Az áruló neve: 412

Látszólag nem történt semmi

2015. július 05. - A szerzők

A regény előző része itt olvasható

Látszólag nem történt semmi a következő két hétben. Bottyán minden délelőtt átment P.S.T-hez, módszeresen átválogatta a könyvtárát, néha óvatos árajánlatot tett egy-egy nyomtatványra. Ezek közt volt Bethlen János négy kötetes Erdély történetének első kiadása, Szentiványi Márton három vastag kötete Válogatott érdekességek a különféle tudományokból címmel, Johann Heinrich Alsted hét kötetes, már Bethlen Gábornak ajánlott, de még Németföldön befejezett enciklopédiájának 1630-as kiadása, Giambattista della Portátol a De occultis literarum notis négy könyve 1593-ból, Johannes Jessenius Anatómiája, és Sacrobosco De spherajának 1518-as bécsi kiadása Georgius Peurbach csillagász kommentárjaival.

Bottyán feltételezte, hogy az öreg tisztában van könyveinek piaci értékével. De ez most nem az üzletről szólt. Egyszerűen szeretett a könyvtárban lenni, keresgélni, lapozgatni a könyveket, beszélgetni róluk.

- Tudta, hogy Jessenius Kepler barátja volt? – kérdezte P.S.T. – Maga boncolta az őrült II. Rudolf császárt. Azzal kísérletezett, hogy lefejezett embereket a fejük visszaillesztésével újjáélesszen? Sajnos a kísérletei nem voltak sikeresek, – somolygott az öreg – pedig hasznát vette volna, mert aztán őt magát is lefejezték.

Este Bottyán Hanával vacsorázott, és általában nála is maradt éjszakára. Időnként eszébe jutott, hogy a szlovák nővel mintha ott folytatná, ahol Noémivel abbahagyta, de aztán elhessegette ezt a gondolatot. Lelkiismeret furdalása volt? Dehogy. A kivett szobájáért megállapítottak egy jutányos, hosszú távú tartózkodás esetére érvényes bérleti díjat. A mosógéphasználat jogát is megtárgyalták. A második nap délutánján a genealógus leautózott a folyóvölgybe, és egy sportáru kereskedésben futásra alkalmas öltözetet vásárolt. Ezután minden nap kocogott fél órát a kihalt erdei úton. A reggeli ködben alig látott húsz méterre, de egyedül volt, gondolkodott, és aztán egész nap élvezte, hogy a rendszeres sportolás miatt felszabaduló boldogsághormonok átmossák az ereit.

A harmadik hét végén találta meg a könyvet. Addig nem is tudott róla, hogy keresi, de mikor a kezébe vette, mégis rögtön ráismert. A galériáról elérhető egyik polcon egyetlen sorozat kötetei sorakoztak, tizennyolcadik századi, mára nagyrészt elfeledett magyar írók és költők szövegeinek válogatása. Egyazon méretű kötetek egyen kötésben, de ezúttal nem P.S.T szövetkötésében. Az első kötetnek a borító mentén valaki éles pengével, szakszerűen felmetszette a kötését. Bottyán óvatosan megnyitotta a rést, benézett, és kiügyeskedett egyet a bent lévő papírokból. Modern karton volt. Aki felvágta a kötést, szemlátomást kivette, amit odabent talált, majd vastag papírral pótolta, hogy a borító megőrizze ellenálló képességét. A genealógus izgatottan végignézte a sorozat köteteit, és gyorsan megállapította, hogy mindegyik kötés meg lett bontva. Lemászott a lépcsőn, és a táskájából elővette az Évától kapott kódtábla mérethű másolatát, amit abban a reményben készített, hogy egyszer talán megtalálja a hordozókönyvet, amelynek a kötéséből előkerült, és hozzámérheti. Most elérkezett az alkalom. Mielőtt visszaért a galériára, már pontosan tudta, hogy a méretek stimmelni fognak. A pengével megnyitott kötésű könyvsorozat kötéstükre éppen olyan méretű volt, hogy a kódtábla rejtőzhetett benne néhány évszázadon keresztül. Nagyon is könnyen lehet, hogy ezek egyikéből vették ki. De mi lehetett a sorozat többi tagjának kötésében? Ki vágta ezeket fel, és mit tett az odabent talált értékes kéziratoldalakkal? A sorozat minden tagjának belső címoldalán volt egy ovális alakú, lila tintával pecsételt ex libris, és mindegyiken ugyanaz a név szerepelt. De nem P.S.T. neve. Nem is Elderbaché. Az alakzatban egy bizonyos Aloys Freyherrn von Mednyánsky neve és címere állt.

