Az áruló neve: 412

A második találkozó előtti napokban

2015. április 26. - A szerzők

A regény előző része itt olvasható.

A második találkozó előtti napokban Bottyán már egyáltalán nem gondolt az Edelényi ügyre. Nem kevés munkával sikerült gazdát találnia egy különösen ritka, 16. századi botanikai kézikönyvnek, amelyen több mint egy éve nem sikerült túladnia, és már le is mondott róla, hogy a jelentős összeg, amelyért annak idején vásárolta, megtérülhet. Most azonban, hogy futárszolgálattal, biztosított csomagban elküldte egy amerikai egyetemi könyvtár címére a számlaszámával együtt, lelkes lett a váratlan sikertől. Azt kezdte számolgatni, hogy ha három hasonló kaliberű régi nyomtatványt elad egy hónapban, abból egészen jól meg tud élni, és akkor berekeszthetné a családfakutatást. Igen ám, fűzte hozzá kevésbé lelkesen a régen ismert ellenérvet, de mi lesz, ha például a következő hónapban valóban talál három ilyen könyvet (önmagában ez sem kis teljesítmény), azokat megvásárolja, majd mégsem tudja értékesíteni?

Kényszerítenie kellett magát, hogy visszatérjen az őseiket kereső családok valóságába, most konkrétan az Edelényi ügyhöz. Nem véletlenül feledkezett meg róla. Nehezére esett elképzelnie, milyen is lesz, amikor elmagyarázza a nőnek, hogy szó sincs Edelényiekről az Ocskay család genealógiájában. Megszokott feladata volt ugyan, hogy a nemesi felmenők hiányára ébresszen rá lelkes családokat, de sosem volt kellemes megtennie.

Ezek után igen megkönnyebbült, hogy a másodszor is pontosan érkező nő nemigen tiltakozott, amikor összefoglalta kutatásainak eredményeit. Az viszont hamar elkezdte zavarni, hogy a kék bársonyutánzattal bevont dobozt, amelybe Bottyán a családfát becsomagolta, csak kívülről nézegette szórakozottan. Mintha azon gondolkozott volna, ő is ilyen dobozba teszi legközelebb a barátnőjének vásárolt ajándék édességet. Talán éppen ebbe. A családfakutató azt várta volna, felnyitja és megtekinti a doboz tartalmát is. Ehelyett azonban csak elgondolkozva bólogatott.

hadik_1.jpg

 

Amikor Bottyán beszámolója végére ért, csend lett. Kevéssel korábban nyári zápor esett, az idő friss volt, és miután a napokban egyébként is lehűlt a levegő, Bottyán capuccinót rendelt egy nagy pohár csapvízzel, mert frontérzékeny volt, tartott tőle, hogy fájni fog a feje. A nő előtt megint presszókávé volt. Biztos azért rendeli mindig ezt, gondolta Bottyán, hogy bármikor véget vethessen a megbeszélésnek, és a kávét gyorsan felhörpintve távozhasson. Nem is rossz módszer, folytatta a gondolatsort elismerően, egy nagy bögre kávé valóban szinte fogságban tartja az embert, nem végezhet bármikor, még akkor sem, ha már mindent elmondott, és menne. Ehelyett addig kell szóval tartania az érdektelen beszélgetőpartnerét, amíg le nem gyűri a forró italt.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok futottak át Bottyán fején, és arról fantáziált, hogy miután a munkát és a bankszámlaszámát átadja, sört és chipset vásárol, és hazamegy megnézni a délutáni meccset.

- Névedy-t sem talált az Ocskayak környékén?

- Ezt nem tudom így hirtelen, lehet, hogy találtam. – Bottyán elgondolkozott. – Miért fontos ez? Esetleg nyissuk ki a dobozt – javasolta a nő kezében lévő csomag irányába intve – és nézzük meg a családfát, amit készítettem.

A nő készségesen átnyújtotta a dobozt továbbra sem mutatva késztetést arra, hogy Bottyán művét a saját szemével csodálja meg. Ő pedig bosszankodva fejtette le a szalagot a dobozról, kinyitotta a fedelet, és a kávézó asztalára akkurátusan egymás mellé sorakoztatta a CD-t, a genealógiai tájékoztatót, a megrajzolt, és esztétikusan kicsire összehajtott családfát, a dobozt és a masnit. A családfát széthajtva átfutotta az adatokat. Hamar talált egy Névedy Júliát, aki – most már emlékezett – Ocskay László idősebb fiának, Jánosnak volt a felesége. Három gyermekük, azaz az árulónak ezen az ágon három unokája született: Ignác, Károly és Angelika. Az ő anyjuk volt Névedy Júlia, lényegében Ocskay László menye, csak soha nem találkoztak, mert az előbbi még kislány lehetett, amikor az utóbbit lefejezték.

- No, hát itt van – mondta győztes arccal a nő, mintha korábban hosszasan érvelt volna valami mellett, és most kiderült volna, hogy igaza van.

- És?

- Talán nem hangsúlyoztam eléggé, hogy én az apám révén viselem az Edelényi nevet, az anyám családja Névedy, és igazából ez az ág származik Ocskaytól.

Az esős idő ellenére a kávézó ajtaja nyitva volt. Ezért aztán, amikor a bejárattól néhány méterre elrobogott a busz, fülsiketítő zaj töltötte meg a helyiséget. Egy másodpercre semmit sem lehetett hallani, a Bottyánból kiszakadó káromkodást sem. Felháborodása olyan zsigeri és őszinte volt, mintha éppen az Edelényi vonalon olyan nagyon sokat dolgozott volna.

