Az áruló neve: 412

Bottyán ajtót nyitott

2015. július 03. - A szerzők

A regény előző része itt olvasható

Bottyán ajtót nyitott. A recepciós nő állt vele szemben. Bottyán figyelmét nem kerülte el, hogy átöltözött, mióta délben a magyar vendéggel vitázott. Ruhájához, sötét harisnyájához, magas sarkú cipőjéhez és enyhe sminkjéhez jól illett az üveg vörösbor, amit a kezében tartott.

- Csak szeretném megköszönni – kezdte magyarul, de aztán angolra váltott, mert így sokkal gördülékenyebben tudta kifejezni magát: - tudja, nem jár erre sok magyar vendég, ha mégis, én nagyon örülök, ne higgye, hogy bármi elfogultság… - elhallgatott, segítségkérően nézett.

- Persze, dehogy hiszem, barmok mindenütt vannak – mondta Bottyán gyorsan, mikor felfogta, miért szabadkozik a nő, - nem jön be?

Bottyán hálát adott az égnek, hogy a használt zokniját ezúttal nem dobálta szét, sőt még bizonyos fokig be is ágyazott. Leültek az asztal mellé. A nő sokkal magabiztosabb volt, mint amilyennek délben tűnt, kedves közlékenységgel rendkívül természetesen viselkedett, így Bottyán sem sokat gondolkozott azon, mit is csinálnak kettesben együtt így estefelé a szobában: a szállásadó és a vendég.

- Hol tanult magyarul?

- Korábban nem itt éltem. Az alacsony Tátrában egy sílift melletti étteremben főztem kávét és forralt bort a turistáknak. Aztán egyre feljebb emelkedtem, jött egy szálloda, igazgatóhelyettes is lettem, míg elegem nem lett az állandó pörgésből. Aztán eljöttem ide, és társtulajdonos lettem egy panzióban. A Tátrában minden harmadik síelő magyar volt. De itt szinte senki sem, az egész környéken talán két-három magyart találni. Nem turisták, mindig itt éltek, soha nem volt konfliktusom velük.

- Tényleg? Magyarok is laknak errefelé? Nem is gondoltam volna… - Bottyán most nem társalkodott. Dolgozott.

- Persze, persze, talán a háború óta itt vannak. Mindenesetre előttem érkeztek. Néhány nagyon idős embernek itt a hegyekben van háza, és egy-két család lent lakik Lednické Rovne-ben. – A nő olyan gyakorlottan nyitotta ki a borosüveget mintha egész életében ezt csinálta volna (talán éppen azért, mert egész életében ezt csinálta), majd mindkettejüknek töltött. Bottyán közben lopva végignézte. Alig lehetett a genealógusnál idősebb, ötvenen mindenesetre még innen volt. Valami egyszerűség volt benne azokhoz az értelmiségi nőkhöz képest, akikhez Bottyán szokott, de ezt most egyáltalán nem bánta. Talán azért ilyen ruganyos, mert mindig a hegyekben élt. Olyan benyomást keltett, mint aki nap közben kockás inget vesz, és az erdőben farönköket hasogat, de este kiöltözik, és egy fogadáson hagyja, hogy köré gyűljenek a férfiak. Biztos a hegyi levegő teszi. Bottyánnak most nagyon élénk volt a fantáziája, majdnem bármit képes volt belelátni a vele szemben ülő nőbe. Feltehetően ő is megérezte ezt, mert az illendőnél kicsit hosszabban nézett a genealógus szemébe, mikor megkérdezte: - És maga mi okból jár errefelé novemberben? Kirándulni akar, régi várakat vizitál, vagy csak üldögél, és várja, hogy megérkezzen a hó? Sílécet nem láttam a csomagjai közt.

- Nem is rossz ötlet… De az a helyzet, hogy könyvkereskedő vagyok. Magángyűjteményeket keresek, olyanokat, amelyekben régi könyvek is megbújhatnak. Hátha a tulajdonos akar egy kis pénzt keresni, én pedig megtalálom, kinek van szüksége éppen arra a könyvre. Az ügyfeleim általában idős emberek vagy az örököseik, akik hirtelen nem tudnak mit tenni a rájuk maradt könyvtárral.

- Ebből él?

- Igen. – majd hozzátette: - Részben.

