Az áruló neve: 412

Négy tényező korlátozta

2015. június 02. - A szerzők

A regény előző része itt olvasható. 

Négy tényező korlátozta július közepétől a nyomozást. Mindenekelőtt a könyvtárak nehezítették Bottyán kutatását: egyszerűen bezártak. Bár a budapesti kutató könyvtárak minden évben komoly erőfeszítést tettek, hogy ne éppen egyszerre küldjék a szorgalmas kutatókat nyári kényszerszabadságra, ez valahogyan soha nem sikerült. Illetve mindig rendelkezésre állt valami távoli kerületben egy olyan könyvtár, amely kétségtelenül nyitva volt, és amelynek az volt a létértelme, hogy ne lehetetlenüljenek el teljesen azok az olvasók, akik valami okból a napsütötte tengerpart helyett az árnyékos könyvgyűjteményeket választották, azonban az ilyen könyvtárak kivétel nélkül olyanok voltak, melyekben Bottyánnak semmi dolga nem volt. A Széchényi, az Akadémiai és a Szabó Ervin Könyvtár, csakúgy, mint a Levéltár, egyszerűen bezárt.

nyitvatartas2011.jpg

Másrészt Bottyán már maga előtt sem tudta letagadni, hogy a kutatás bizony megfeneklett. Rengeteg adatot gyűjtött össze, de lényegében egyetlen kérdésre sem talált megnyugtató választ. Valódi-e az Ocskay levél? Ha nem, Thaly hamisította-e? Ha mégis valódi, mi lehet a benne lévő számsorozat megfejtése? Tartalmaz-e olyasmit, ami új megvilágításba helyezi a Névedy család történetét? Összefügg-e a levél a kódtáblával? Hogyan kerültek egymás mellé? Honnan kerültek elő? Egyáltalán ki irányítja itt az eseményeket, ki osztja a lapokat? Mindezek a kérdések, amelyek eddig minden reggel arra buzdították, hogy újabb kéziratokban és könyvekben próbáljon választ találni, hirtelen elvesztették számára a varázsukat. Thalyt pedig egyszerűen gyűlölte.

Harmadrészt, és az előzőekkel szoros összefüggésben, nem nagyon volt miről beszámolnia Évának. Az egyébként is megritkult találkozóik mostanra teljesen elmaradtak. Eredmény híján Bottyán nem hívta Évát, de közben azért bántotta, hogy a nő sem kereste őt. Mintha Éva is visszasüppedt volna a kapcsolatuk elejét jellemző érdektelenségébe. Vagy egyszerűen más problémák kötötték le, de a genealógus nem tudhatta, nem kell-e magára vennie megbízójának tartózkodását. Egyszer beszéltek telefonon. Éva teljesen korrekt volt, de semmi több. Magától nem tett erőfeszítést, hogy fenntartsa a kapcsolatot Bottyánnal, aki ezt rossz néven vette. 

Végül pedig az hátráltatta leginkább a nyomozást, hogy Bottyánnak más dolga volt. Visszatért legkedvesebb időtöltéséhez: ritka könyvekkel üzletelt. Tizenhat és tizenhetedik századi könyvek érdekelték, elsősorban tudománytörténeti jelentőségűek: bányászati, ásványtani, haditechnikai, csillagászati, orvosi, gyógyszerészeti, kémiai és alkímiai nyomtatványok. Vásárolt és eladott. Amíg nála voltak, elégedetten lapozgatta őket, élvezte tapintásukat, nézegette a fametszeteiket, egészen addig, amíg a könyvekben megbúvó régi porszemcséktől allergiás reakciói támadtak, és elkezdett prüszkölni.

11046542_636406046496257_1520593419802720473_o.jpg

A látványosabb kiadványokat mutatós sötétkék posztófelületre tette, majd nagy felbontású fényképet készített róluk. A fotókat feltöltötte vállalkozásának angol nyelvű weboldalára, mellékelte az illető nyomtatvány könyvészeti leírását, méretét, az állapotára vonatkozó információkat, és egy rövid összefoglalót a tartalmáról valamint a kötet ritka és értékes voltáról. Ezt a weboldalt elsősorban önreklámozási felületnek használta, a könyveket azonban nem ezen keresztül értékesítette. Máshogy dolgozott.

Kelet-európai aukciók, régi könyvekre specializálódott antikváriumok, és elszegényedett könyvtártulajdonosok kínálatát vetette össze gazdag nyugati könyvgyűjtők igényeivel és amerikai egyetemi könyvtárak gyűjtési profiljával. Az egyezések nyomán számos levelet írt, és ezek egy részére választ is kapott. A nyár vége az előkészítéssel telt, majd szeptemberben lázas vásárlásba kezdett, október pedig az értékesítés hónapja volt. Munkája beérett, és a számlája határozott gyarapodást mutatott.

