Az áruló neve: 412

Thaly Kálmán? Mi van vele?

2015. május 22. - A szerzők

A regény előző része itt olvasható

- Thaly Kálmán? Mi van vele?

Bottyán Árpád és Edelényi Éva kapcsolatában sajnálatos visszarendeződés következett be. Ez abban is megmutatkozott, hogy nem a sörözőben találkoztak este, hanem a kávézóban kora délután. A nő javasolta, hogy az ebédszünet végén fussanak össze, és ez – ismerte fel csalódottan Bottyán – előre behatárolta, meddig tarthat a megbeszélés.

A könyvtárbeli felismerése óta két további nap telt el, amit kizárólag olvasással töltött. Alaposan körbe kívánta bástyázni a felfedezését, mielőtt megosztja Évával. A háttérkutatás olyan kimerítőre sikerült, hogy reménytelen lett volna összefoglalni abban a tíz percben, ami a találkozóra adva volt, de a genealógust ez most nem érdekelte: ha a nő akar, majd mondat közben feláll, de addig is, amíg itt van, szóval tartom – gondolta.

- Nem hallott még Thalyról?

Éva elgondolkodott: - De, tényleg, most hogy kérdi… - belekortyolt a presszókávéjába – Magyar szakos voltam, jártam egy órára, aminek az volt a címe, hogy Hamisítás. Ott említették. Igen, emlékszem, valami plágium ügye volt, verseket hamisított.

- Az az érdekes, hogy fordított plágium ügy volt. Normális ember – például egy csomó történész, hogy messzebb ne menjünk – úgy csinál, mintha ő jött volna rá valamire, pedig más valakié a felfedezés. Aki plagizál, az kisajátít valamit, ami nem az övé. Thalyt ez a fajta hazudozás nem izgatta. Ő pont a fordítottját csinálta: ő írta a verseket, majd úgy publikálta őket, mintha kuruc népköltészet lenne.

- Miért csinál valaki ilyet?

- Ezen sokan gondolkoztak. Ady Endre szerint az volt a baja, hogy Arany Jánossal kellett egy időben élnie. Arany mellett még másodvonalbeli klasszikus sem lehetett, az ő verséből nem bukhatott vizsgázó diák. Thaly nem volt rossz költő, de azért nem is volt nagyon jó. Talán így írta bele magát a halhatatlanságba.

- Szélhámos volt?

- Hát, hogy finoman fogalmazzak, a megítélése nem egységes. Van aki szerint beteges volt. Homoszexuális, aki Rákóczi és Bercsényi barátságának eltúlzásában élte ki a tiltott férfiszerelmet. Nekrofil, aki a fejedelem csontjaival játszadozott a kriptában. És szimpla tolvaj, aki belopta a verseit a halhatatlanságba. Más szerint viszont ez volt a legnagyobb dolog, amit csinálhatott.

Bottyán most elérkezettnek látta az időt, hogy felnyissa a laptopját, és az erre a célra összeállított file-ból idézeteket olvasson fel a nőnek. A saját fegyverét akarta ellene fordítani: mindig csak éppen annyi új információt ad, hogy a másik még éppen ne akarjon elmenni. Kíváncsi volt, hány percesre tudja húzni az ebédszünetvégi kávézást.

- Azt írja az egyik lelkes történész, kissé talán túl terjengősen, hogy Thalynak olyan erős volt a szeretete a fejedelem iránt, hogy – idézem – „meghozta érte a legnagyobb áldozatot, amelyet dicsőségvágyó ember csak hozhat: ő akinél szenvedélyesebben kevés író vágyott hírre, elismerésre, babérra, költeményeket írt és szerzőségüket átengedte a fejedelemnek meg a kuruc kor névtelen lantosainak. Kuruckori versekként közölte a maga verseit, beiktatva őket a többé-kevésbé hiteles kuruc versek gyűjteményeibe, hogy a szeretett hősei fejére a vitézi érdemek cserkoszorúja fölé rátehesse a költői érdemek babérkoszorúját – és a leveleket hozzá a maga koszorújából tépte ki. Az emberi önzetlenségnek kétségkívül a legnagyobbszerű megnyilatkozása.”

- Hát… Nem tudom. - Éva befejezte a kávéját.

- Szerb Antal sem volt elutasító Thalyval. Ezt is kiírtam magának: „másodrangú költő volt, de ebben a műfajban csodálatos, utolérhetetlen tehetség… Ha semmi más oka nem lett volna, hogy megírja az ál-kuruc balladákat, elég ok már az is, hogy ehhez volt tehetsége és vétkezett volna, ha tehetségét elfojtja magában. Sajátos tehetsége részben azt is magyarázza, miért nem adta ki legjobb műveit a saját nevén. Mert az utánzat tökéletességének éppen az a legbiztosabb ismérve, hogy az emberek elhiszik, hogy eredeti művel állnak szemben.”

- Szóval, – folytatta Bottyán – Thalyt „a nemes önfeláldozás példájának is lehet tekinteni,” … „egész életét olyan odaadással szentelte a fejedelem szolgálatának, mint egykor Mikes Kelemen, csakhogy több temperamentummal.” Ez volt Szerb Antal véleménye, egy másik irodalomtörténész szinte szóról-szóra ugyanezt írja: „A fejedelemnek életében sem volt igazabb és lelkesebb híve, mint halála után másfélszázaddal ez a kései történetíró.”

- De talán – fejezte be a genealógus az idézetek felolvasását, mert érezte, hogy kezdi túlfeszíteni a húrt – egyszerűen csak száz évvel megelőzte a korát. A posztmodern irodalomkritika szerint a szerző végül is nem fontos. Nem attól jó vagy nem jó egy vers, hogy ki írta – biztos tanultak ilyeneket az egyetemen.

- Gúnyolódik? – Éva mosolygott.

Miért örülök ennyire, hogy nem neheztel? – töprengett a genealógus.

- A lényeg az, – tért végre a lényegre – hogy Thaly történész is volt. Pontosabban az volt elsősorban. Már huszonöt évesen az Akadémia levelező tagja, ő csinálta a Századok című folyóiratot, rengeteget írt, és töménytelen kuruckori levelet is ő talált meg. Maga volt a Rákóczi kor.

Évának kezdett leesni, hogy Bottyán mire akar kilyukadni.

- Azt akarja mondani, hogy ő hamisította a levelemet?

- Nem tudom. Eddig Thalyt csak mint vershamisítót tartották számon. Történelmi források hamisításával nem vádolták meg. De mint mindjárt látni fogja, a feltételezés nem is olyan abszurd, mint gondolná. Összegyűjtöttem néhány dolgot, ha van egy pár perce, felolvasom, és aztán együtt eldöntjük, mit gondoljunk.

- Tudja gyorsan?

- Persze, nagyon sietek – mondta Bottyán, és nagyon nyugodtan megnyitott egy új szövegfile-t a laptopján. – Itt van mindenekelőtt Thaly könyve Ocskayról. Én innen vettem egy csomó mindent, amit magának elmondtam. De csak most vettem észre, hogy az 1880-as könyvet már 1882-ben követte egy kritika, amelyik nem nagyon kímélte Thalyt. Ilyeneket írt az Ocskay könyvről:

Az életrajz regényességében kevés az igazság, az egész művet pedig csupán a terv, szerkezet és stíl formátlan terjengése növelte naggyá.

Thalyt az életrajzok írására az alakítás ingerén kívül erkölcsbírói szenvedélye ösztönzi… Neki majdnem minden ember annyit ér, amennyit ért Rákóczinak… Már pedig Ocskay sokat vétett Rákóczinak, tehát elvetemült gonosz, nem elég, valódi erkölcsi szörnyeteg.

E tétel bizonyítására Thaly megmozgat mindent; kiragadja Ocskayt kora viszonyaiból, hogy ennek hibáiról egyedül őt vádolhassa, megmásítja a tényeket, elhisz minden rágalmat.

- Úgy tűnik, Thaly alaposan kiszínezte az eseményeket, nem csoda, hogy Jókainak az Ocskay történethez szinte már semmit nem kellett hozzátennie ahhoz, hogy igazi romantikus regényt kanyarítson belőle. Itt van mindjárt a megölt katonatársának esete, aki a feleségének az öccse lett volna. Vagy az, hogy Ocskay áttért volna a törökökhöz. Vagy, hogy a hóhér büntetésből levágta a fülét.

- Ezeket Thaly találta ki?

- Nem teljesen. De mondjuk, egyiknek sincsen nyoma a forrásokban azelőttről, hogy Ocskay árulóvá lett. Akkor pedig nem csoda, hogy mindenki rágalmazta, ahogy tudta. Maga el tudja képzelni, hogy gyilkosként az áldozatának nővérével él nagy szerelemben éveken át? És ha közismerten hóhér büntette szökevény volt, akkor Rákóczi éppen őt küldi a felesége elé díszkíséretnek Pozsonynál?

Éva nem tudta elképzelni.

- Thaly állandóan kettős mércével mér: Vak Bottyán átpártolása hazafiság volt, Ocskayé – még akkor is, amikor Rákóczihoz állt át – csak részben az. Arról most ne is beszéljünk, amikor elpártol tőle. Thaly Bottyánt szereti, Ocskayt elítéli. Amikor az utóbbi huszonévesen elveszi Tisza Ilonát, majd egy darabig szerelmeskedik vele Léván, és éppen nem hadakozik, Thaly elítélően azt írja róla, hogy a „gyönyörök tartóztatták oly sokáig a nemzeti ügy kárára.” Amikor a hatvanhat éves Bottyán második feleségével Bátorkeszin lakodalmazik, és hiába hívják harcolni, azt Thaly jobban megérti, ez szerinte „új házas embernek megbocsátható.”