- Akkor maga sokat utazik eldugott helyekre.

Bottyánt meglepte a kérdés.

– Nem annyit, mint szeretnék. Elsősorban a weben keresztül kötök üzletet. A környékbeli magyarok közt, akiket említett, lehet, hogy van könyvgyűjtő?

A nő elgondolkozott – Igen, persze, amennyire tudom, itt van rögtön P.S.T.

- Hogy kicsoda?

- Pavel S. Tóth. Állítólag van valami a múltjában, megölte véletlenül az unokaöccsét, vagy háborús bűnös, esetleg őt üldözték, nem tudom, ez régen történt, csak az öregasszonyok hallgatnak sokatmondóan ezzel kapcsolatban. Magának való. Kerülik őt a helyiek. Én is csak látásból ismerem a vonatról, még idősen is utazik néha. Egy vendégem mondta egyszer, hogy járt nála, az egész háza egy könyvtár, fapolcok mindenütt, meg egyen könyvek. Minden könyve ugyanolyan kötésben a polcokon. Ezt mesélte.

- Ezt mesélte?

- A vendégem angol fotós volt, azért jött, hogy végigfényképezze a Vág-menti várakat. Neki ajánlotta valaki, hogy beszéljen a környék múltjában járatos öreggel. Fényképet is készített a könyvtárról egy brit lap számára, de azt mi itt nem láttuk.

- Lehet, hogy nyugaton ismert ember ez a P.S.T?

- Ez nagyon furcsa volna. Itt Szlovákiában biztos nem az.

Hamar elmúlt Bottyán csalódottsága, hogy a kérdésére nem rögtön Elderbach nevét hallotta. Ez a másik magyar rögtön felkeltette az érdeklődését. Talán bizniszelhet vele. Talán nem is akkora hazugság, hogy régi könyvet venni érkezett ide a felvidéki hegyekbe. Meg aztán – folytatta tovább a tervezgetést – az egyik öreg magyar könyvgyűjtő nyilván sokat tud a másik öreg magyar könyvgyűjtőről. Talán barátok. Vagy utálják egymást. Egyik jobb, mint a másik. Sok mindent megtudhat…

A szlovák amazon felállt, búcsúzott.

- Holnap korán kezd? – kérdezte Bottyán.

- Nem, holnap szabadnapom van. Azazhogy szabadnapot adtam magamnak.

- Akkor maradhat még, nem? A bort sem ittuk meg teljesen.

A nő elgondolkodva álldogált, és nem szólt semmit. Mintha nem tudta volna eldönteni, Bottyán tényleg borozni akar-e, vagy valami mást. Lehet, hogy egyik sem volt ellenére, de igyekezett elkerülni a félreértéseket.

A genealógus felemelte a kezét, és óvatosan megsimogatta az arcát. Minthogy nem ütközött ellenállásba, lassan közel hajolt a nőhöz. Megcsókolta. Továbbra sem ütközött ellenállásba.

 

***

Másnap reggel Bottyán rendkívül jókedvűen és nagyon éhesen ébredt. Miközben borotválkozott, figyelmesen megnézte magát a tükörben. A dolgok elrendeződtek az éjszaka. Újjászületett. Már nem Noémi kiszámíthatatlanságán járatta a gondolatait. Észrevétlen megszabadult a nőkkel szerencsétlenkedő, rosszkedvű énjétől, magabiztos lett, olyan, aki nem ijed meg a konfliktusoktól, aki nem hibázik, a problémákat hatékonyan megoldja. Talán az okozta a változást, hogy itt senki nem ismeri. Olyan személyiséget épít fel, amilyet akar. Ha elég következetes, akár a határozott, nőfaló nyomozóét is. Elégedetten emlékezett vissza az éjszaka eseményeire, arra, ahogy a szlovák nő, akiről az éjszaka egy adott pontján (nem mintha sokat beszélgettek volna) kiderült, hogy Hanának hívják, a végén elnyújtózott a párnáján. Miért is ne lehetne ő, Bottyán olyan vonzó, férfias és megnyugtató, mint amilyennek a nő látja?