- Ezt miért nem mondta eddig?

- Akartam, csak teljesen összezavart a kérdéseivel, és végül kiment a fejemből. De végül is a megbízás az Ocskay rokonokra szólt.

Bottyán más körülmények közt akár bájosnak is nevezte volna a nő ártatlan hanyagságát. Az a hosszabb csend, ami ezen a ponton beköszöntött, már egészen megszokott volt kettejük kapcsolatában.

- Akkor most, ha jól értem, felejtsük el az Edelényi ügyet, és koncentráljunk a Névedyre? – A genealógusnak tulajdonképpen már semmi sem számított, abban egészen biztos volt, hogy nem folytatja az ügyet. Miért ne társaloghatna addig is a nővel, amíg elfogy a kávéja? Sőt, most, hogy elhatározta, hogy a megbízás őt többé nem érinti, egészen felszabadult lett.

-  Ha maguk tényleg Névedyek – mondta némi kétséggel a hangjában – akkor valóban lehet, hogy innen származnak – bökött a leszármazási lapra – de ugyanennyi erővel az is lehet, hogy a Névedyek egy olyan ágától, amelynek semmi köze nincs az Ocskayakhoz, sőt akár egy teljesen másik Névedy nevű család tagjai is lehetnek.

- Szó sincs róla, mi éppen ezek a Névedyek vagyunk.

- Gratulálok! – nem sok őszinteség volt a hangjában.

Most ránézett még egyszer a leszármazási táblára, és hirtelen rájött, mi zavarja:

- De már miért lenne Névedy a nevük, ha Ocskay János egyenes ági leszármazottjai volnának? A Névedy csak az egyik anyuka neve. Mégiscsak Ocskayaknak kéne lenniük, akármilyen a híre ennek a névnek.

- Nem talált még valami érdekeset az Ocskay unokák körül?

- Egyébként de… – mondta Bottyán elgondolkozva –… ahogy a CD-n található elektronikus dokumentációban részletesen leírtam, a botrányok az áruló kivégzésével nem értek véget. Ocskay gyerekei csendes életet éltek, de az unokák közül Ignác és Károly igencsak züllöttek lehettek, mert dorbézolásuktól volt hangos Ocskó környéke. Egy különösen zajos tivornyájuk során unokatestvérük, akit szintén Ocskay Lászlónak hívtak, megpróbálta lecsendesíteni őket. Ők erre kilőttek az ablakon, és talán véletlenül, de lehet, hogy szándékosan agyonlőtték rokonukat. Érthető módon menekülniük kellett, és a családkutatás itt nyomukat veszti.

- Na látja – mondta győztesen a nő – én mondtam, hogy van itt valami titok.

- Azt mondta, hogy Ocskay esetleg mégsem áruló, és én ezzel a feltételezéssel foglalkoztam a kutatásaim során – a neheztelés őszinte volt, még ha a mondat tartalma hazugság volt is.

- Tulajdonképpen nem ezt mondtam, legfeljebb maga értette így. Én azt kérdeztem, nem lehetséges-e hogy valami másképp volt, mint ahogyan maguk, történészek gondolják.

Bottyánnak el kellett ismernie, hogy a nő tényleg ezt kérdezte.

- És mi van, ha mondjuk Ignác, miután lelőtte az unokatestvérét vagy kit, eltűnt, és onnan kezdve az anyja nevét használta?

Bottyán töprengett.

- Hát nem tudom. Erre mindenesetre semmi nem utal. Végül is nem kizárt, hogy valamelyik Ocskay az anyja nevén élt tovább valahol nagyon nagy csendben, de azért ez nem is nagyon valószínű. Akkoriban az emberek nem vették fel olyan könnyen az anyjuk nevét, mint manapság.

Bottyán rögtön megbánta az engedékenységét, mert a nő láthatóan egészen belebátorodott a történelem újraírásába:

- Az is lehet, hogy nem úgy történt ez a gyilkosság, ahogy a maga forrásai mondják. Hátha sokkal nagyobb rejtélyek vannak itt!

- Bizonyára, - válaszolta Bottyán megalkuvó módon. Egyre kevésbé fért a fejébe, miért akarja valaki ennyire megoldani egy háromszáz év előtti részeg tivornya rejtélyét. – De nem akarom feltartani, bizonyára mennie kell, és én is egy megbeszélésre sietek innen. – Itt a sörre meg a chipsre gondolt.

Ekkor a nő elmosolyodott. Ennek az önmagában egyszerű és mindennapos gesztusnak nem lett volna jelentősége, ha bármikor korábban látta volna mosolyogni.

- Nagyon kedves, hogy ilyen alaposan összeállította ezt az anyagot.

Valamit akar tőlem – szólalt meg egy figyelmeztető hang Bottyán fejében.

- Emlékszik, hogy múltkor arról kérdeztem, mit fog tenni, ha kiderül egy eddig ismeretlen rejtély? – kérdezte a nő még mindig mosolyogva.

- Igen, de mondtam már, hogy ilyesmi…

- Tudom, emlékszem, de nézze ezeket!

Ennek a nőnek úgy tűnik, kifejlett képessége van arra, hogy mindig éppen annyi információt osszon meg, amivel a genealógust a székéhez kötheti. A legsikeresebb ilyen húzása most következett.

- Mit gondol? – kérdezte, miközben egy nagy alakú borítékból egy megsárgult, vastag papírlapot és egy összehajtogatott levelet vett elő. 

A történet itt folytatódik.

A bejegyzés trackback címe:

http://neve412.blog.hu/api/trackback/id/tr57341908

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.