Bottyán sikere a módszerességében rejlett. A régi-könyvkereskedés mint szakma túlságosan népes volt: sok elszegényedett – vagy eleve is szegény – történész, könyvtáros és levéltáros remélte, hogy éles szemével és szakértelmével értékes könyveket fedezhet fel eldugott pincékben, felszámolás alatt lévő örökségekben, bolhapiacon vagy vidéki antikváriumokban. Abban bíztak, hogy ezeket aztán jó haszonnal eladják. Nyilván megnéztek egy-két olyan amerikai filmet is, amelyben a sármos főszereplő ilyesfajta tevékenységből élt, és életszerűtlenül romantikus módon harácsolt össze jelentős vagyont. Az önjelölt könyvkereskedők azonban hamar csalódtak az elképzeléseikben, ugyanis elszegényedett családok egyáltalán nem hívták meg őket könyvtáruk felszámolásához, a bolhapiacokon ritkán tűnt fel bármi említésre méltó irat, a vidéki antikváriumok kereskedői pedig a legkevésbé sem voltak naivak, pontosan tudták, miért mennyit érdemes kérni, és a valóban értékes régi-nyomtatványokat nem tették ki a polcra.

Bottyán ezért nem is hitt a nagy felfedezésekben. A megbízhatóságban, a kiszámíthatóságban, a sok apró sikerben és a földrajzi távolságban hitt. Abban, hogy egy német vagy kelet-európai aukción vásárolt tizenhatodik századi könyvön, ha ügyes, tud keresni néhány száz dollárt. De csak akkor, ha pontosan tudja, melyik amerikai magángyűjtőnek vagy intézménynek illik bele a gyűjtési profiljába. A nagy fogásokra eleve nem hajtott, azokat a nála profibb kereskedőházak halászták el, amelyekkel nem versenyezhetett. Viszont meghagyták neki a másod- és harmadosztályú könyveket, amelyek egyike sem tette önmagában gazdaggá, de ha többel üzletelt egyszerre, tisztességes haszonhoz jutott. A lényeg nem az elhagyatott pincekönyvesboltok és bolhapiacok látogatása volt, hanem a vásárlást és az eladást megelőző kutatómunka. Az értékesítés pedig személyes kapcsolatokon keresztül zajlott. Az elmúlt tíz év során kellően széles hálózatot alakított ki, elég volt, hogy néhány tucat könyvgyűjtemény kurátor, egyetemi könyvtáros és kereskedő névről ismerte, bízott benne, és örömmel fogadta a futárszolgálattal küldött, bebiztosított csomagjait.

­

***

Az Ocskay nyomozásában az áttörést egy olyan esemény hozta, amelynek látszólag semmi köze nem volt az ügyhöz. Úgy kezdődött, hogy valamikor szeptember végén Bottyánt felhívta egy kereskedelmi tévé munkatársa, hogy nem akar-e nyilatkozni a történelem nagy árulóiról, köztük a Rákóczi szabadságharcot lezáró Károlyi Sándorról, vagy a világosi fegyverletevő Görgey Artúrról. Igény szerint szó eshet a másik Károlyiról, a Mihály nevű köztársasági elnökről is. Bottyán ingerülten jegyezte meg, hogy az említett történelmi személyeket értelmes szakember nem tartja árulónak. A televíziós szerkesztő gyorsan és rutinosan kifejezte egyetértését, neki csak az volt fontos, hogy a genealógus – akit a telefonban következetesen történész professzornak hívott – kötélnek álljon, és beszéljen az adásban. Bottyánnak ehhez nem volt sok kedve. De ezt nem mondta meg, ehelyett arra gondolt, hogy a tévében nyilván van egy lista olyan, interjúra hívható szakértőkről, akik kamera elé engedhetők, mert már bizonyították, hogy képesek befejezni a mondataikat, és várhatóan nem okoznak bajt, ha élő műsorban szerepelnek. Márpedig erről a listáról – ha már egyszer rákerült – nem kívánt lekerülni. Pár hónappal korábban már lemondta részvételét egy műsorban, amelybe mint családfakutatót hívták, hogy Hitler eltitkolt gyermekeiről beszéljen. Ha megint visszamondja a felkérést, azt kockáztatja, többet nem hívják, márpedig neki a kuncsaftok miatt fontos volt, hogy időnként képernyőn legyen. Nem egy megbízást úgy kapott, hogy egy régen jelentéktelenné vált nemesi család egyik nagymamája meglátta a tévében, és feltételezte, hogy ha a tévében nyilatkozik, csak komoly ember lehet, aki bizonyára elkészíti az ő családfáját is. Rövid gondolkodás után igent mondott tehát a szerkesztőnek, majd időpontot egyeztettek.