Gyorsan lezuhanyozott, majd elővette bőröndjéből a másik vasalmásmentes ingét. Már tudta, hogy az itt tartózkodása el fog húzódni, kell valahol találnia egy mosógépet. Elméletileg persze beleférne a mai napba mind a két öregember, P.S.T. és Elderbach, és este még vissza is vezethetne Budapestre. Elvileg mindez lehetséges volna, mégsem így fog történni. Ha valaki előre megmondja neki, hogy három hétig marad a hegyekben, és hogy ez lesz az utóbbi éveinek egyik legkisimultabb időszaka, nem lepődött volna meg. Felcsatolta az óráját, töltőtollát megint becsúsztatta a belső zsebébe, belenézett a tükörbe, menetkész volt.

Lesétált a panzió kávézójába, ahol bőséges reggeli várta. A panzió ügyeletese, feltehetően Hana utasítására a tőle telhető legfinomabb tejeskávét készítette. Bottyánnak jól esett elkortyolnia.

 

***

 

Bőrrel bevont és rézszegecsekkel kivert fa karosszékben ült, teával a kezében, és lenyűgözve csodálta az öregember könyvgyűjteményét. A fogadtatás minden szempontból felülmúlta a várakozásait. Amikor becsöngetett a falu határától két kilométerre, egymagában álló, jellegtelen családi ház kapuján, sem azt nem hitte, hogy ilyen szép könyvtárat talál benne, sem azt, hogy ilyen könnyedén bejut. A nehéz, sötét fából készült ajtó, rajta réz névtáblán: Tóth S. Pál, hamar kinyílt.

- Bottyán Árpád vagyok. Történész. Régi nyomtatványokkal foglalkozom. Ne haragudjon, hogy nem jeleztem előre az érkezésemet. Tud rám szánni egy kis időt? – kérdezte felkészülve a visszautasításra egy emberkerülő, könyvtárát rejtegető embertől, akinek szégyen van a múltjában, háborús bűn, vagy ilyesmi. Az öregember azonban egyáltalán nem volt undok. Nyolcvanon túl járt, talán a kilencvenhez is közel, de nem tett olyan benyomást, mint egy beteges aggastyán. Talán a hegyi levegő teszi, gondolta Bottyán, mint Hanánál. Biztos évtizedeken keresztül minden reggel futott a hegyi úton. Ma már nem fut, csak gyalogol. Így szokták az ilyen jó kiállású öregek összetartani magukat.

- Üdvözlöm Árpád – mondta P.S.T. hosszúra nyúlt szünet után, amelyet azzal töltött, hogy inkább kíváncsian, mint elutasítóan Bottyán szemébe nézett. Mintha meglepődött volna. Hangja rekedt volt, napok óta nem szólt senkihez. Kifejezésmódján érződött a régimódi neveltetés. - Fáradjon be!

 

***

- Különös fickó. Olyan, mintha hetekig nem találkozna senkivel, de azért mégis minden reggel élére vasalt öltönynadrágot húz, és könyöklőfoltos tweedzakót vesz. Éppen csak nyakkendőt nem kötött. Ott állt reggel kifogástalanul felöltözve, csak azért, hogy aztán napközben a könyvtárában üldögéljen és teát szürcsöljön – magyarázta Bottyán Hanának este mély átéléssel. A nő nappalijában ültek egymással szemben, vacsora után voltak és a Bottyán autójából előkerült portóit kortyolták. Amikor hetekkel korábban egy végül lemondott vendégség alkalmából megvette a palackot, nem gondolta, hogy ilyen jó szolgálatot tesz még neki. – Na és a könyvtár! Gyönyörű szekrények. Semmi könyv-stócok a földön! Három egybenyíló szoba, ahol minden annak van alárendelve, hogy a könyvek jól érezzék magukat. Mind a tulajdonos saját szövetkötésébe vannak kötve, eltérő, de mégis egységes kötésbe. De ex libris nem volt bennük.

- És egész nap ott voltál? – kérdezte a nő udvariasan.

