Az áruló neve: 412

A forró és kutyaszarszagú nyári Budapesten

2015. május 31. - A szerzők

A regény előző része itt olvasható

A forró és kutyaszarszagú nyári Budapesten nehezen teltek Éva napjai. Próbálkozott kiülős és beülős helyekkel, stranddal és dunai evezéssel, gyerekkori barátnőkkel és régi egyetemi szerelmével, de valahogy semmi nem volt az igazi. Az egyetlen igazán pozitív dolog az volt, hogy hónapok óta először életjelt adott magáról Kamilla. Éjszaka a sarkon söröző gimnazisták nevetgélése hallatszott be az ablakon, amit már hetek óta egyszer sem lehetett becsukni, olyan hőség uralkodott. Levelek jöttek, mentek.

 

Kedves Éva!

Képzeld, Martintól azt kaptam ajándékba a születésnapomra, hogy befizetett engem egy családállítási hétvégére, és arra a két napra teljesen magára vállalta a gyerekeket, megszervezte az étkezésüket meg programokat, hogy nyugodtan el tudjak menni. Persze elmentünk vacsorázni is kettesben, meg ünnepeltünk családon belül, de az igazi ajándék ez volt. Nem tudom, honnét tudta meg, hogy ez engem érdekel, lehet, hogy én említettem neki, de az biztos, hogy nem mostanában volt, úgyhogy nagyon meglepődtem és meghatódtam, hogy emlékszik és hogy kitalálta ezt az egészet. Kicsit zavarban is vagyok, hogy milyen kérdést vigyek magammal, mert mostanában olyan jól mennek a dolgok, de hát valami apróság mindig van, majd csak eszembe jut valami. Nem tudom, hallottál-e erről valaha, egy nagyon érdekes módszer arra, hogy ha az embernek mindenféle problémái vannak, akkor találjon rá megoldást. Főleg a családdal foglalkozik, azt keresi, hogy a családod múltjában, meg persze a tiédben is, milyen problémás pontok vannak, emberek közt vagy akár gondolatban. És ehhez általában mások segítségét használja, olyanokét, akik nem is ismernek téged, csak ott egy ilyen csoportos helyzetben elmeséled nekik a problémádat és akkor ők valamelyik szereplő nevében elmondják, mit gondolnak meg éreznek. Főleg, hogy mit éreznek. Ennél sokkal többet én sem tudok róla, de majd feltétlenül elmesélem, milyen volt, nagyon izgulok, milyen lesz!

Máskülönben is szép az élet, a gyerekek jól vannak, Lili is futkos már, pedig mintha most született volna. Nem tudom, ezen a nyáron eljutunk-e haza, mert a tengerre mindenképpen akarnánk menni, lehet, hogy inkább anyámat visszük magunkkal oda, és nem mi látogatjuk meg a Balatonnál, mert azt a gyerekek eléggé unják és őszintén szólva sokszor engem is fáraszt.

És veled mi újság? Nagyon régen nem írtál. Biztos sok a munka, meg a buli! J Tudod, sokszor annyira vágyom rá, hogy megint dolgozzak, rendszeresen emberek közt legyek, rendesen kelljen öltözködnöm és a városban ebédelhessek valami rémes menzán. Persze igyekszem nem elhanyagolni magam, de miniszoknyában mégsem lehetek egész nap a kertben a gyerekekkel, meg főzni-mosni sem túl praktikus, azt meg úgy utálom, hogy ha elmegyek valahová, akkor kicsípem magam és mindenki látja, hogy most van a „kimenőm”. Ha minden nap úgy járkál az ember, az persze teljesen más. Jó, jó, tudom, hogy ez nem akkora probléma, de sokszor ezen érzem leginkább az itthonlét bezártságát.

Nyár végén mit csinálsz? Nincs kedved meglátogatni minket valamikor? Nyaralni már voltunk, most itthon vagyunk, bármikor szívesen vagy látva, tudod!

Írj, ha van egy perced!

Kamilla

---

Kedves Kamilla!

