mikor felfogta, miért szabadkozik a nő, - nem jön be?

Bottyán hálát adott az égnek, hogy a használt zokniját ezúttal nem dobálta szét, sőt még bizonyos fokig be is ágyazott. Leültek az asztal mellé. A nő sokkal magabiztosabb volt, mint amilyennek délben tűnt, kedves közlékenységgel rendkívül természetesen viselkedett, így Bottyán sem sokat gondolkozott azon, mit is csinálnak kettesben együtt így estefelé a szobában: a szállásadó és a vendég.

- Hol tanult magyarul?

- Korábban nem itt éltem. Az alacsony Tátrában egy sílift melletti étteremben főztem kávét és forralt bort a turistáknak. Aztán egyre feljebb emelkedtem, jött egy szálloda, igazgatóhelyettes is lettem, míg elegem nem lett az állandó pörgésből. Aztán eljöttem ide, és társtulajdonos lettem egy panzióban. A Tátrában minden harmadik síelő magyar volt. De itt szinte senki sem, az egész környéken talán két-három magyart találni. Nem turisták, mindig itt éltek, soha nem volt konfliktusom velük.

- Tényleg? Magyarok is laknak errefelé? Nem is gondoltam volna… - Bottyán most nem társalkodott. Dolgozott.

A regény előző része itt olvasható. 

***

- Megkérhetlek, hogy ebbe ne pofázz bele?! – a pocakos, mokány férfi fenyegetően fordult Bottyán felé. Nyitva hagyta, hogy ütni is akar-e vagy csak szóban fenyegetőzik. Az látszólag fel sem merült benne, hogy ez a fáradt, értelmiségi figura ne vonulna vissza azonnal, amikor ilyen határozottan rászól. Tovább ordítozott a recepcióssal. A felesége bocsánatkérő mosollyal próbálta oldani a helyzetet, a tizennégy körüli lányuk arcán olyan tehetetlen feszültség látszott, amelyet csak az érthet meg, akinek rendszeresen kell szégyenkeznie kínos rokona miatt. Mélyen megalázta, hogy az erdei panzió szlovák recepciós nője és az érkező magyar vendég egy kalap alá veheti az üvöltöző férfival. A genealógus végigtekintett a konfliktus résztvevőin, és nyugodtan kivárt, míg az adrenalin szintje kellően megemelkedik, hogy megfelelő választ adjon a letorkollásra.

Régen érezte magát ennyire kimerültnek. Az utolsó tíz kilométert csak azért vezette le, mert tudta, hogy közel a cél. Zuhanyozni és aludni szeretett volna. Kisebb megállókkal hét órán keresztül autózott egy átdolgozott éjszaka után. A nyomozás izgalma és a testi vágy hasznos hajtómotornak bizonyult, de minden határon túl ez sem tudta mozgásban tartani.

Körmenden állt meg először, a város melletti körforgalomnál tankolni és kávézni. Főleg kávézni. A benzinkútból kijövet mintha azt a férfit látta volna egy zöld Ford Focus kombiba szállni, aki két napja, amikor Noémivel beléptek, az őriszentpéteri kávézó egyetlen vendége volt. És akit eredetileg látásból ismert a megbeszélésekhez választott budai kávézóból. Legutóbb Bottyán túlságosan feldobott volt ahhoz, hogy a véletlenek mögött összefüggést keressen, de most, ahogy a presszókávé forró energiája átjárta az ereit, és kölcsönhatásba lépett alapvetően rossz kedvével, gondosabb figyelmet szentelt a kérdésnek. Nem sok ez a véletlenből? Reggel nyolckor a körmendi benzinkútban összefutni… Ennyire mégsem kicsi ez az ország! Vagy csak üldözési mániám volna? – töprengett.

Szombathelyre érve éppen megfeledkezett a rejtélyes idegenről, de annál gyorsabban tért vissza az ébersége, amikor a várost elkerülő körgyűrűn kanyarodva meglátott a visszapillantóban három kocsival maga mögött egy zöld Focus kombit. Véletlen egybeesés? A tükörből nem tudta megállapítani, ki vezeti, és a rendszámot sem látta, bár az most nem sokat segített volna, mert a benzinkútnál elfelejtette felírni az idegen férfi rendszámát.

