A regény előző része itt olvasható. 

Korán indult pénteken, Győrön keresztül Szombathelyig autózott, ahol tankolt és gyorsan megebédelt. Ivott egy kávét a város egyetlen komolyan vehető kávézójában, majd átlépte az osztrák határt. Ellen kellett állnia a késztetésnek, hogy sorra megnézze Burgenland várait és kastélyait, amelyek valaha magyar nemesi családok tulajdonában voltak, tisztában volt vele, hogy az Erdődy kastélyok végiglátogatása magában is elviszi a teljes napját. Noéminek megírta, hogy csak este érkezik, de azért nem akart túl későn jönni.

Vasvörösvárral kezdte. Otthon gondosan kinyomtatta a legfontosabb információkat a helységről, így nem csak azt tudta, hogy Rotenturm an der Pinka név alatt kell keresnie, hanem azt is, hogy a tizenkilencedik században mór stílusban épült kastély ma már nem az Erdődyeké, hanem az osztrák állam tulajdonában van. Ha azt remélte, hogy megnézheti a kastélyt belülről, csalódnia kellett, az ugyanis éppen felújítás alatt állt. Bottyánt azonban nem kedvetlenítette el, hogy szemlátomást nem számítottak látogatókra, belépett egy véletlenül nyitva hagyott kertkapun, és körülsétálta az igencsak rozzant épületet.

Az elvadult angolparkban lila színű kikericsek kandikáltak ki az avarral teli fűből. A valaha vörös, de mára megkopott színű kastély híres tornya bástyaformában végződött, határozottan festői látványt nyújtott. Az alsó szint néhány ablakát téglával befalazták, a vakolat is mintha leázott volna a falakról, de az egzotikus építészeti formák, az arab kastélyokra emlékeztető oszlopos loggiák és díszítő kőfaragványok így is jól érvényesültek.

A magas és elhanyagolt aljnövényzetben sétálva Bottyán eltöprengett a különféle típusú kastélykertek előnyein és hátrányain. Arra gondolt, hogy egy geometriai formába rendezett franciakert egy hozzá illő kastéllyal kizárólag új és karbantartott állapotban néz ki jól. Ezzel szemben az ilyen tizenkilencedik századi, romantikus várakra hajazó kastélyokat és angolparkjaikat mintha eleve arra tervezték volna, hogy majdan leromolva és elhagyatva nyűgözzék le a látogatóikat. Őt mindenesetre igencsak lenyűgözték.

Megpróbálta elképzelni a kerten átsétáló Thaly Kálmánt, amint a gróf főszakácsától érdeklődik az ebédmenü felől, majd betér a levéltár őrzésére tervezett toronyba, hogy átfusson egy-két csatazajban készült kuruc levelet, vagy hogy egy vaskos fadobozba rendezze a fejedelem összes titkosírás kulcsát. Aztán elképzelte magát a grófot is, amint elégedetten szemléli az emeleti ablakból a park mentén futó Pinka patakot, és arra gondol, milyen jó döntés volt, hogy a családi levéltárát megnyitotta, és az ország legjobb szakértőinek vizsgálatára bízta.

Végül a jelenbe visszatért genealógusnak be kellett látnia, hogy a kastéllyal nem tud mit kezdeni. Maga sem gondolhatta komolyan, hogy az elhagyatott szobákban egy kallódó Rákóczi korabeli levélre bukkan. Vagy bármi olyasmire, ami az Ocskay ügy megoldásához vezetne. Az épületben a háború után tíz éven keresztül szovjet csapatok állomásoztak, még ha addig ottfelejtődött is valami irat, akkor a bútorzattal együtt az is megsemmisült.

Bottyánnak mégsem volt könnyű elbúcsúznia a helytől, ezért inkább átsétált Vasvörösvár száz méterre lévő kis templomához. Nem hozta izgalomba az útikönyv információja, hogy a templom állítólag máig őrzi azt a széket, amire az utolsó magyar király, Habsburg Károly a koronázás során rátérdelt. Ehelyett inkább a templomot körülvevő temetőre koncentrált. A meredek domboldalba ásott sírkövek teli voltak olyan adatokkal, amelyek bármikor fellelkesítenek egy genealógust. Volt ott persze egy pár Erdődy sír is, de Bottyánt meglepte, milyen sok Széchényi gróf temetkezett ide. A temető máig használatos, új része alapján pedig egy egészen belterjes helység története rajzolódott ki. Úgy tűnt, mintha Rotenturmban szinte csak nyolc család élne - ezek egy része is magyar névvel. Mintha csak a Horváth, a Molnár, a Farkas, a Szakács, a Baumgartner, a Tuider, a Dirnbeck és a Wagner családok tagjai halnának meg a környéken.

