Az áruló neve: 412

Te miért jöttél?

2015. június 09. - A szerzők

A regény előző része itt olvasható 

- Te miért jöttél? Mire szeretnél választ kapni?

- Sokat gondolkoztam, mit kérdezzek. Először vagyok ilyen helyen, úgyhogy olyasmit akartam választani, ami aktuális is, de azért nem olyan nagyon fontos az életemben. … Van egy nagynéném, pontosabban anyám nagynénje, egy nagyon idős hölgy, aki eddig nem volt igazán fontos a számomra. De nemrég megkeresett és rám bízott egy feladatot a családdal kapcsolatban. Egy viszonylag egyszerű dolgot, mindegy igazából, hogy mit pontosan. Elkezdtem foglalkozni a dologgal, de sokszor érzem, hogy valami bennem ellene dolgozik. Elfelejtek és elrontok dolgokat. Máskor meg egyszerűen nem tudom rávenni magam csak komoly erőfeszítéssel, hogy azokat a minimális kis lépéseket megtegyem, amit kellene ahhoz, hogy menjenek előre a dolgok.

- A családodtól nem kapsz segítséget? A többiektől?

- Fura, hogy ezt kérdezed, mert igazából senkinek nem is beszéltem róla, hogy rám lett bízva ez a feladat. Az egyik pillanatban szeretem és csodálom Pipi nénit, büszke vagyok rá, hogy engem kért meg, de a másik pillanatban a pokolba kívánom, nem hívom fel sokáig, nem reagálok, ha keres, ezért nem tudok normálisan segíteni neki. És haragszom rá, amiért nem haragszik.

- Pipi néni a nénikéd?

- Igen. Pipi. A Piroskából. Mindenki így hívja, sokáig nem is tudtam, hogy rendes neve is van.

- Kik lehetnek fontosak ebben a dologban?

- Pipi néni, anyám, nagyanyám. Ők biztosan. Meg persze én magam.

- Mondasz pár szót róluk?

- Pipi néni kilencven körül van. Vidéken él, nagyon ritkán jön Pestre, pedig az egész család itt van. Nagyon önálló még mindig, legalább tizenöt-húsz évvel fiatalabbnak tűnik a koránál. Főz, mos, ellátja a házát, internetezik.

- Internetezik?

- Igen, tudom, hogy viccesen hangzik, de megtanulta és nagyon szereti. Főleg emailben tartjuk a kapcsolatot.

- Miért pont téged kért meg arra dologra, amit említettél?

- Nem tudom. Meg is lepett vele. Nem vagyunk nagyon közeli kapcsolatban. Vagyis nem voltunk. Most már más.

- Vannak gyerekei? Vagy te vagy a legközelebbi rokona?

- Nincs családja. Úgy értve, férje vagy gyereke vagy ilyesmi. Egyedül él.

- Nem is volt férje?

- Nem, nem tudok róla. Volt egy, hogy is mondjam, egy partnere, de vele csak elég idősen került össze, nem is éltek együtt soha, özvegyember volt. De már vagy tíz éve meghalt. Úgyhogy mindenképpen mi vagyunk a legközelebbi hozzátartozói, anyám, öcsém, én. Ilyen szempontból nem meglepő, hogy engem keresett meg, csak valahogy nem számítottam rá.

- Pontosan mire nem számítottál?

- Lehet, hogy bután hangzik, de arra, hogy számol velem, hogy kérhet tőlem valamit. Talán az is furcsa, hogy egyáltalán bárkitől kér valamit, mert ő inkább mindig adni szokott mindenkinek, mi meg természetesen elfogadjuk, hiába idős már. Igen.

- Van még valami?

- Nem tudom, talán most ennyi.

- Jó. A többiek, akiket említettél? A nagymamád? Ő Pipi néni testvére?

- Igen, a húga. 2-3 évvel volt fiatalabb nála.

- Volt?

- Igen, már nem él. De ha Pipi nénire gondolok, valahogy mindig rá is gondolok, úgyhogy ő is ide tartozik. Pedig nagyon másmilyenek. Pipi néni szabadabb és természetesebb. Nagyanyám igazi úrinő volt. Kifogástalan viselkedés, jó modor, mindamellett kedves és szeretetre méltó nagymama volt, de bizonyos dolgokban szigorú a végtelenségig. Jót akart persze, amikor komolyan vett minden társadalmi előírást és szokást, és jó volt, amikor biztosan számítani lehetett rá, hogyan csinálja majd a dolgokat, de sokszor fárasztóan túlzásba vitte. De nagyon szerettem benne ugyanakkor ezt a tökéletességet. Hogy jó szagú, halk szavú, higgadt, határozott. Mondjuk ez a két utóbbi Pipire is teljesen igaz. Sőt, anyámra is. Róla még nem mondtam semmit. Valahogy úgy érzem, ő is kell ide, ebbe a problémába, mert ő kapcsol engem össze velük.

- Édesanyád milyen?

- Ő a nagymamám vére teljesen. Ugyanaz az úrinőség, fiatalabb kiadásban. Talán kicsit még merevebben úrinő, de ezt inkább annak tudom be, hogy nagyon ár ellen kellett úrinőnek lennie élete nagy részében. Ötvenben született.

- Te is ilyen vagy? Úrinő?

- Nem, dehogyis, egyáltalán nem, még az kellene! Soha nem voltam. Tudok adott helyzetnek megfelelően viselkedni és általában jól mérem fel, mit kellene tennem, de ez nekem nem természetes, úgy, mint nekik. Feszengek, nem vagyok önmagam ilyenkor és így sokszor mintha szándékosan csinálnám rosszul. Aztán meg érzem a szemrehányó tekinteteket magamon. Főleg a sajátomat. Tudom, hogy furcsán hangzik, de így van.

- Válassz akkor valakit a magad helyére! … A nénikéd helyére… Édesanyád helyére… Nagyanyád helyére… Hiányzik még valaki?

- Nem tudom, azt hiszem, nem. Vagy igen, de nem tudom, kik azok.

- Rendben, akkor majd meglátjuk. Állítsd be a családtagjaidat úgy, ahogy gondolod!

 

Ahogy Éva visszagondolt a délutánra, meglepte, milyen sokáig foglalkozott vele a csoport, jóval hosszabban, mint másokkal és mindenki feszülten figyelt az eseményekre. Lehet persze, hogy a korábbiakban is így volt ez, csak akkor Éva nem tudott annyira belefeledkezni és ezáltal a többiek odafordulását megérezni. Csupa nő – gondolta, ahogy felállította a négy segítőt, saját maga megszemélyesítőjének azt a nőt, aki előző nap a kövérség volt. Szólni nem szólt semmit, ez most nem az ő megjegyzéseinek ideje volt. De érdekes módon a Pipi néni helyén álló lányon nagyon hamar látszott, hogy egyáltalán nem oda néz, ahol a többiek vannak, és még csak nem is szándékosan kerüli a tekintetüket, hanem mintha keresne valakit, akit nem lát, nem talál, aki épp az ellenkező oldalon áll, mint a családja.

 

- Mit érzel?

- Valaki van ott, akit szeretnék látni, de nem tudom, merre van.

- Férfi vagy nő?

- Férfi.

Közben a nagymama lassan megindult és beállt épp Pipi néni és a nem látható férfi közé.

- Eltakarja előlem. Nem látom tőle. Menjen onnét!

pict0588.JPG

- Én pedig azt érzem, muszáj itt állnom. Nem akarom, hogy neki rossz legyen, nem magam miatt csinálom, hanem mintha hátulról valaki tolna, sőt, mintha itt állna valaki a hátam mögött és együtt tartanánk távol ettől a férfitól.

- Ki lehet az? Milyennek érzed, aki mögötted áll?

- Erős, sokkal nagyobb nálam. Nagyon biztos benne, mit akar, de közben félelmet is érzek benne. Fontos neki, hogy én is mellette álljak, itt legyek, azt csináljam, amit ő mond. Olyan, mint egy szülő, igen, lehet, hogy az apám.

- Ő akkor a dédpapa lenne. Lehet, Éva? El tudod képzelni? Mit tudsz róla?

- Most, ahogy így megnézem, nagyanyám apja nekem is hiányzik valamiért. Úgyis hiányzott nekem legalább egy férfi innét, csak nem tudtam, ki. Dédapámról nem tudok sokat, nem ismertem. Régi vágású úriembernek képzelem, mert mindenki mindig azt mondta, nagyanyám rá ütött, nem az édesanyjára, aki inkább bohém természet volt, de annyira, hogy sokan nem is értették, hogy vehette őt el a dédpapa. Mintha nagyanyám lenne még egyszer, csak férfiban.

- Állítsunk be egy dédpapát! Ki legyen az? – A jól öltözött Gabi lett a dédapa, pedig volt egy férfi a teremben.

- Mit éreztek?

- Én is érzem, hogy ők ketten mintha egy személy lennének, velem szemben. Rossz érzés, hogy ott állnak és valahogy az is rossz érzés, hogy így együtt állnak ott, mint ha ellenségek lennénk, pedig én szeretem őket.

- Én is szeretem őt, csak haragszom rá. Azt akarom, hogy ne arra nézzen, hogy jöjjön vissza, közelebb hozzánk. De ha elmozdulunk innét, ő akkor is itt marad, pedig az nem jó. Nem szabad. A papa szerint sem, azt érzem.

- Igen, bennem több most a harag, mint a szeretet. Meg valami félelem is, hogy baj lesz, nagyon nagy baj, ha nem jön vissza velünk oda.

- Éva, ki lehet az a férfi, akire a nénikéd néz? Van olyan férfi, akit oda tudsz képzelni?

- Hát, sokat nem tudok erről, mert senki nem szeretett erről beszélni, de Pipi néni fiatalkorában volt egy régész fiú, akivel volt köztük valami egy ásatáson, egy nyáron, de aztán mégsem maradtak együtt. Mert Pipi néni régésznek készült akkoriban. De fogalmam sincs, mi történhetett köztük. Én nem találkoztam ezzel az emberrel soha és nem lennék meglepve, ha a család többi tagja sem látta volna. De most úgy tűnik, még mindig fontos szereplő?

- Nézz rájuk! Valamiért ez nagyon fontos. Állíts be valakit az ismeretlen helyére! – Éva gondolkodás nélkül az egyetlen férfit választotta.

- Mit érez az ismeretlen?

- Hogy nem értem, miért itt kell állnom. Hogy túl bonyolult ez nekem. Miért nem lehet egyszerűen idejönni, megkerülni ezeket, akik itt állnak. Azt érzem, hátat kell fordítanom, hogy ne lássam, mit csinálnak.

- És te, hogy érzed magad Éva helyén?

- Tanácstalan vagyok. Szeretném érteni, de nem tudom, ki mit miért csinál. Sajnálom Piroska nénit. És nem is néninek érzem, inkább gyereknek. Aki kétségbe van esve. Elveszítette, aki szeretett és nem engedik még emlékezni sem rá.

- És az anya? Még nem is szólaltál meg.

- Nem jó látnom őket. Tudom, hogy ők a családom, de akkor sem. Piroskát szeretném megvigasztalni, átölelni, de a többiektől nem lehet. Sakkban tartanak a tekintetükkel. Nem mehetek oda hozzá, így inkább kívül maradok.

- Piroska mit érez?

- Nem vagyok kétségbeesve, de az igaz, hogy érzem ezt az elválasztottságot. De el tudom fogadni. Azt sem tudom, hogy akit nézek, keresek, fiatal vagy felnőtt. Az egyik pillanatban inkább egy fiatal férfinak látom, máskor öregember, de egy pillanatra kisgyereknek láttam. Mindig változik, de mindig jó ránéznem.

- Szeretnél odamenni hozzá?

- Szeretnék is, de félek is. Félek, hogy milyen lesz, hogy mit szól hozzám, hogy ő akarja-e, hogy odamenjek.

- Tudod ezt annyira akarni, hogy ne törődj velük, akik köztetek állnak?

- Nehéz. Nagyon nehéz.

- Kérd meg őket! Hátha most el tudják fogadni.

- Kérlek titeket, engedjetek oda hozzá. Vissza fogok jönni közétek. … Sajnálom, hogy eltelt úgy az élet, hogy nem lehettem melletted. Akkor nem tudtam veled maradni, később pedig megszoktam, hogy nem vagy nekem. De az emléked még mindig fontos nekem. Nagyon szerettelek és még mindig szeretlek.

- Mit éreznek a többiek?

- Én, az apjaként valami megkönnyebbülést. Ennek meg kellett történnie, hiába próbáltam megakadályozni. De megpróbáltam, ez a lényeg.

- Én is azt, hogy ennek ideje volt. Túl sokáig volt ez köztünk. Jó lett volna, ha hamarabb megkér minket.

- És az anya? Te mit érzel?

- Nevetséges. És valahogy azt is érzem, hogy egyikük sem érti a lényeget. De nem tudom ezt jobban megmagyarázni.

- Éva? Állj be most a saját helyedre és nézz végig rajtuk. A te kérdésedből értünk idáig, ehhez neked közöd van. Mond neked valamit, ami itt történt? Mit érzel?

- Jobb most látni őket, mint az elején. Kevesebb a feszültség. De még mindig van azért. Én is érzem, amit anyám, hogy valami lényeges dolog még hiányzik. De azt is nagyon érzem, hogy most nem is akarom, hogy ennél több kiderüljön, hanem majd gondolkozom rajta. De hogy ilyen nagyon elkanyarodtunk az eredeti témától, az meglep.

- Nem ritkaság, sokszor előfordul. Ezek a tisztázatlan és részben talán szándékosan eltitkolt dolgok okozhatnak benned rossz érzéseket. Hogy nem találod a helyed, nem érted a szereped. Ilyesmit mondtál az elején, igaz?

- Igen. És ezért lehet, hogy nem is akarok igazán részt venni benne?

- Előfordulhat, ezt neked kell átgondolnod.

A történet itt folytatódik.

A bejegyzés trackback címe:

http://neve412.blog.hu/api/trackback/id/tr157527572

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.