Hirtelen döntéssel letért a navigációs program javasolta útról, és Kőszeg irányába indult el. A program újratervezte az útját, és egy kisebb határátkelőt, majd a határ rajzolatát nagyjából követő ausztriai útvonalat ajánlott. Kőszegig Bottyán többet nézte a visszapillantót, mint az utat maga előtt. Egyszer hirtelen lekanyarodott egy bekötő útra, de mire lefékezett, már csak azt tudta megállapítani, hogy a Ford elhaladt mögötte, a vezetőjét nem látta. Visszatolatott az útra, és továbbindult. Gyorsított, igyekezett utolérni képzeletbeli vagy valós üldözőjét. Előre figyelt, ezért felkészületlenül érte, amikor az elhagyatott határátkelőnél lassítva észrevette, hogy a mögé érkező két autó közül a hátsó megint egy zöld Ford.

A regény előző része itt olvasható. 

Késő délután volt, mikor Éva és a nénikéje végre együtt ültek a verandán. A kissé megkésett ebéd után Évának befutott egy fontos telefonhívása, és amíg beszélt, Pipi néni némán gesztikulálva jelezte neki, hogy átugrik az egyik szomszédhoz, hogy vigyen neki a délre sütött csörögéből. A szomszédolás elhúzódott, Éva elszunyókált, és másfél óra után, elgémberedett nyakkal ébredt csak fel. Legfőbb ideje volt egy török kávénak. Igazából már délelőtt azt kellett volna innia. Maga készítette, Pipi néni a nappaliban matatott, nem is hallotta, hogy Éva a konyhában van. Két adagot főzött, majd bekopogott az üvegezett ajtón.

- Felébredtél? Főzzünk kávét?

- Már főztem. És neked is. Ugye iszol?

- Persze, hogy iszom, drágám, hallottál te már olyat, hogy én kávét visszautasítottam? – nevetett az öregasszony, és Éva remélte, ez annak a jele, hogy szokásos jókedve visszatért. Kortyolták a kávét, hessegették a legyeket.

- Tényleg lehet kávézaccból jósolni?

- Jósolni bármiből lehet. Persze, szoktak kávézaccból is. Én sosem csináltam, nem szeretem a jóslatokat. – hosszú csend lett. Éva félt kérdezni, de nem lehetett nem kérdeznie.

- Elmondod, mi történt aztán?

Pipi néni elnézett mellette, a ház falán vizsgálgatott valami repedést. Feltámadt a szél, zizegtek a levelek.

- El, persze, hogy elmondom, ha már belekezdtem. Legalább tudja valaki. Hol hagytam abba? Apámnál, hogy hazajött, ugye?

- Igen. Hogy megmondtad neki, hogy nem mész férjhez.

- Na igen. Hát megmondtam. Látszott, hogy nem lepi meg, csak bólintott, hogy így gondolta ő is. Aztán mikor esedékes a szülés? Mondtam, hogy májusban. Orvos látott-e már? Látott. Aztán miféle orvos? Nem feleltem, ő meg nem bolygatta. Aztán elmondta a tervet. Pesten nem maradhatok, az ő lánya nem mutatkozhat állapotosan. Ha én nem is akarok rendes házasságot, a nővéremre is gondolnom kell, ő sem ment még férjhez és nem is fog férjhez menni, ha kitudódik ez a dolog. Mihamarabb összecsomagolok, leutazom vidékre, a Bakonyba. Bérelt nekem egy szobát félreeső helyen, egy kis faluban, barátja ajánlotta az özvegyasszonyt, akinél. Ott fogok lakni addig, míg túl nem esek a szülésen. Így mondta, hogy túlesek rajta. És nem utasított, hanem egyszerűen elmondta, mi fog történni. Hogy ez a barátja, vadásztársa, orvos egy veszprémi szanatóriumban, ismer minden orvost a környéken. A szülészeket is. A bábákat is. Ha minden rendben lesz, akár odahaza is megszülhetek. De ha nem, Zircen ott a kórház, van szülészet, ismerős orvos, nem lesz probléma. Édes Istenem, miért nem mondtam semmit! Csak hallgattam. Nem kérdeztem meg, hogy mi lesz azután. Ha túlestem. Hülye voltam, akkor is.

- Azért ez nagyon nehéz lehetet.

- Nehéz? Azt nem mondanám. Akkor nem volt nehéz. Kicsit meg is könnyebbültem, mert legalább azt a pár hónapot láttam magam előtt. Addig tartott a képzelőerőm, addig az akkor már csak öt rövid hónapig.

- Nagyon fiatal voltál még.