- Össze-vissza kozmetikázza a történelmi forrásokat, csak azt veszi figyelembe, ami neki tetszik. Kisebb változtatásokat eszközöl a fennmaradt szövegekben, ha az jobban alátámasztja az érveit. És nagyon idegesítő, hogy mindig ítélkezik. Ha megenged egy utolsó idézetet róla, még mindig 1882-ből: „Thaly jobb kezében mindig a Clió vésőjét tartja, baljában mindig az igazság mérlegét, ám gyakran a bal szeme csukott és a másik van nyitva.” Én is akkor akadtam ki rá végleg, amikor egy kivégzés előtt álló ember utolsó levelébe, egy kéziratos forrásra ceruzával rá írta, hogy gazember. Rém ellenszenves alak!

- Szóval akkor mégiscsak arra gyanakszik, hogy ő hamisította a levelemet?

- Nem tudom. Más tendenciózusan válogatni az információkat, elfogultan olvasni a forrásokat, és más hamisítani. Azt mindenesetre soha nem bizonyították rá, hogy egy történelmi levelet ő maga írt volna. De azért vannak furcsa dolgok. A kuruc versekkel kapcsolatban is úgy kezdődött a kétely, hogy a kutatók felfigyeltek arra, hogy a balladák kéziratait nem lehet ott találni, ahol Thaly szerint lenniük kellene. És ez a gyanakvásra okot adó jelenség bizony Thaly történelmi tanulmányainál sem ritka. Emlékszik Jávorka Ádámra, aki a titkos levéltárat megőrizte és visszaszolgáltatta? Amikor erről ír, Thaly egy levélre hivatkozik, amit állítólag a Rákóczi-Aspremont-levéltárban talált, de csak átfutotta, majd később, amikor kereste, nem találta. Még egy lábjegyzetet is beiktat, hogy az iratcsomagot bizonyára a levéltár kezelője kavarta el. Ilyesmi persze megesik a valóságban is, de Thalynál az ilyen lábjegyzetek gyanúsak. Aztán van egy Zrínyi Miklós levél is, ami régen okoz fejtörést a történészeknek. Olyasmiket tartalmaz, és úgy van megírva, ahogy az egyszerűen nem jellemző Zrínyire. Titkosírás is van benne, de teljesen lényegtelen információkat titkosít, míg a nagyon is rázós részletek szabadon olvashatók. És persze ezt is Thaly találta, véletlenül éppen akkoriban, amikor belebonyolódott egy történészi vitába, és a hirtelen előkerült levél éppen őt igazolta. Ez a levél is Vörösvárról származik. Legalábbis Thaly ezt állította, mert a mai napig sem került elő az eredetije. Csak Thaly szövegközlését ismerjük.

100_2424.JPG

- El kéne mennie Vörösvárra körülnézni – mondta elgondolkodva a nő.

- Eljönne velem? – Bottyán ezt túl gyorsan kérdezte.

- Sajnos most már tényleg szaladnom kell – Évának igaza volt, háromnegyed órája beszélgettek. – Csak annyit mondjon még, hogy miért ilyen régi szakirodalomból dolgozott… Úgy értem – folytatta elbizonytalanodva, mert érezte, hogy a genealógus elevenébe talált – hogy nem volt semmi újabb feldolgozás Ocskayról?

- Jogos a kérdés, én is feltettem magamnak. – Bottyánt most nem lehetett megbántani – Általában természetesen igyekszem frissebb szakirodalomból, de leginkább magukból a forrásokból dolgozni. És most is így volt. Thaly kelepcéjébe észrevétlen és gyanútlanul csúsztam bele. Először azokat a forrásokat olvastam, amiket ő adott ki. Feldolgozást meg főleg maiakat kerestem. De pont Ocskayról nemigen vannak új feldolgozások. Kínálta magát, hogy az ő kétkötetes monográfiájából induljak ki. De igaza van, ez hiba volt.

- És hogyan tovább?

- Szeretném megérteni mi történt. Nincs bizonyíték arra, hogy a levél hamis, de az kezdettől fogva furcsa volt, hogy túl jó állapotban van. És a Thaly-hipotézis ezt megmagyarázná. De ha valódi, akkor pedig nem tudjuk, mit jelentenek a benne lévő titkosírásos részek. Mint ahogyan azt sem, összefügg-e mindez a mellé kapott kódtáblával. Hazudnék, ha azt mondanám, nem vagyok elakadva.

Bottyán nem tudta eldönteni, Éva azért néz-e kimerülten, mert a beszélgetésbe fáradt bele, vagy mert az eredménytelenség szomorítja el. Ezért gyorsan hozzátette:

- Ha kívánja, megpróbálok továbbmenni. De nem ígérhetek sokat. Az ilyen problémáknak sokszor évtizedekig vagy akár egyáltalán nem derül ki a megoldása. Ha teljesen befürdünk, írhatok egy cikket a levélről, hátha valaki majd reagál rá a történészek közül. De nem akarom áltatni. A történész szakma sokszor nem olvassa a saját folyóiratait sem.

Amikor elbúcsúztak, Bottyán óvatosan az órájára nézett, majd elmosolyodott. Ötven percesre húzta a tíz percesre tervezett kávézást.

De ez csupán pürrhoszi győzelem volt. Fog-e még találni bármit, amit érdemes lesz bemutatnia Évának?

A történet itt folytatódik.

A bejegyzés trackback címe:

http://neve412.blog.hu/api/trackback/id/tr947478092

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.