Az áruló neve: 412

Bottyán felváltva töltötte

2015. május 12. - A szerzők

A regény előző része itt olvasható

Bottyán felváltva töltötte a következő napokat a Levéltár és a Széchényi könyvtár olvasótermeiben. A Levéltár gyönyörű, Bécsi kapu téri palotájába minden reggel szívesen érkezett meg, megcsodálta a kimondottan levéltárnak tervezett épület oszlopos folyosóit, és élvezte, hogy a vastag falak nem melegedtek könnyen fel az elviselhetetlenné növekvő nyári hőségben. Délelőttönként itt nézte át módszeresen a Rákóczi levéltárnak és a szabadságharcban érintett fontosabb családoknak azokat az iratait, ahol remélhette, hogy titkosíráskulcsra vagy a levél másolatára bukkan. A koncentrációját nagyban segítette, hogy a Levéltár wifi-mentes övezet volt, így nem tudta elterelni internetezéssel a saját figyelmét. Bár minden iratot képtelenség volt átnézni, néhány hét után egyre kilátástalanabbnak tűnt, hogy az Ocskay levél másolatának vagy kulcsának nyomára akad.

Kora délután, amikor már a vastag levéltári falak is megadták magukat a melegnek, megebédelt egy közeli menzán, ahol olcsón adtak íztelen ebédet, majd átsétált a Széchényi Könyvtárba, amelyben ugyan volt wifi, viszont alaposan légkondicionálták a termeket. Kevésbé zavarta már az épület kihaltsága, egyre jobban lekötötték az újonnan talált eredmények. Ezekben a napokban a Rákóczi szabadságharc okmánytárait olvasta, és a fejedelem titkos levéltárának sorsát vizsgálta. Nem várt a kutatás végéig azzal, hogy a megbízójának beszámoljon a részletekről.

 

***

 

- A helyzet a következő – mondta este, miután a söröskorsókkal leültek egy asztalhoz. – Van egy rejtjelezett Ocskay levelünk és egy sérült titkosíráskulcsunk. A Rákóczi levéltár megmaradt titkosírás táblázatai közt nem találjuk a mi megsárgult rejtjelkulcsunk másolatát, a szabadságharc kiadott forrásai közt pedig nem találjuk a levelünket. Az okmánytárban viszont ráakadtam egy másik levélre, amelyet Bercsényi, a fővezér írt Rákóczinak. Ebben említ valami levelet, amelyet Ocskay még az árulása előtt küldött volna, és amiben valami fontosat írhatott, mindenesetre a levél ismeretében Bercsényi furcsállja az árulást. De ez a levél elveszett. Azaz megalapozottan feltételezhetjük, hogy éppen ez van nálunk, szóval, hogy a forrásaink valódiak. Arra kell gyanakodnunk, hogy valamikor a keletkezésük után, de a módszeres történészi feldolgozás előtt leválhattak a Rákóczi levéltárról. Nem marad más lehetőségünk, hogy végigkövessük a levéltár történetét onnantól, hogy 1710-ben Rákóczi Munkács várában saját kezűleg kötözte össze a leveleit, odáig, hogy a 19. században a történészek elkezdték feldolgozni és kiadni őket. Tud követni?

- Persze, értem, azt akarja mondani, hogy a Rákóczi források egységben megmaradtak, de ezek esetleg kicsúsztak a papírhalomból – mondta Éva, és belekortyolt a grapefruitos sörébe. Ujjatlan ruhát és közepesen magas sarkú cipőt választott az alkalomra.

- Vagy valaki szántszándékkal kiemelte az archívumból. Erre százötven év is a rendelkezésére állt.

- Akkor ma egy könyvtárat nyomozott a könyvtárban?

- Igen, de ez izgalmasabbra sikerült, mint gondoltam volna. Hadd idézzem Thaly Kálmánt, a történészt, aki először kutathatta ezeket a forrásokat: – előkotort a nyári zakója zsebéből egy cédulát – a Rákóczi levéltárnak olyan „viszontagságos története” volt, „amelyhez hasonlóval kevés archívum dicsekedhetik.” Még a 18. században felvásárolta egy Aspremont nevű gróf, aki leányágon rokonságban állt a Rákóczi családdal.

- Meg akarta írni a szabadságharc történetét?

- Semmi sem állt távolabb tőle. Hogy finoman fogalmazzak, a Habsburg udvar nemigen támogatta volna a kutatásaiban. Biztos emlékszik a középiskolai tanulmányaiból, hogy Rákóczi soha nem kért, és soha nem is kapott kegyelmet. Száműzöttként távozott, és ezután a bécsi udvarban meglehetősen rossz volt a sajtója. Féltek tőle, és még akkor sem nyugodhattak meg teljesen, amikor a két fia halálával megszakadt a családfája. Az emlékének ereje volt a parasztság köreiben, a neve egyet jelentett a függetlenség eszméjével. Nem véletlen, hogy a tizennyolcadik században egyre-másra tűntek fel az ál-Rákócziak, kalandorok, akik a fejedelem leszármazottaiként tetszelegve próbáltak támogatást szerezni. Ez nagyon bosszantotta az udvart. Az egyik szélhámost például Grabkowsky-nak hívták, és amikor éppen nem Rákóczi fiaként verte át a parasztokat, akkor lengyel grófnak adta ki magát.

- Ez vicces. Grabowsky, mint a Macskafogóban?

- Igen, csak k-val. És Ignác volt. És őt letartóztatták Árva megyében, aztán egy időre börtönbe is zárták. De térjünk vissza az Aspremont grófhoz! – javasolta Bottyán, amennyire képes volt, szemrehányás nélkül a hangjában – Neki a birtokokra vonatkozó oklevelekre volt szüksége. Hiszen részben maga is örökölte a földeket, és különféle örökösödési vitákban a birtokiratok nagy hasznára voltak. Azt viszont, hogy a szabadságharc titkos levéltára a politikai és a diplomáciai iratokkal is hozzá került, titokban kellett tartania, mert a bécsi udvar azonnal elkobozta volna az anyagot. Ezért aztán Aspremont gróf befalazta az ónodi vár egy tornyába az egész titkos archívumot, a XIV. Lajostól vagy Nagy Péter cártól származó leveleket, a titkosírás kulcsokat, a csatatervrajzokat, a hadi jelentéseket, a fejedelem magánleveleit, a követutasításokat, a titkosügynökök jelentéseit és minden egyebet, ami Rákóczi hadi levéltárába tartozott.

- Romantikus! – Éva egyre oldottabb volt ezeken a találkozókon, és ennek Bottyán megítélése szerint nem a sör volt az oka, mert abból csak keveset ivott. Az alkohol inkább csak alkalmat nyújtott az oldódásra.

- Ez még csak a kezdet. A 19. század első évtizedeiben a Sajó alámosta a vár falát, ezért az utolsó Aspremont lány kibontatta a levéltárat, és a legnagyobb titokban átszállíttatta az ország másik végébe, a ledniczei uradalom székhelyére, Rovnyéra.

- Hova?

- Ez álítólag nagyon regényes fekvésű hely, angolpark meg kastély van ott. Messze fent van Trencsénben, a szlovák-cseh határ mellett, még a hegyeken keresztül is több mint háromszáz kilométerre Ónodtól.

- Szekéren vitték a levéltárat?

- Az biztos, hogy nem páncélvonaton. – Bottyán folytatta – Közben azonban az Aspremontok kihaltak, az utolsó gróf lánya egy Erdődy grófhoz ment feleségül. Kicsit zavarosak itt a családi viszonyok, az Erdődyek például már korábbról rokonságban voltak a Rákócziakkal. Még a szabadságharc előtt egy bizonyos Rákóczi Erzsébet nőül ment egy Erdődyhez, de mivel az egy hét múlva egy csatában el is esett, inkább egy másik Erdődy felesége lett. A levelezésükről híresek, ugyanis a házasság nem volt nagyon boldog, a férj jelentősen idősebb volt, valami hűtlenkedés is lehetett köztük, mindenesetre elhidegültek, de sokat leveleztek. Nem tudom, mondtam-e, hogy az Erdődyek az ország leggazdagabb nemesei közé tartoztak.

- Soha nem hallottam róluk.

- Igen, mert valahogyan soha nem lettek főszereplők a történelemben, nem volt köztük nádor, mint az Esterházy, a Zrínyi vagy a Pálffy családokban.

- Róluk hallottam.

- Mostantól tehát a Rákóczi-Aspremont-Erdődy levéltárat üldözzük. Szóval rájöttek, hogy Rovnye messze van, ezért az iratokat a tizenkilencedik század közepén az Erdődy család nyugat-magyarországi birtokaira szállították. Előbb Gyepűfüzesre, majd innen Vasvörösvárra. El tudnék képzelni egy Rákóczi-Aspremont levéltár emléktúrát, amelynek során minden helyet meglátogatunk, ahol az archívum járt. Nagyon szép lenne.

- És aztán mi történt?

- Na, ez érdekes. Mert a tizenkilencedik században a magyar nemesek többsége ült a babérjain, és nem nagyon lelkesedett be azon, hogy fiatal történészek megszállják a kastélyát. A Batthyányiak például senkit nem engedtek a németújvári és körmendi levéltáraikba. De az Erdődy család feje, bizonyos István, nagyvonalúan meghívta a szakembereket a vörösvári kastélyába, amelynek a tornyában őrizte az iratokat.