Bottyán újra alaposan végignézte a könyveket. Megszagolta, majd átlapozta őket. Mindegyik résbe még egyszer belenézett. Aztán óvatosan visszatette őket a polcra abban a sorrendben, amilyenben korábban álltak.

Amikor végül hátrafordult, még éppen elkapta az öreg pillantását, aki a másik szobából mintha őt nézte volna. Nem először érezte magán P.S.T. tekintetét. Az első napokban felmerült benne, hogy az öreg talán a férfiak iránt vonzódik, és ezért örül annyira a látogatásának. De miután ennek semmilyen egyéb nyomát nem fedezte fel, és Hana sem említett ilyen típusú pletykát, amikor este rákérdezett a dologra, megnyugodott, és elfogadta, hogy az öreg így fejezi ki, hogy élvezi érdeklődésében rokon honfitársa elhúzódó látogatását. Vagy talán csak teszteli, mennyire tisztességes árajánlatokat tesz? Bottyán mindent megtett, hogy a legjobb lelkiismerete szerint árazza be a könyveket. Komolyan vette az öreget, nem akarta, hogy ügyeskedőnek tartsa.

Most azonban nyomon volt, ki akarta vallatni. Elérkezett az idő, hogy néhány kérdésére választ kapjon. Elkészítették a teát, majd leültek. Kényelmesen elhelyezkedtek, amit jól tettek, mert a beszélgetés a könyvtárban a késő estébe nyúlt.

- Ki az az Aloys von Mednyánsky? És hogy kerül az ex librise ezekbe a könyvekbe?

Az öreg elgondolkodott, mint aki azt latolgatja, honnan is kezdje a történetet. Beleivott a teájába. Időnként figyelmesen Bottyánra nézett, mint ha nem is őt kérdezték volna, hanem ő várna a másik válaszára. Aztán levegőt vett. Majd mégis újra a teájába kortyolt. Nagy nehezen végre elkezdte.

- Mednyánszky báró? Alajos. Csodálkozom, hogy nem tudja. A német nyelvű Vágvölgyi utazása kedves szereplője manapság a könyvárveréseknek. Pont az Ön szintje: százezer felett van a leütési ára. – Az öreg letette a csészét, fürgén felpattant, átment a szomszéd szobába, és kis keresgélés után visszatért egy közepesen vastag könyvvel. – Itt is van. Malerische Reise auf dem Waagflusse in Ungern. Festői utazás a Vág mentében. Kétszer is kiadták, nekem a második, az 1844-es van meg, ez vastagabb. Mint a címe is mutatja, erről a vidékről szóló útleírás egy tucat kőnyomatos látképpel.

- Lehet, de én nem annyira foglalkozom magyar anyaggal. Sem tizenkilencedik századdal. Inkább tizenhat-tizenhetedik századi könyvekkel kereskedem. Mednyánszky neve nem mond semmit.

- Természetesen. – Bólintott P.S.T. – Kérem. Máris mondom. Mednyánszky az utolsó Aspremont gróf barátja volt, a kertépítőé. Beszéltem már Önnek a rovnye-i kastélyról meg az angolkertről. Mednyánszky volt a kert első krónikása. Pontosan értette, mit miért csinál a gróf. Felolvasok magának egy-két mondatot tőle. Beszél németül?

- A németem elég gyenge – vallotta be Bottyán.