Tényleg nagyon régen nem írtam, de tényleg sok a munka, ha a buli nem is. Nem olyan izgalmas ám az élet, legalábbis ilyen szempontból nem. Viszont nagyon érdekel, amit erről a családállításról írsz, még sosem hallottam róla, mindenképp írd meg, milyen volt! Már csak azért is, mert mostanában én is kénytelen vagyok sokat foglalkozni a családom dolgaival. Megkeresett anyám nagynénje, hogy segítsek neki egy családfakutatót felhajtani, mert akar tőle valamit, és mivel én találkozom a fickóval, kicsit belevont engem ezekbe a dolgokba. Olyan fura úgy gondolni emberekre, akik évszázadokkal ezelőtt éltek, hogy ők az én felmenőim, és hogy az, hogy én most itt vagyok, bizonyos tekintetben az ő sikerük és továbbélésük. És lehet, hogy ha valami megmaradt belőlük, a lelkük vagy ilyesmi, akkor örülnek neki, hogy én vagyok, vagy csóválják a fejüket, hogy mivé lett a család dicsősége. Tudod, mint abban a vicces francia filmben, amiben a tévét trubadúrdoboznak hívják, ahol a középkorból érkezett lovagok a leszármazottaikat próbálják megvédeni meg segíteni és elérzékenyülnek, mikor rájuk néznek. Valahogy eddig soha nem így gondoltam rájuk, pedig azt, hogy büszkének kell lennem rájuk, igazán korán belém nevelték. No mindegy, mindenesetre érdekes ez a kis elmerülés a múltba. Persze nem mindig van kedvem ezzel foglalkozni, ráadásul a családfakutató is egyre fárasztóbb, bár ha valamitől belelkesedik, akkor időnként egész emberi. Múltkor is egy órát magyarázott nekem a szokásos kávéházunkban, a végén már furán néztek ránk.

Más érdekes nincs velem mostanában. Írd meg, milyen volt a csoport!

Minden jót addig,

Éva

---

Kedves Éva! Már egy hete voltam a családállításon, de eddig nem bírtam írni róla. Szuper volt, fantasztikus, egészen nagy élmény! Nem akarlak a részletekkel untatni, egy anyámmal kapcsolatos kérdést vittem, mivel épp az előző napon telefonon majdnem összevesztünk és olyan nyomorultul éreztem magam, meg haragudtam rá, hogy egészen egyszerű dolgokat miért nem képes elfogadni tőlem. Közben meg magamat hibáztattam azért, hogy megint ez történik. Tudod, hogy régebben is mennyi ilyen volt, témától függetlenül. És ott a csoportban kiderült valami arról, mi lehet ennek az oka. Túl egyszerűnek hangozna, ha most megírnám, mi volt az, de akkor és ott biztos voltam benne, hogy nagyon igaz. És ami a legmeglepőbb, és ezt igazából azóta sem tudom hová tenni, hogy anyám aznap este felhívott telefonon, pedig előzőleg azt beszéltük meg, hogy majd csak hét közepén, mert elutazik, szóval felhívott, Grazból, ahol volt, hogy nagyon bántja, ami történt és részéről semmi baj, reméli, részemről sem. Azt hiszem, erre az esetre tökéletesen igaz, hogy köpni-nyelni nem tudtam, úgy meglepődtem. Soha nem fordult elő ilyen, érted, soha az életben. Szóval valami nagyon van ebben a dologban.

És még valami érdekesség: a szünetben beszélgettem a nővel, aki a családállítást csinálta, és mikor valahogy kiderült, hogy magyar vagyok, egészen felvillanyozódott. Kiderült, a volt férje magyar, ő is megtanult rendesen magyarul, olyannyira, hogy rendszeresen jár Magyarországra képzéseket tartani meg családállítást csinálni is, és nagyon szereti. Most ősszel is megy majd vizsgáztatni meg egy-két csoportot csinálni. Azt mondja, érzi, hogy nálunk ez még mennyire nem elfogadott módszer, de hogy akik végül is eljönnek ennek ellenére, azok mennyire lelkesek, és hogy bevonódnak, sokan maguk is képzésbe kezdenek, és hogy emiatt is mennyire szeret ide (oda) járni. Valahogy azt éreztem, a beszélgetés után máshogy is nézett rám, de lehet, hogy csak én néztem rá máshogy.

Mindenesetre életem egyik legjobb születésnapi ajándéka volt ez. A család is jól érezte magát, egyik nap vidámparkba mentek meg pizzázni, másnap otthon barkácsoltak valami kis kunyhót a kertben, szóval mindenkinek jól jött ki ez a hétvége.

Remélem, te is jól vagy! Mi van a családfakutatással? Vagy annyira titkos, hogy nem is írhatsz róla? Azért az tetszett, hogy „szokásos kávéházatok”. Bár nekem is lenne szokásos kávéházam!

Kamilla

levlap1.jpg

A történet itt folytatódik.

A bejegyzés trackback címe:

http://neve412.blog.hu/api/trackback/id/tr687505782

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.