Az áruló neve: 412

Kedves Szilvi, sajnos

2015. április 21. - A szerzők

A regény előző része itt olvasható.

Kedves Szilvi,

Sajnos, holnap mégsem tudunk találkozni, ne haragudj! Teljesen kiment a fejemből, hogy megbeszéltem egy találkozót valakivel, és nem tudom már lemondani, úgyis olyan nehézkesen jött össze. Majd elmesélem, elég hülye dolog. Valamelyik másik nap nem érsz rá?

É

Semmi baj, de mi ez a titokzatosság? Kivel találkozol? És hogyhogy „kiment a fejedből”, ez annyira nem rád vall! Amúgy sajnos ezen a héten már nem érek rá, holnap későig dolgozom, pénteken pedig vidékre megyek, egész hétvégére, tudod, ez a nem hivatalos céges buli lesz most, amit mondtam, ennek az új fiúnak, Mikinek a tanyáján valahol az Alföldön. Majd hívlak hétfőn, ha megjöttem, jó hétvégét,

Sz

Kár, hogy nem érsz rá, olyan régen nem találkoztunk, mindig csak email… Na mindegy, végül is az én hibám, azt hiszem, nagyon el akartam felejteni ez a találkát, nyilván azért szerveztelek rá, meg a pasas olyan lehetetlenül határozatlan volt, mikor próbáltunk időpontot egyeztetni, hogy örültem, hogy egyáltalán mondott végre valamit.

Milyen pasas? Munka-ügy?

Mi van, Szivi, neked ma nincs munkád, hogy ennyi emailt írogatsz? Elutazott Tamás?

Elutazott, de munkám amúgy lenne, itt hagyott nekem egy halom dossziét az adatbankba feltöltendő cuccokkal. Megcsináltam belőle 32-t eddig, szerintem ez nem rossz, jogom van pihenni. Úgyhogy légyszi írd csak meg, mi ez az egész! Megcsinálok még ötöt, addig pont megírod, és csak akkor olvasom el, ha már kész vagyok ezekkel.

és szerinted NEKEM nincs dolgom?!

Oké, akkor húzz bele, intézd el hamar, ami ma délelőttre van és írj ebédidőben!

Kicsit egyszerűbb lenne, ha tudnánk találkozni, vagy ha hajlandó lennél telefonon is beszélgetni, de jó, majd megírom később.

Oké, várom. A telefon nem beszélgetésre való. Akkor már inkább email vagy chat.

Jó, jó, tudom…

Szia Szilvi,

Bocs, hogy csak most, de felhívtak a nyomdából az új plakátok miatt és egy csomó komplikáció adódott.

Szóval akivel találkoznom kell. Kicsit hosszú lesz, de te úgyis szeretsz levelet olvasni, meg most időd is van, míg Tamás házon kívül. Az egész azzal kezdődött, hogy úgy egy hónapja írt nekem egy lapot (levelezőlapot, olyan kép nélküli, fehéret, tudod) Pipi néni. Nem tudom, meséltem-e már róla, szerintem nem. Pipi anyám nagynénje, egy kis somogyi faluban él és évente talán ha kétszer beszélünk, sátoros ünnepek alkalmával, valamelyik közös rokonnál. Írt egy levelezőlapot, hogy kedves Évikém (utálom, ha évikéznek), kérlek, ha időd engedi, látogass el hozzám egyik hétvégén, szeretnék beszélni veled,

Próbáltam megtudni Gézától, hogy mit akarhat tőlem, de nem tudta ő sem. Gondolkoztam, mi legyen, de épp elég nyugis időszak van, nem szokott túl sok munka lenni hétvégére, pont szép időt is mondtak, úgyhogy végül is elhatároztam, hogy oké, lemegyek.

Az volt az a hétvége, mikor elmentetek két napra Zsombival, vagy hogy hívták azt a fiút, aki szerinted akkora tévedés volt, hogy utána már nem is találkoztatok. Akkor gondolkoztam is rajta, hogy elmesélem neked, hogy én hová megyek, de valahogy nem tudtam, hogy kezdjek neki, rossz érzéseim voltak, semmi kedvem nem volt az egészhez, te meg olyan jókedvűnek tűntél, nem akartalak nyomasztani hülyeségekkel. Meg aztán reméltem is, hogy lemegyek, visszajövök és ennyi.

Próbáltam arra gondolni, amit Géza mondott, hogy biztos csak unatkozik, meg hogy az öregekben sokszor feltámad a család utáni vágy, de azért éreztem, hogy ez nem kielégítő magyarázat.

Negyed tízkor futottam be Pipi nénihez, aki a szokásos kedvességével, de valamilyen érezhető feszültséggel fogadott. Vacsora közben beszélgettünk, ki hogy van a pestiek közül, mi van Gézával, aztán én is kifaggattam kicsit, hogy él, miket csinál. Végül aztán, éjfél körül nem bírtam tovább és megkérdeztem tőle, voltaképpen miért is hívott oda és mit vár tőlem. Abból, amit akkor este mondott nekem Pipi néni, még úgy tűnt, egyszerűen az a feladat, hogy keressek neki egy családfakutatót és hozzam össze a találkozójukat. Meg is könnyebbültem, hogy ezek szerint baj sincs, meg igazi teendő sincs, egy telefonon kívül. De aztán szombat délelőtt, miközben a kastély angolparkjában sétáltunk, hamar kiderült, hogy nem ilyen egyszerű és szép ez a dolog. Pipi azt akarta, hogy egy bizonyos családfakutatót keressek meg, ráadásul, hogy én találkozzak ezzel a figurával, és én intézzem helyette az egész ügyet, amiről nem is értettem pontosan, mi lenne. A fickót a tévében látta meg, és amint megpillantotta, elhatározta, hogy meg fogja keresni és megbízza a családdal kapcsolatos kutatással. Merthogy – és itt kezdett kissé zavarossá válni a történet – a család múltjában lehetnek érdekes, felfedezetlen pontok, amelyek fontosak lehetnek „nekünk”. Ettől a nekünktől kirázott a hideg. Hosszan magyarázott a család múltjáról, meg hogy neki mennyire fontos lett mindez az elmúlt években, amióta annyit van egyedül és semmi dolga, csak mereng a régi dolgokon, én meg igyekeztem nem figyelni rá, nézegettem a parkot, hogy hiába vannak új virágágyak, akkor is egyre lepusztultabb, meg számolgattam fejben, hogy mennyibe kerülne rendbe hozni az egészet, meg hogy milyen pályázatokat lehetne beadni erre a célra. Attól féltem, hogy teljesen elveszi a kedvemet saját magától, az ittléttől, meg attól, hogy segítsek neki. Azzal tértünk vissza a házba, jó későn, már nagyon éhes voltam, hogy megígértem, megkeresem ezt az embert és beszélek vele. Pipi nagyon hálás volt, és egészen az indulásomig, másnap estig nem hozta szóba újból a dolgot. Mintha érezte volna, mennyire nem szívesen keveredek bele a dologba. A búcsúzásnál is csak a kezembe nyomott egy cédulát a névvel és telefonszámmal, én meg mondtam, hogy majd keresem, ha jutottam valamire. Hazafelé a vonaton próbáltam nem gondolni erre a kis megbízatásra, inkább a hétvége kellemes részeire: az első estére, a szinte végig jó hangulatú beszélgetésekre, a nagyon finom ételekre, a közös mézes zserbó sütésre vasárnap délelőtt (mert Géza kívánsága persze teljesült), a hosszas kávézásra ugyanaznap délután, meg persze az egész vidék csendjére, a dombokra, a tavasz végi friss zöld növényekre.

pict0253.JPG

Másnap azonnal felhívtam a genealógust, tudod, hogy az ilyen kellemetlen dolgokon szeretek hamar túl lenni. Nem vette fel, nem hívott vissza, én pedig – így utólag – kapva kaptam a lehetőségen, hogy annyiban hagyjam a dolgot, hiszen végül is megpróbáltam. El is felejtettem az egészet, mikor egy héttel később emailt kaptam Pipitől, aki az internetezésről folytatott beszélgetésünk (mert az is volt) hatására megkérte egyik régi tanítványának öccsét, hogy készítsen neki email címet. Úgyhogy most már bármikor könnyedén írhatunk egymásnak, újságolta boldogan, én meg húztam a számat, de végül csak felhívtam újra a pasast. Most felvette, készséges volt persze, bár volt valami rossz érzésem a túlzott udvariasságával kapcsolatban, nem volt egészen őszinte. És ahhoz képest, hogy a megbízásait nyilván elfoglalt emberektől kapja, meglepően határozatlannak tűnt az időpont-egyeztetésben, ami ilyenkor a legrosszabb tud lenni. Végül hosszas nyavalygás után – vidékre kell utaznia, napközben levéltári ügyei vannak, reggel 10 előtt nem jöhet szóba – találtuk épp azt a délutánt, amikor veled találkoztam volna. És ugyan eredetileg úgy álltam hozzá, hogy munka után azt a kevés szabadidőmet, meg a rendszeres programjaim egyikét sem akarom erre a hülyeségre áldozni, hanem inkább egyik reggel vagy valamikor ebédidőben találkozom majd vele, végül mégis ez lett belőle.

Hát, ez van a „pasassal”. Egyfelől semmi izgalmas (telefonban inkább fárasztónak és körülményesnek tűnt, amit különösen utálok), másfelől van benne izgalom, de inkább rossz módon, valami, ami felkavarja az embert, miközben semmi jót nem vár tőle. Szóval tényleg nagyon-nagyon sajnálom, hogy a mi jó kis kávézásunk helyett vele fogok kávézni (irodája nincs, vagy legalábbis nem mondta, úgyhogy valami puccos új kávézóban találkozunk, majd elmesélem, milyen volt, nézzük a jó oldalát: eddig ott még nem jártam, legalább felfedezem).

Most látom, milyen késő lett, holnap reggeli olvasmány lesz ez neked, de azért elküldöm. Jó munkát holnapra, majd írj, ha tudsz,

É

Szia Éva!

Hát ez a tegnapi leveled olyan volt, mint a régi szép időkben, egyetemista korunkban. De azért akármit mondasz, izgalmas ez. Találkozol egy ismeretlen férfival, aki híres családok múltját kutatja, lefátyolozott hölgyek bízzák rá a családi titkokat, na jó, nem lefátyolozottak, de hűvösen elegánsak… Biztos kifogástalan öltönyben érkezik és kezet csókol majd, a családod sötét múltját pedig illő diszkrécióval tárja fel. Szerintem vicces, hogy valakinek ez a munkája, hátha helyes is lesz. Csinos legyél ám! Hűvös elegancia, tudod! Mondjuk az a halvány, koptatott vagy batikolt vagy milyen világoskék selyemruha?

Na, mennem kell, kicsit elmaradtam tegnap az adatbázissal, és Tamás a délutáni géppel jön, de azért benéz még ma az irodába.

A történet itt folytatódik.

A bejegyzés trackback címe:

http://neve412.blog.hu/api/trackback/id/tr267290035

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.