Bottyán végül bement a templomba, és gyertyát gyújtott a kastélyépítő és levéltár megnyitó Erdődy István gróf emlékére. Nehéz szívvel búcsúzott a helytől, amely tanúja volt annak, hogy a titkos archívum levélcsomagjainak Rákóczi megkötötte szalagjait felbontják. Itt kerülhetett elő százhatvan év után az Ocskay levél is, vagy – rosszabb esetben – itt dolgozott az az ember, aki elhatározta, hogy a múlt hiányosságait kipótolja, és Ocskay helyett megírja a levelet. Vajon csak elolvasta vagy hamisította is? Bottyán visszasétált a félig kopott és romos, félig felújított kastélyhoz, de az második ránézésre sem adott választ a kérdésre.

Erdei autóúton vezetett tovább, miközben hálát adott a saját előrelátó bölcsességének, hogy a telefonjára letöltött egy navigációs programot, amely megmutatta, melyik útelágazásnál merre forduljon. A környék számos útja és megannyi kis települése közt nehezen igazodott volna el egy hagyományos térképpel. Beírta tehát a mobiljába Kohfidischt, Gyepűfüzes német nevét, és egy negyedóra alatt meg is érkezett a helyre, ahonnan az övével éppen ellentétes utat bejáró titkos levéltár százötven évvel ezelőtt az újonnan épült vörösvári kastélyba került.

A gyepűfüzesi Erdődy kastély teljesen máshogy nézett ki, mint a rotenturmi, a helyzet mégis kísértetiesen hasonlított az előzőhöz. A közelben ugyanaz a Pinka patak folyt, a kastélyépület nagyrészt üresen állt, szemlátomást valakinek a tulajdonában, de csak részben lakva. Egy része láthatóan fel lett újítva, itt borászat üzemelt. Ha hinni lehetett a kiírásnak, az Erdődyek 1591-ben alapított pincészete. A nem használt épületrészek zsalugáterei megtörve, a falak megkopva, a főkapu bezárva, az ablakok pedig részben kitörve várták, hogy elég pénz gyűljön a felújításukra. De a kastélyt körülvevő angolparkba itt is be lehetett menni, és Bottyán élt a lehetőséggel. Valószerűtlenül terebélyes ősfákról elhagyatott hinta lógott, Bottyán avarban gázolt, miközben megkerülte az épületet. Nem sok minden utalt azokra a részletekre, amelyeket a webről kiírt magának, hogy ugyanis itt valaha „nagy üvegház állt narancsfákkal, valamint urasági tehenészet híres sajtcsinálással, és igen jó mészégetés.” Könyvtárnak pedig végképp nem volt nyoma, hogy is lett volna?

Végigsétált az autóút túloldalán induló, talán még a tizenkilencedik században ültetett fáktól határolt fasoron, míg el nem ért egy kis kápolnába, ahol Erdődy György és lánya, Franciska sírja felett lehetett eltöprengeni a nemesi családok mulandóságán. Milyen különös önzetlenség munkálkodik egy grófban, aki a sírhelyéül választott kápolna felé vezető út mentén olyan fákat telepít, amelyek csak az unokái öregkorára válnak igazán széppé? Hogyan lehet azzal a tudattal fasort ültetni, hogy a tervező sosem fogja látni, jól sikerült-e a műve?

Nosztalgikus gondolatból sok volt, kézzelfogható sikerből annál kevesebb. A Monyorókeréken álló vízivárhoz Bottyán már dacból ment le, bár útba is esett Noémi vendvidéki háza felé autózva. Nagyjából fél óra alatt érkezett meg a faluba, amely a legnagyobb Erdődy kastély köré épült. Bottyán leparkolt autójával a kapu előtt, de ezúttal még a kertbe sem jutott be, meg kellett elégednie azzal, hogy egy jó félórás sétával körbesétálja a kisebb várrendszerre emlékeztető épületegyüttest. Ez a kastély legalább működött, ha nem lehetett is látni, ki működteti. A falu közepén nagyobb, hosszúkás tér volt, amelyen egy kis játszótér mellett még látható volt a település régi pellengére. A teret szépen felújított, de láthatólag a történelmi időkből itt maradt házak szegélyezték. Bottyán örömmel fedezett fel a tér végében egy Buch nevű fogadót. Éhes volt, csalódott, és mindennél biztosabban tudta, hogy neki éppen egy ilyen nevű fogadóban kell megvacsoráznia.

Belépett, köszönt a pincérnek, körbenézett az üres helységen, majd leült egy asztalhoz. A falon körbe Monyorókerék jellegzetes épületeit ábrázoló fényképek lógtak az ezerkilencszázas évek elejéről. Az egyikről kiderült, hogy a Gasthaus Buch már száz éve is vendégházként üzemelt, bár akkoriban még nem csak egyetlen pincér dolgozott benne: a fényképen az épület előtt vagy húsz cseléd állt felsorakozva. Bottyán ügyetlen németséggel próbált rendelni, mire a pincér kedvesen magyarra váltott. Hamar kiderült, hogy a határ túloldaláról jár át dolgozni, és semmivel sem inkább osztrák, mint Bottyán maga. Tőle tudta meg, hogy a vízivár koránt sincs mindig zárva. „Amikor a Kanadában élő gróf úr itt tartózkodik, lehet vizitálni. De most nincs itt. Ilyenkor az intézővel lehet megbeszélni.”

A genealógus, miközben elkortyolt egy vacsora utáni sört, amellyel az Erdődy kastélyoktól búcsúzott, bevallotta magának, hogy az útját nem készítette elő megfelelőképpen. Tulajdonképpen valódi célja sem volt azon kívül, hogy egyszer lássa maga előtt a múlt azon helyszíneit, amelyek, ha közvetve és áttételesen is, de szerepet játszottak a titkos levéltár történetében. Mit is remélt? Talán, hogy összetalálkozik egy kései gróffal, aki – megtudván, hogy történész – meghívja magához, és felhozatja a pincéből egy különösen jó évjáratú vörösborát? Majd a beszélgetés során maga is belelkesedik a kuruckori források iránt, és megkéri az inasát, hogy hozzon be néhány Rákóczi korból itt maradt levelet?

Bottyán magányos nyomozása itt véget ért. A pincérrel beszélgetve gondolatban lezárta magában az egész Ocskay ügyet. A megrendelő felszívódott, a problémák megoldhatatlannak bizonyultak, a nyomozó belefáradt a kudarcokba. Jól esett elbúcsúzni az ügytől.

Kilépett a késő őszi sötétségbe, beszállt a fogadó elé parkolt autóba, és miközben az ajtót nyitva hagyva mélyet szívott az esti levegőből, beírta a navigátor programba Szentgyörgyvölgy nevét. A telefon egy nem túl távoli névtelen határátkelőt javasolt, jelentősen lerövidítve az útját.

Késő este lett, mire megérkezett a Noémihez. Mellékutakon vezetett több mint egy órán keresztül. Az út menti völgyekre nedves pára ereszkedett, az autó fényszórói olykor vonuló őzek szemeit világították meg. Néhány szakaszon annyira rázott az aszfalt, hogy csak az út közepén lehetett autózni. Őrségi falvakon keresztül vezetett, de senkit nem látott az utcákon. Az út elején még minden alkalommal lekapcsolta a reflektort, amikor lakott területre ért, de aztán belefáradt a kapcsolgatásba, nem törődött többé a helyiekkel, és éles fénnyel világított be minden kanyart. Nem is nagyon lassított le, fáradt volt, minél előbb ott akart lenni. Ugyanakkor tartott is a megérkezéstől, aggódott, hogy a disznótenyésztő, biokultúrát folytató porta spájzában vajon lesz-e alkohol, vagy répalevet kell innia három napon keresztül. Kinyúlt pulóverben és elhasznált tréningben fogadja-e a nő, aki valamikor a szerelme volt?

A házat nem volt könnyű megtalálni a sötét faluban. Nem a főutcáról nyílt, a mellékutcák nevét pedig nehéz volt azonosítani a véletlenszerűen kihelyezett táblákon. Leparkolt az út szélén, lekapcsolta a fényszórót. Kiszállt. Hirtelen nagyon fázni kezdett. Az égen valószerűtlenül sok csillag volt.

Noémi háza biokultúrától szokatlan módon alaposan ki volt világítva. A nő köntösben szaladt ki Bottyán elé, segített bevinni a kabátját, miközben a férfi kedvenc cabin-size bőröndjét húzta maga után. Hamar megállapította, hogy valami nem stimmel. Nem érzett disznószagot, a tyúkokat sem látta, a lábai alatt pedig nem sártenger cuppogott, hanem gondosan nyírt fű simult. A száz éves, de igényesen felújított ház csak szerkezetében emlékeztetett parasztházra. A házigazdán gumicsizma helyett rózsaszín papucs volt, a köntöse pedig épp olyan volt, mint amilyet Bottyán fővárosi bevásárlóközpontok méregdrága alsóruházat üzleteinek kirakatában szokott látni dögös próbababákon. Noémi a legkevésbé sem keltett parasztasszonyos benyomást. Becsukta az ajtót a reszkető Bottyán mögött, és rámosolygott:

- Kérsz forralt bort?

A történet folytatása vasárnap reggel 8-kor fel a blogra. Ha ezentúl értesülni szeretne az új bejegyzésekről, kattintson a követés gombra a jobb felső sarokban!