- Holnap visszamegyek. Megbeszéltük, hogy módszeresen végignézem a könyveit. Azt mondta, nem zárkózik el attól, hogy ezt-azt eladjon. Mondjuk meglepő, hogy nem ragaszkodik jobban a könyveihez. Talán, mert nincsen örököse, nem tudom. Azt mondta, sok éve egy teljes ház értékét fordította a polcrendszer kialakítására, és a már korábban is gazdag gyűjtemény bővítésére. Örökölt, rokonai nem maradtak, két házra pedig nem volt szüksége. Nem is rossz – folytatta izgatottan és elismeréssel.

tumblr_miplufm07l1r30qaoo1_1280.jpg- Mintha jól kijönnétek – bátorította Hana, részben azért, mert belátta, Bottyánnal addig úgysem tud semmi mást kezdeni, amíg el nem mondja, milyen élmények érték a nap folyamán.

- Igen. Bár általában utálom a sokat szövegelő öregembereket, akik legszívesebben odaszegeznének a székhez, és közben érdektelen háborús történeteket mesélnek tudomást sem véve arról, hogy mennék. De ez a fickó nem ilyen. Örül nekem, mert lehet velem könyvekről beszélgetni. Mégsem akart vég nélkül tartóztatni. Magamtól maradtam. Nem siettem sehova, rászántam az időt. Ebédre felbontott valami elrakott lecsót, és miközben megettük, az Erdődy kastélyról mesélt, hogy hogyan vette meg annak idején egy Schreiber nevű cseh üveggyáros, meg hogyan virágoztatta fel az üvegiparral Rovnyét. Aztán délután megint bevettem magam a könyvek közé. Tizenegyezer kötet a három helyiségben elosztva. Újak, régiek, magyar, angol, latin, francia könyvek egyaránt. Valami tematikus és földrajzi rendben rendezte el, szerintem csak ő tudja, mi merre van. Itt-ott karosszékek és íróasztalok vannak, hogy az olvasó szabadon eldöntse, hol kíván leülni. Az íróasztalokon lámpa, tolltartó, régies levélpapír. Minden karosszék közelében van egy ablak, ami az erdőre nyílik, hogy az olvasó a kilátásban gyönyörködjön, amikor elgondolkodik egy könyv felett. Vagy, hogy a könyvek gyönyörködjenek, nem tudom. Kis lépcsők vezetnek fel a magasan lévő polcokhoz. A polcok és könyvszekrények szüneteiben kinagyított fekete-fehér fényképek a 40-es évekből. Régészek csoportképei. Ugyanolyan fakeretben, mint a szekrények és a lépcsők. Sötétre pácoltan, elegánsan. Mindez régies luxusban, megkopottan, ahogy a bácsi is, de igényesen.

Hana bólogatott. A hosszú előadások sokáig tartanak, a hosszabbak még tovább, de a leghosszabbak is véget érnek egyszer. Bottyán a harmadik pohár után kapcsolt, hogy a nő esetleg a könyvtáron kívül másról is beszélgetne.

– Tudod, min gondolkoztam? – kérdezte hirtelen elhatározással.

- Igen. A könyvtáron.

- Azon is. De máson is, veled kapcsolatban.

- Persze.

- Tessék?

- Tudom, hogy min gondolkoztál. Nem nehéz kitalálni. Azt szeretnéd kérdezni, hogy minden vendégemet ilyen bensőséges fogadtatásban részesítem-e.

Bottyán elvörösödött. Ennyire átlátszó volna, mi jár a fejében? Gyorsan felállt, az ablakhoz ment, és rutinosan visszautasította a feltételezést.

- Nem dehogy. Csak azt vártam volna reggel, hogy mondasz valamit arról, hogy ne aggódjak, nagylány vagy, nem számítasz tőlem házassági ajánlatra, meg arra, hogy örökre ideköltözöm. Vagy, hogy éppen arra számítasz. Valami tisztázási beszélgetést gondoltam a folytatásról. De semmi ilyesmit nem mondtál.

Hana szintén felállt. Lassan odasétált a férfihez. Megállt vele szemben, végigfuttatta az ujját a férfi gombjai mentén. - Nem, tényleg. Semmi ilyesmit nem mondtam. - Elkezdte kigombolni az ingét. Bottyánnak ekkor eszébe jutott, hogy meg kellene beszélniük a mosás problémát. Sőt, kicsit ki is futott az időből, holnapra nincsen tiszta ingje. De aztán elhessegette a problémát, belátva, hogy elrendezése nem időszerű.

A történet itt folytatódik.

A bejegyzés trackback címe:

http://neve412.blog.hu/api/trackback/id/tr327591878

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.