Az áruló neve: 412

A kastély mögötti parkolóban

2015. június 14. - A szerzők

A regény előző része itt olvasható

A kastély mögötti parkolóban álltak meg. Még nem akarták félbeszakítani a beszélgetésüket, ezért egyelőre nem mentek be a kastélyba, inkább az elhanyagolt angolparkban sétáltak. Bottyán úgy érezte, Noémi szeretné, ha tovább szórakoztatná.

k12.jpg- A burgenlandi Erdődy kastélyok baromi jól néznek ki. Még jobban, mint ez itt – mutatott Bottyán a mellettük álló barokk épületre, amelyre igencsak ráfért volna egy új vakolat és egy nyílászáró csere. - Én mindenesetre bármelyiket elfogadnám. De az Erdődyeknek fontos volt, hogy a nagypolitika közelében legyenek. Ezért volt jó, hogy amikor a Rákóczikkal házasodtak, lett Bécsben is házuk. Végül pedig, a 19. század végén Pesten is építettek egy kis reprezentatív villát – mint minden rendes arisztokrata. Ma ez az egyik legjobb épület az Andrássy úton, a Bajza utca sarkán áll, most asszem orosz követség. De akkoriban, a vidéki kastélyokhoz szokott családoknak kicsinek tűntek az ilyen villák. El is poénkodtak, hogy a teának kisebb szamovárt kell venniük, hogy ne ütközzön össze a csillárral, és ha a családapa rágyújt a pipájára, ki kell nyitni az ajtót, mert a pipaszár hossza akkora, hogy ki kell dugni az előszobába. A nemes kisasszony a Fővárosi Lapok-at olvassa, mert a Pesti Napló lepedőnyi oldalait nem képes a verandán kibontani, apukája pedig egy alkalommal vigyázatlanul posztókabátot ölt az emeletre menvén, és beszorul a szűk lépcsőfeljáróba.

kormend.pngNoémi hangosan és felszabadultan kacagott. Bottyán a sikeren felbátorodva elhatározta, hogy ezentúl külön füzetet fog rendszeresíteni történelmi anekdotáknak, és ezt mindig átolvassa, mielőtt szimpatikus nőkkel találkozik. Az elhagyatott parkban úgy érezhették, mintha a saját birtokukon sétálgatnának. A Batthyány gróf valamikor tudatosan elhelyezett, antik mitológiát idéző szobraiból csak egy-kettő élte túl a huszadik század eseményeit. A minden angolparkban szükségszerűen elhelyezett grottát nem találták meg. Találtak viszont egy szigetecskét, amelyet a patak mentén körbe lehetett sétálni egy kaviccsal leszórt, szerelmesek számára kiképzett romantikus allée-n.

- Szóval most az Erdődyeknek dolgozol? – kérdezte Noémi, miután kinevetgélte magát.

- Tulajdonképpen egyáltalán nem – válaszolt Bottyán, majd elhallgatott, mert maga sem tudta, mennyit akar elmondani. Noémire akart koncentrálni, nagyon jól fejlődött a kapcsolatuk, Éváról most szívesen megfeledkezett volna, ha pedig Thalyra gondolt, ingerült lett. Nem illet a délután hangulatához, hogy felmelegítse a kudarcos Ocskay ügyet.

Noémi viszont várakozóan nézett.

- Biztos, hogy tudni akarod? Hosszú, komplikált, és már eléggé unom is. Tulajdonképpen már le is zártam. Van benne egy titkosírás, amivel nem tudok mit kezdeni, a megbízó is beleunt, szóval vége.

- Titkosírás? Éppen most fejeztem be egy titkosírásos krimit! – Ahogy Noémi lecsapott a szóra, Bottyán rögtön megbánta, hogy említette. – Shakespeare-nek egy elveszett drámája körül forog a történet, gyilkosság is van benne.

