Az áruló neve: 412

Az öreg ivott egy kis vizet

2015. július 07. - A szerzők

A regény előző része itt olvasható. 

Az öreg ivott egy kis vizet.

- De vissza Rovnyéhoz! Az Aspremont főúr nem takarékoskodott az erőforrásokkal. Nyárfát hozatott. Bizonyára tudja, hogy az Alpoktól északra általában nyárfával helyettesítik az itáliai kertek cédrusait. Tudta, hogy Rousseau síremléke körül is nyárfák állnak Ermenonville-ben? – Bottyán nem tudta. – A gróf évtizedekkel a kertépítés előtt rendelt Németalföldről kanadai nyárt is. Képzelje, ahogy a facsemeték átkocsizzák egész Európát. De megérte, mert aztán sok környékbeli magyar nemesi kúria fasorainak ősszülei lettek, ahogy Mednyánszky írja. Aztán az Aspremont építtetett remetelakot, pogány Minerva szentélyt, szarkofágot a meghalt feleségének, lovagházat, barlangot, némi romot, gótikus kertkaput és vitézi sírkövet illesztett a kerítésfalba, és néhány további síremléket emelt egy barátjának, a kertészének, hogy aztán az utolsót, rajta megható antik szoborjelenettel, ő maga kapja, amikor szomorú lánya, Erdődy Györgyné emléket állított neki. Mindezek úgy helyezkednek el a kert különféle fával árnyékolt terein, hogy az összhatás a lehető legfestőibb legyen. Talán hallott róla, hogy a temetkezés tipikus szokás volt az angolkertekben – kalandozott el újra az öreg. – A kert az emlékezés színhelye. Kazinczy Ferenc a kislányát temette el a parkjában, Csáky Manó a szüleinek emelt síremléket hotkóci kertjében, Andrássy Lipót a betléri parkban saját magának építtetett kápolnát nagy márványkoporsóval. De talán a rovnyei kert vált leginkább a halottkultusz emlékhelyévé.

minerv.png

Kiszáradt a szája a sok beszédtől, megint belekortyolt a vízbe.

- Érdemes volna lenéznie, és egy délutánt rászánni a kertre. Látni fogja, hogy a park szerkezetébe Aspremont szépen integrálta a Vág kanyarulatát és az anyai felmenője, Lórántffy Zsuzsanna templomát. A világháború után sok minden elpusztult. Szívszorító volt látni, ahogy a vandálok szétverték a síremlékeket, a park elvadult, a kastélyba iskola meg úttörőház költözött. Végignéztem. Aztán azt is végignéztem, ahogy megkezdték a helyreállítását, és kezdett megint szép lenni. Aztán jött a 2004-es szélvihar, tőből csavarta ki a fákat, teljesen szétverte a kertet megint. Most megint arra vár, hogy rendbe rakják. De szerencsére, ha lesz rá pénz, jól tudják majd rekonstruálni, mert sok dokumentáció maradt fenn. Aspremont, amikor elkészült, Bécsből hivatott művészeket, hogy tájképeken örökítsék meg a nagy művet.

kert.png

- Mednyánszkyt is ezért hívta ide? – Bottyán kitartóan terelgette beszélgetőpartnerét a helyes irányba.

- Nem egészen. Neki a közelben, a Vág jobb partján, Veszelen volt birtoka. Önszorgalomból, meg őszinte lelkesedésből írta le a kertet.

- És a könyvei? – kérdezte a genealógus konokul.

P.S.T. kinézett az ablakon.

- Hát arról nem sokat tudok.

Bottyán megrökönyödve nézett. – Azt hittem, erről fog beszélni. – mondta csalódottan.

- Minden nemesnek volt könyvtára. Semmi meglepő nincs abban, hogy a könyveinek egy része megmaradt a környéken.

- Na jó, de hogy kerülnek a kötésbe Rákóczi iratok?

- Rákóczi iratok volnának a kötésben? – kérdezte az öreg, cinkos mosollyal. Bottyán hiába kereste a meglepődés jeleit a viselkedésében.

- Akkor hadd kérdezzem azt, hogy miért van felvágva? Mit vett ki onnan?