- Ne érezze magát kínosan. Valóban lehetetlen nyelv. - vigasztalta gyorsan az öreg, mintha csak erre várt volna. - Le tudnám fordítani magának, de nézze csak, van egy ’81-es. pozsonyi fordítás is, a fénymásolatát betettem a könyvbe. Hallgassa, milyen meghatóan írt Mednyánszky az Aspremont tájkertjéről: „Melankolikusan lépünk be a gyönyörű parkba, amely magán viseli létrehozójának, a szeretetreméltó kulturáltság és a legkifinomultabb ízlés megtestesítőjének keze nyomát, és lépésről lépésre erősödik bennünk a meggyőződés, hogy bizony csakis a természet és a művészet násza képes tökéleteset életre hívni.” Látja, ilyen hatást váltott ki a park a látogatóból. De ez még semmi, itt jön a lényeg: „Ahogy a férfi ereje megteremti a nyers testet és az asszony szeretete formálja kecses alakká, ugyanúgy a természet az anyagát, a művészet pedig a formáját adja meg azoknak a tárgyaknak, amelyek megérdemlik, hogy tökéletesnek tartsuk őket. Itt az előbbi adta a hegyet és völgyet, az erdőt, mezőt és vizet, a gyönyörű kilátást és több mérföldnyi festői tájat. Az utóbbi pedig kirajzolta az utakat és ösvényeket, létrehozta a tavakat és vízeséseket, értően elosztotta a bokrokat és a virágágyakat és a kert épületeit, kiváló érzékkel mindenütt a legalkalmasabb helyet választva ki szemünk gyönyörködtetésére.” - az öreg elérzékenyülten olvasott. Kicsit még lapozgatott a szövegben, de mást végül nem olvasott fel.

rovnye1.png- Biztos tudja, hogy a kastély eredetileg Rákóczié volt, a kertet ő alapította? Állítólag ő maga ültette a hársfasort, ami még száz éve is meg volt.

- Ez elég zavaros nekem. – mondta Bottyán, részben azért is, hogy beszéltesse az öreget. – Azt tudom, hogy az Aspremontok a Rákócziak örökösei voltak, hogy hozzájuk került sok birtok. Meg a családi levéltár, amit egy adott ponton ideszállítottak.

- Tényleg? – nem volt egyértelmű, hogy az öreget meglepte-e Bottyán információja. – Különös. Rákóczi bizonyára nagyon csodálkozott volna, ha itt, Magyarország legtávolabbi pontján hársfaültetés közben valaki azt mondja neki, hogy a hivatalos levelei éppen ide fognak visszatérni. De Önnek kétségkívül igaza van. A családi viszonyok tényleg összetettek. Egy időben meg akartam írni a rovnyei uradalom történetét egy vaskos könyvben. Lehet, hogy meg is írom. Nézze, - húzott elő P.S.T. a fiókból egy kemény, ceruzával megírt lapot, - felrajzoltam a rovnyei birtokos családok összefüggéseit. Kezdjük az elején, kérem. A templomot Rákóczi György özvegye, Lorántffy Zsuzsanna alapította. Aztán a hársakat maga Rákóczi fejedelem ültette. A kertben az Aspremontok síremlékei állnak. Később a hrzsiscsei báró, Skrbenszky Fülöp élt itt, Erdődy Franciska pedig az élete végéig haszonélvezettel rendelkezett a birtok fölött. És ez a sok különböző nemesi név itt úgy vonult fel, hogy közben a kastélyt egyszer sem adták el. Mit szól? Ez mind lényegében ugyanaz a család volt. Csak a birtok többszörösen leányágra került.

Bár egyelőre nagyon messze voltak attól, hogy kiderüljön, vajon Éva kódtáblája a Mednyánszky féle könyvsorozat kötéséből került-e elő, Bottyán bízott benne, hogy előbb utóbb ehhez a kérdéshez is megérkeznek. Megnézte az öreg ceruzával rajzolt családfáját.

- A bonyodalom Rákóczi nővérével, Juliannával kezdődött – folytatta az öreg jókedvűen. – Őt vette feleségül egy bizonyos Aspremont Ferdinand. De ez nem akármilyen történet. Elegendő részlet van itt egy romantikus regényhez. Az öreg Aspremont híres katona volt, Buda ostromakor ki is tüntették, de aztán Belgrádnál már kevésbé volt sikeres. Feladta a már visszafoglalt várat a törököknek, úgyhogy Bécsben perbe fogták majd bebörtönözték. Kiszabadult, de az udvar szívébe ezután sem lophatta be magát, mert rögtön megszöktette és feleségül vette Rákóczi kolostorba zárt nővérét, Juliannát. Így övé lett a Rákóczi birtokok egy tekintélyes része. A fia már az Esterházy herceg lányát vette feleségül, - mutatta az öreg a genealógiai táblán – unokája királyi tanácsos, dédunokája pedig egy Batthyány lányt vette el. Nehéz lett volna ennél alaposabban benősülni a magyar arisztokráciába. Ez a dédunoka volt a kertépítő. Vele haltak ki a magyarországi Aspremontok, pontosabban az ő lányával, aki egy Erdődyhez ment hozzá, annak lánya pedig egy Skribenszkyhez. Az Erdődyeknek Vas megyében volt sok kastélyuk.

- Igen, ezt tudom – vágott közbe a genealógus, hogy ne tűnjön túlságosan tájékozatlannak. – Ők szállították innen oda a levéltárat. De köze van ennek Mednyánszky könyveihez?

- Igen, igen. Rögtön odaérünk. Szóval, megbeszéltük az Aspremontokat. Most jön a kert. Az utolsó Aspremont, János, elhatározta, hogy komoly szakirodalmi előkészítés után terveztet egy igazi angolkertet. Tényleg sokat olvasott hozzá, kivált tájépítészeti és művészettörténeti szakkönyveket. Angolkertet építeni nem csak annyi, hogy szétbombázom a franciakertem szépen nyírt sövényeit, felásom a pázsitot, és építek egy romantikusnak szánt műromot. Komoly filozófiai háttere van. Célirányosan megszépített természet. Azt mondják, a kert mindig vágykép, egy óhajtott világ megidézése. De ugyanakkor a legelső kert, a Paradicsom rekonstrukciója is.

istallo.png

- De miért itt, az Isten háta mögött kell rekonstruálni a Paradicsomot?

- Hát az nézőpont kérdése, hogy hol van a világ közepe. Én például nem hiszem, hogy Budapesten volna – mosolygott az öreg.

- Nem akartam megbántani – visszakozott Bottyán, – ez gyönyörű hely, de hát Ön mondta, hogy az ország legtávolabbi pontja volt.

- Elismerem, valóban kissé távol volt a világtól. Ennek valami szabadkőműves oka volt, amit nem pontosan értek. Sok szabadkőműves magyar főúr építtetett angolkertet meglepően eldugott helyeken. Magában a kertben is sok jelkép van. Ahogy például Körmenden is.

- Tényleg? – hökkent meg Bottyán. – Ott nemrég jártam. Nem emlékszem körzőre, szemre, kulcsra, meg egyéb szabadkőműves szimbólumokra.

- Hát igen. Egyrészt szinte minden elpusztult, másrészt meg azért nem is ennyire direktben csinálták. Inkább a térszerkezettel fejezték ki. A Batthyány gróf nemcsak antik istenekből álló ligetet képzett ki Mercurius, Jupiter, Neptunus, és további istenek szobraiból, nemcsak Pán templomot, meg Nimfa oltárt emelt, hanem sétányokat nevezett el a csendről és a filozófusokról, és templomot emelt a természetnek és a szükségszerűségnek. Megannyi felvilágosodott, szabadkőműves gondolat. A kert, mint az ember és a természet új típusú kapcsolatának modellje. Az elv az volt, hogy a terek, allék, sétányok, szobrok és építmények nemcsak gyönyörködtetik a kertlátogatót, hanem az erkölcsét is nemesítik.

- Nem vagyok benne biztos, hogy az én erkölcsöm sokat nemesedett a körmendi kertben… - mondta Bottyán inkább elgondolkozva, mint az ellentmondás szándékával.

A történet itt folytatódik

A bejegyzés trackback címe:

http://neve412.blog.hu/api/trackback/id/tr697595564

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.