Két héttel később már nem is emlékezett, miket mondott a műsorban, amikor a Facebookon bejelölte egy gimnáziumi osztálytársa, akit közel húsz éve nem látott. Pontosabban szólva, nem egyszerű osztálytársról volt szó: az illető két éven keresztül a barátnője volt. Tulajdonképpen az első rendes barátnője, akivel bár nem éltek együtt, hiszen még tanulók voltak, de egyébként minden tekintetben szerelmi kapcsolatot folytattak. A lány neve Noémi volt. Farkas Noémi.

Érdeklődéssel szemlélte a középkorúvá vált nő Facebookra feltöltött fényképeit. Tizenkilenc évesen szakítottak, de aztán Bottyán még éveken keresztül „visszajárt” hozzá. Utoljára a húszas éveik elején találkoztak, mielőtt Noémi Franciaországba ment babysitternek. Bottyán hallott róla, hogy később hazajött, de szándékosan nem kereste, és lényegében el is felejtették egymást. Most hirtelen kíváncsi lett, mi is van vele, de a Facebookról nem sok információ derült ki. Gyorsan visszajelölte, elhatározta, hogy este, munka után rendesen rákeres Noémi nevére az interneten. Előbb azonban dolgozni akart. Szigorú időbeosztás szerint élt, reggel kilenckor minden hírportált és közösségi oldalt lecsukott, és délutánig csak az aznapra tervezett munkára összpontosított.

Mire azonban rászánta volna magát, hogy utánanézzen Noémi elmúlt húsz évének, már amennyire ez az interneten lehetséges volt, üzenetet kapott tőle:

 

Hahó Árpi,

Ezer éve…

Láttalak a tévében, jó voltál, szexi, hogy őszül a halántékod  :)

Nincs kedved összefutni egy kicsit? Én nem járok fent Pesten, de lejöhetnél ide a hosszú hétvégére. Szentgyörgyvölgyön van egy kis házam, itt alhatsz, és beszélünk. Ez komoly, nem udvariassági…

Pusz, Noém

 

Bottyán gyűlölte, ha Árpinak szólítják, és nem nagyon tudta hova tenni a meghívást. Normálisan emberek nem hívják meg egymást a házukba húsz év után. Egyébként is fázott kicsit a találkozástól. Annak idején „közös megegyezéssel” zárták le a szerelmüket, ami már nem annyira volt szerelem, tehát nem kellett attól félnie, hogy a nő nyomasztani akarja, de azért kicsit tartott attól, hogy nyomulni fog. Nem mintha megvetett volna egy kis kalandot, de tapasztalatai szerint a negyvenes nők nem a kalandot keresték, hanem a második vagy a harmadik férjüket. És hát Noémi Facebook profilján nem esett szó családról, férjről, gyerekekről.

Volt még egy oka a tartózkodásra. Ismerte ezt a típust: a Budapestből kiábrándult és az Őrségbe költözött értelmiségi fajtáját. Aki mindent feléget maga után a fővárosban, majd vidéken házat vesz, háziállatokat tart, trágyáz, és gyanús megjelenésű sajtot készít. Esetleg köcsögöket is gyárt, és azt árulja nyáron a turistáknak. A saját tyúkjainak a tojását eszi, a saját disznójának húsát dolgozza fel, örül neki, hogy bio-koszton él, és nem veszi észre, hogy néhány év alatt lényegében parasztasszonnyá válik. Ezt nem sok kedve volt megnézni, így hát egy pár napig pihentette az e-mailt, nem válaszolt rá.

De aztán újabb üzenetek érkeztek Noémitől, amelyek semmiféle parasztos nyomulást nem tükröztek. Elkezdtek levelezni, és Bottyán alaposabban megnézte azt a kevés fényképet, amit a Facebookon talált. Az egyiken napfényes mező volt a háttérben, Noémi arca és felsőteste látszott. Normálisan volt felöltözve. Bizonyára gumicsizmában van, gondolta Bottyán, de ez nem szerepelt a képen, ami viszont látszott, az egy mosolygós női arc volt kissé túl a negyvenen, és ebben Bottyán semmi kivetnivalót nem tudott találni. Meg egyébként is egyre rokonszenvesebbnek találta a gondolatot, hogy kimozduljon az októberi szürkeségbe burkolózó, és depressziós Budapestről, és a hétvégét vidéken töltse. Amikor pedig azt is összerakta, hogy Noémihez útban az osztrák határ mentén végigjárhatja azokat az Erdődy kastélyokat, amelyek valamikor Rákóczi titkos levéltárát őrizték, végső elhatározásra jutott: a halottak napja miatt hosszúvá vált hétvégét Szentgyörgyvölgyben tölti.

A történet itt folytatódik

A bejegyzés trackback címe:

http://neve412.blog.hu/api/trackback/id/tr317509546

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.