- Én semmit. Így vásároltam őket nem is olyan régen, és még nem volt érkezésem átköttetni őket. De készülök rá.

- Hát jó, játsszunk nyílt kártyákkal. Bizonyos okokból arra gyanakszom, hogy a kötéstáblában érdekes anyagok voltak. Talán éppen valami olyasmi, ami a Rákóczi iratok közül származott. A titkos levéltárból, amit az Aspremontok Ónodról ideszállítottak, majd az Erdődyek innen Gyepűfüzesre, később Vasvörösvárra. Meg tudná ezt magyarázni?

- Csak sejtéseim vannak – mondta az öreg, nehogy Bottyán túlságosan letörjön. – Mednyánszky báró és Aspremont gróf jóban voltak. Az is lehet, hogy cseréltek könyveket, de az is, hogy Mednyánszky a gróf halála után ajándékba kapott egy-két sorozatot, hálából, hogy a kertnek olyan szép emléket állított a könyvében. Nekem fontos ez az irodalmi sorozat, de Aspremont lányának, a Batthyány örökösnek és Erdődy feleségnek valószínűleg nem tűnt pótolhatatlannak. Persze ha tudta volna, hogy régi levelek vannak a borítójában, biztos nem adja csak úgy oda. Szerintem a kötés tartalmát az engem megelőző tulajdonos fedezte fel.

- Megsértené az üzleti titkot, ha elárulná, kitől vette a könyveket?

- Egy nem túl kellemes úrtól. – mondta lassan, mint aki azon gondolkozik, hogyan beszélje le Bottyánt erről az emberről. - Itt lakik a környéken. Úgy hívják, Elderbach.

Most Bottyánon volt a sor, hogy a meglepődés legkisebb jele nélkül bólintson.

***

 

Annyira gyorsan kanyargott lefelé a hegyi úton, hogy egy pillanatra sem tudott a kilométerórára pillantani, de maga is tudta, hogy kimeríti a relatív gyorshajtás fogalmát. Hetekig halasztgatta, hogy felkeresse a másik öreg magyart, de most már nem halogathatja tovább.

            Szépen összeállt a kép. Csak ez történhetett. A könyveire érzékeny Bibliophil, alias Elderbach, valahogy szert tesz Mednyánszky régi, ex librises példányaira. Előbb-utóbb felfedezi, hogy a kötéstáblában értékes anyagok vannak, a megbontott könyveket eladja P.S.T-nek, a titkosírástábláért viszont többet akar szakítani. Felteszi a webre, de nem tudja eladni, és talán előbb vagy utóbb rájön, hogy ha mellé teszi a sifrírozott Ocskay levelet, ami talán már régen a birtokában volt, eladhatja a család leszármazottainak. Lehet, hogy maga sem gondolta komolyan, hogy a tábla és a levél összefügg, de ahhoz mégiscsak elégnek tűnt a két dokumentum közti kapcsolat, hogy egy naiv Pipi nénit belelkesítsen, és némi pénzt szedjen ki belőle. Kicsit rosszhiszemű, de voltaképpen ügyes kereskedő, gondolta Bottyán elismerően. De hogyan jött rá, hogy a Névedyek Ocskay leszármazottnak tartják magukat? És mi mindent vett még ki a kötéstáblákból? Bármi volt is a kódtábla mellett, az érdekes lehet akár a titkosírással, akár a Rákóczi levéltárral kapcsolatban. Ezzel az Elderbach-hal most már tényleg beszélni kell!

            A címet nem kellett elkérnie az öregtől, eleve úgy érkezett a Vág völgybe, hogy tudta, hol lakik a zsugori Bibliophil. Behajtott Lednicki Rovnebe, és a navigátora segítségével hamar megtalálta a családi házat, amelynek bejárata közvetlenül az utcára nyílt. Gondolkodás nélkül az ajtóhoz ment, és becsöngetett. Pedig nem lett volna baj, ha időben végigveszi a lehetőségeket, és felkészül a visszautasításra. Három hete, amikor P.S.T-hez becsengetett, tisztában volt azzal, hogy nem biztos, hogy beengedik. Az öreg problémás ember hírében áll, tudta, hogy vigyáznia kell vele. Mostanra azonban, részben azért is, mert akkor olyan sikeres volt, elkényelmesedett. Így azonban a látogatása sokkal rövidebbre és viharosabbra sikeredett, mint tervezte.   