- Hát ebben nincs gyilkosság. Azt hiszem legalábbis…, bár persze ki tudja…

wp_20150501_002.jpg

Bottyán sóhajtott egyet, majd belekezdett. Először rövidre akarta fogni, de aztán – mert Noémi minden részletre kíváncsi volt – apróra összefoglalta az Ocskay ügyet. Beszámolt a titkosírásos levélről, a kulcs részleteit tartalmazó töredékes táblázatról, és a kettő zavaros viszonyáról. Elmondta, hogy egyszerre keresi a levél megfejtését és a kódtáblázat másolatát vagy maradék részét, így jutott el Rákóczi titkos levéltárához. Összefoglalta az Erdődyek vörösvári kastélyából előkerült levéltár történetét annak összes fura kanyarjával, kitérőjével. Kifejtette, hogy mennyire kétséges, valóban fontos titkot őriz-e a levél. Beszélt a korszak titkosírásairól, amelyek valaha fontos, de mára teljesen lényegtelen részleteket rejtettek el az illetéktelen olvasóktól. De ebben a konkrét esetben, folytatta, az Ocskay körüli zavaros viszonyokat ismerve éppen elképzelhető, hogy van tétje, el tudjuk-e olvasni a levelet. Részletesen beszámolt Noéminek Ocskay viselt dolgairól, botrányairól, kivégzéséről, leszármazottainak eltűnéséről és a Névedy családdal való kérdéses viszonyáról. Elmondta, hogy mennyire nem sejti, hol is lehet az a titok, amelynek a feltárásával megbízták: Ocskay árulásának derülnének ki újabb részletei, vagy a leszármazottai rokongyilkossága rejt még új információkat, esetleg valami egészen más rejtély lappang a levélben.

Aztán Thalyra tért, aki kéretlenül türemkedett be a nyomozásba, mind az Ocskay történet, mind a titkos levéltár kutatása során folyton a nevébe ütközött. Elmondta, hogyan tette zárójelbe mindazt, amit odáig talált, az a tény, hogy a nagy vershamisító és a történészként is igen gyanús Thaly Kálmán mélyen érintve van az ügyben. Hogy mennyire könnyen lehet, hogy az a levél, amelynek a rejtélyén hónapok óta hiába dolgozik, csupán a 19. század végén keletkezett egy tudományos vitasorozat furcsa hadmozdulataként. Végül pedig még azt is elmondta – de csak azért mert Noémi együttérzően figyelt, és amikor elhallgatott, kedves kérdésekkel faggatta, - hogy az ő felmenőinek híres oklevele, Vak Bottyán nemességének császári megerősítése is megjárta Thaly dolgozószobáját, amely, mint tudjuk, olyan mint a cserzővarga műhelye, ahol a múlt dicsőségét foltozzák össze. Mindenről beszámolt, csak Éváról nem mondott semmit, következetesen megbízónak nevezte.

Mire végzett, hideggé vált a késő őszi idő. Kezdett szürkülni, majdnem sötét lett a park magas fái közt. A kastély közben feltűnés nélkül bezárt. Ezen meglepődtek, de nem nagyon bánták. Bottyán úgy érezte, a kihagyott húsz év ellenére igazán egymásra hangolódtak, Noémi most nem rég nem látott távoli ismerős, hanem bensőséges barát volt.

Másik úton vezettek hazafelé, mint amerre jöttek. Az őszi fák többször összeborultak az út felett, alagutat képezve az autós utazó számára. Az erős szürkületben még kiszálltak a Borostyán tónál is, mert Noémi szerette volna megmutatni, milyen szép helyen úszik hetente háromszor, tavasztól őszig. Az autóban végig Bottyán kutatásairól beszéltek, Noémi igyekezett konstruktív kérdéseket feltenni, részben, hogy jobban értse a zavaros ügyet, részben, hogy hátha ki tudja mozdítani a genealógust a holtpontról. Bottyán pedig türelmesen válaszolgatott, bár egyáltalán nem akart kimozdulni a holtpontról, mert nagyon jól megfelelt neki ott. Csak egyszer lett ideges, amikor Noémi megkérdezte, miért kínlódik ennyit a történészkedéssel, miért nem fejti meg egyszerűen a levelet.

- Ez nem ilyen egyszerű! Ezeket a titkosírásokat nem lehet csakúgy megfejteni. Nagyon okosan találták ki őket. Először is, nem látszanak a szóhatárok, nem különülnek el az egyes szavak, így nem lehet csakúgy felismerni őket. Aztán pedig több számot vagy jelet használnak minden egyes betűhöz, így nem lehet megnézni, hogy melyikből van a legtöbb, és aztán azt feltételezni, hogy az pont az e betű, ami ugye majdnem minden nyelvben a leggyakoribb. Továbbá a legjellemzőbb szavakat, mint török császár, vagy a Habsburg udvar, vagy az, hogy Erdély, le sem írják benne, hanem minden ilyen fogalomnak külön megfeleltetnek egy számot.

- Minek? Hogy rövidebb legyen?

- Lehet, hogy azért is, de főleg azért, hogy ne lehessen azonosítani egy ilyen jellemző szerkezetű jelsorozatot. Vegyük például azt a szót, hogy Erdély. Latinul Transilvania. Van benne három a, két i és két n. Elég volna keresni a titkosírásban egy olyan részt, ami pont ilyen távolságban tartalmaz három ilyen, két olyan és két amolyan jelet, és ezzel meg is van a betörési pont.

- De te mondtad, hogy több jelet használnak ugyanannak a betűnek.