- A vörös toronyban?

vasvorosvarkep.png

- Amennyire tudom, a torony fehér volt. – mondta mosolyogva Bottyán, miközben elővett néhány telejegyzetelt cédulát. – A vörös színű várat száz évvel korábban lebontották, és a helyébe éppen ez az Erdődy István építtetett egy nagyon jó kis kastélyt. Állítólag bizánci stílusban, bár nem tudom, ez mit jelent. Mondanom sem kell, hogy itt is volt angolpark, a környék pedig kiváló alkalmat nyújtott vadászatokra. Ami a levéltár új helyszínét illeti (nem tudom, felfigyelt-e arra, hogy már másodszorra vannak toronyban az iratok?), az odautazó történészek nagyon megdicsérték, hogy milyen világos a torony, és milyen szakszerűen őrzik benne az archívumot. Idézem: – nézett bele a papírokba – „szellős, száraz, elkülönzött, boltozatos, vasajtós helyiség, melynek bejáratát az Aspremont és Erdődy grófok címerei díszítik.”

- És hol ejtették ki a levéltárból a mi levelünket?

- Akárhol kiejthették, erre még nem tudom a választ. Még az is lehet, hogy eleve meg sem indult országos körútjára a titkos archívummal. Rákóczi talán eleve külön tartotta, és elvitte magával Franciaországba. Ki tudja. Holnap szeretném átnézni, hogy mi történt a levéltárral közvetlenül a szabadságharc vége után. Viszont készítettem egy hevenyészett, de áttekinthető levéltár-történeti rajzot, hátha tetszeni fog magának. – mutatta büszkén Bottyán, mivel töltötte a délután utolsó perceit - Itt végigkövetheti, hogyan vándoroltak az iratok Ónodról Rovnyéra, onnan Gyepűfüzesre, majd Vasvörösvárra, végül Budára.

terkep3.png

 

Éva sokáig nézte a térképet. Még semmit nem nézett meg ilyen figyelmesen Bottyán alkotásai közül. Amíg tanulmányozta a könyvtár útját, a genealógus mellékesen folytatta.

- Thaly nem tudhatta, mennyire igaza volt, amikor az archívum viszontagságos történetéről beszélt. A Rákóczi levéltár története a későbbiekben sem nélkülözte a tragikus izgalmakat. Budapestre került, a Levéltár akkor igencsak korszerű épületébe, de hadi eseményekre egyetlen levéltár sem lehet felkészülve.

- A világháború? – kérdezte a nő, miközben még mindig a térképet nézte.

- A Vár az egyik utolsó része volt Budapestnek, ahonnan a németeket kiűzték, vagy inkább ahol megölték őket. Amikor a Várat ostromolták, a levéltár minden ablaka betört, és az sem segített, hogy német katonai kórház is települt az épületbe. De ekkor még megúszta a levéltár, csak háromezer iratfolyóméter semmisült meg.

- Háromezer mi?

- Iratfolyóméter. A levéltárosok ebben mérik az iratanyag mennyiségét. Képzeljen el az asztal sarkán egy levélstócot, ami három kilométer magas. Ennyi égett el. De a mi szempontunkból nem ez a fő baj, hanem, hogy ötvenhatban majdnem háromszor ennyi semmisült meg, amikor az oroszok a Margitszigetről gránáttal lőtték a Levéltár épületét.

691.jpg

- Véletlenül?

- Szándékosan.

711.jpg

- Nem értem. Mit zavarták őket a magyar oklevelek?

- Valaki vagy a levéltár ablakából lőtt rájuk, vagy a közelből, ők mindenesetre ráirányítottak egy löveget az épületre. Az lett a veszte, ami a szépsége volt: túl feltűnően emelkedett ki a Várhegyből, jól lehetett belőle és rá lövöldözni. Szörnyű volt a pusztulás. Három napig égett a tűz, messze látszott a füstje. Az ablakok betörtek, a bútorok összetörtek, a festmények tönkrementek. Vannak sokkoló fényképek, inkább ne nézze meg őket. A Rákóczi-Aspremont levéltár egy jelentős része ekkor semmisült meg.

Minthogy Éva szomorúnak tűnt, a genealógus gyorsan hozzátette: - De nem a titkosírás táblák. Azok máshol voltak. Inkább a birtokjogi meg a gazdálkodási anyag. Nem hiszem, hogy ez a pusztulás magyarázatot ad az Ocskay levél rejtélyére.

A történet itt folytatódik.

A bejegyzés trackback címe:

http://neve412.blog.hu/api/trackback/id/tr627450552

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.