- Kto je? – hangzott bentről egy emberinek nehezen nevezhető bődülés.

- Jó napot kívánok! Bottyán Árpád vagyok. – ezt hosszú csend követte. Bottyán nem tudhatta, vajon Elderbach áll-e az ajtó túl oldalán, elbizonytalanodott, hogy talán egy magyarul nem tudó szlovákhoz beszélt, aki most nem tudja, mit gondoljon. De aztán úgy tűnik, mégis csak jól tette, hogy magyarul szólalt meg, mert egy idő után az előbbi kellemetlen hang újra kiszólt.

- Mit akar? – Nem könnyítette meg a dolgát.

- Mint mondtam Bottyán Árpád vagyok, és nagyon örülnék, ha beszélhetnék Önnel. – Benézett a kerítés felett az elhanyagolt kertre.

- Miről?

A sikeres kommunikációhoz általában szükséges, hogy a másik felet ne tartsuk nagyon ellenszenvesnek. Ez az előfeltétel most nem teljesült. Bottyán ugyan még csak a hangját hallotta Elderbachnak, de már is viszolygott tőle. Mégis megpróbálta összeszedni magát.

- Nagyon szívesen elmondom. Régi könyvekről van szó. De nem lenne olyan kedves kinyitni az ajtót?

Megint hosszú csend. Aztán lassú matatás a zárak körül. Recsegve kinyílt az első. Majd elfordult a második. Ezt követte a hevederzár. Majd a negyedik az ajtó alján. Végül kinyílt az ajtó, de csak annyira, hogy egy agresszív állkapcsú, szakállas, és meglehetősen elhanyagolt, kócos ember feje megjelenjen a résben. A teljesen ősz öreg szemei vadul méregették Bottyánt. Te jó ég, gondolta a genealógus, ez pont úgy néz ki, mint Thaly Kálmán. Kevéssel a halála előtt, amikor Szekfű Gyula szánakozva feltette a vonatra. Nem csoda, hogy senki nem szerette.

- Arról van szó, hogy kora újkori nyomtatványokkal és kéziratokkal kereskedem.

- Nem akarok venni semmit!

- Félreértett, nem úgy gondoltam. Hátha van valami, amit el akarna adni a könyvtárából. Vagy csak arra kíváncsi, hogy melyek azok a tételek, amelyeket valaki esetleg jó pénzért megvesz. Vagy csak kedve van régi könyvekről beszélgetni – Bottyán maga is érezte, hogy a hangja egyre kevésbé meggyőző.

- Eladni sem akarok semmit. – az öreg férfi csak a megfelelő pillanatra várt, hogy Bottyán orrára csukja az ajtót.

- Én tulajdonképpen Tóth S. Pál tanácsára fordultam Önhöz, mert azt gondoltam… - Bottyán még folytatta volna, de az öreg gyorsabb volt:

- Adja át neki az üdvözletem. Ég Önnel! – és becsukta az ajtót. Illetve csak csukta volna, mert amikor már csak résnyire volt nyitva, Bottyánnak még sikerült átpréselnie két szót a résen:

- Várjon, Bibliophil! – Az öregember kezében mozdulatlanná dermedt a kilincs. Az ajtó pár másodpercig úgy maradt, se kijjebb nem nyitotta, se beljebb nem csukta. Aztán lassan mégis kitárta, és gyűlölködő arca megjelent az ajtóban.

- Hagyjon engem békén! – Most már olyan lendületesen csapta be a kaput, hogy Bottyánnak akkor sem lett volna esélye, ha történetesen eszébe jut valami, amivel megállíthatja.

- Bunkó! – morogta a genealógus leforrázva és nagyon idegesen. De annyi esze volt, hogy ezt ne mondja hangosan.

A történet itt folytatódik

A bejegyzés trackback címe:

http://neve412.blog.hu/api/trackback/id/tr197595576

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.