- Igen, igazad van, de ha néha ellustultak, a másik módszer még mindig őrizte a titkot. Na és amit még nem mondtam: vannak olyan számok is, amelyek nem jelentenek semmit. Csak azért kellenek, hogy végképp megkeserítsék a kódfejtő életét. – Bottyán meglehetősen belelovallta magát a magyarázatba

- Jól van, jól van, én igazán nem szeretném megkeseríteni az életed – mondta kislányosan Noémi.

Bottyán visszamosolygott, és egy darabig a nőn felejtette a tekintetét, aztán gyorsan visszakapta, hogy az utat is figyelje.

- Hát mit szeretnél?

Noémi nem válaszolt, mintha a kérdés nem is igényelt volna választ. Sejtelmesen nézett maga elé, és egy perc múlva nyilvánvaló volt, hogy Bottyán nem fog választ kapni a kérdésére. Legalábbis nem most.

Amikor beértek Őriszentpéterre, úgy döntöttek, a korai sötétedés nem ok arra, hogy esteként gondoljanak az időre. Megálltak egy cukrászda előtt, ahol Noémi szerint majdnem olyan finom kávét lehet kapni, mint amilyet ő főz.

Beléptek, köszöntek a tulajdonosnak. A cukrászda nem volt teljesen üres, egy férfi ült egy asztalnál, de most – mintha csak az ő érkezésük miatt tenné – sietősen felkelt, vette a kabátját, és a kijárat felé indult. Bottyánnak ismerősnek tűnt, bizonytalanul ráköszönt.

- Sokszor találkoztunk már – mondta Noéminak magyarázólag – azt hiszem a kedvenc budai kávézómban szoktam látni. – Elgondolkozott. – Igen, igen, pont ott, ahol a megbízóval tartottam a megbeszéléseket. Milyen érdekes, kicsi ez az ország.

A kávéhoz konyakot is kértek, Bottyán fél decit, Noémi csak egy kortyot, majd leültek. A cukrászda tulajdonosa magukra hagyta őket, arra hivatkozva, hogy huzatolnia kell, a házban lévő kiadó szobákat teszi rendbe. Megígértette velük, hogy ha vendég érkezik, szólnak neki. Így viszont kettesben maradtak, ami Bottyánnak cseppet sem volt ellenére. Igen jól haladtak az esti romantika felé, már meg is beszélték, hogy olaszos tésztát fognak enni vörösborral, ami sokkal megfelelőbb vacsora egy bontakozó kapcsolat estéjére, mint egy gulyásleves vagy egy nehéz vadpörkölt lenne. A genealógus a tükörben jobban szemügyre vette Noémi pulóveres felsőtestét, és a reggeli lelkes gondolataihoz tért vissza. Egy ilyen nő egészen biztosan nem operáltatja meg magát csak azért, hogy kihívóbb legyen. A változásnak más oka van. Csak pár óra, és kiderül. Addig azonban nem ártana, valahogy intimebbre fordítani a beszélgetést. Noémi reggel elmondta ugyan, hogyan tölti itt a napjait, de a magánéletéről még semmi nem derült ki. A hely, az idő, és a kávéba öntött konyak kiváló alkalmat kínált, hogy Bottyán előrehaladjon.

- Boldog vagy itt?

- Nem látszik? – Noémi megint a kislányos énjét vette elő.

- De, éppenhogy igen. Nagyon jól nézel ki. Csak olyan furcsa, hogy egyedül élsz, és mégis ennyire elégedetten. Vagy valamit félreértettem?

- Nem, dehogy, tényleg egyedül élek. De ez nem volt mindig így, ne lepődj meg, hogy nem vagyok besavanyodva. Most viszont éppen így esik jól. De nem tudsz mindent.

Hosszan néztek egymás szemébe. Beszívták a forró kávéba öntött alkohol illatát. Lehet, hogy hiba volt olyan könnyen szétválni annak idején? Noéminak gyönyörű szeme volt. Bottyán minden mondatát izgalmasnak találta. Havonta egyszer igazán lejöhetne meglátogatni a nőt.

Miközben gondolkozott, Noémi nem vette le a szemét róla, mintha várna a férfi egy reakciójára, vagy csak nem tudná eldönteni, belekezdjen-e valamibe.

- Igen? – kérdezte Bottyán.

Noémi maga elé nézett az asztalra. Nyilvánvaló volt, hogy készül valamire, de előtte hosszan kivárt. Végül megszólalt, de olyasmit mondott, amire Bottyán egyáltalán nem volt felkészülve.

- Gyereket várok.

A történet itt folytatódik.

A bejegyzés trackback címe:

http://neve412.blog.hu/api/trackback/id/tr587539240

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu