A regény előző része itt olvasható.

A megbeszélés úgy ért véget, hogy Bottyán konkrét feladatot kapott, de az továbbra is homályban maradt, pontosan mit várnak tőle. Ezért elhatározta, hogy a kutatást minimális erőfeszítéssel folytatja. Genealógiát kétféleképpen lehet csinálni. A lelkiismeretes módszer szerint beveszi magát a levéltárba, és tucatjával kéri fel az okleveleket és anyakönyvi kivonatokat akár csak egy olyan kapcsolat tisztázása céljából is, hogy kinek ki volt a keresztapja. A végeredmény pedig egy olyan nemesi leszármazási tábla, amelyben rengeteg adat, és rengeteg kérdőjel van. Ezt a megrendelők nem szokták szeretni.

A másik, a gyors és látványos módszer pedig az, hogy nagyrészt közkézen forgó történelemkönyvekből, és csak szükség esetén levéltári forrásokból gyorsan és magabiztosan összerak egy genealógiát. Ha egy családban két, nagyjából egykorú személyt Jánosnak hívnak, őket automatikusan azonosnak tekinti, nem terheli felesleges kérdőjelekkel a megbízót. Ezt az utóbbit jobban szokták szeretni, és Bottyán fokozatosan leszokott arról, hogy holmi történészi kekeckedéssel bonyolítsa a megrendelői életét. Igaz, nem volt mindig tiszta a lelkiismerete, és a történész konferenciákat is inkább elkerülte, mert nem volt egészen biztos benne, hogy lendületes mozdulatokkal megrajzolt családfáinak nem ment-e híre a szakmában.

Amikor legutóbb mégis elment egy konferenciára, és előadást tartott „A történelem mint alkalmazott tudomány” címmel, amelyben többnyire a családfakutatásról és a régi könyvkereskedésről beszélt, érzett némi tartózkodást a főleg tudományos kutatókból álló közönségben. Egyetlen résztvevő mutatkozott nyitottnak a „megrendelői történettudomány” gondolata iránt, róla viszont a konferenciát záró esti fogadás során a második pohár bor után hamar kiderült, hogy szintén külső megrendelésre dolgozik, háborús filmek egyenruháihoz és fegyvereihez ad tanácsot neves producereknek, és statisztákat tanít be világháborús katonának. A szimpátia kölcsönös volt, a genealógus és a hadtörténész hamar névkártyát cserélt.

Bottyán elhatározta, hogy az Ocskay ügyet szokásához és lustaságához híven a második, azaz a takarékosabb módszerrel oldja meg. Csupán arra vigyázott, hogy ne olyan adatokat rakjon össze, amelyek az interneten is elérhetőek, mert tapasztalatból tudta, hogy a megrendelők szinte mindig rákeresnek a családjuk nevére a Google-ben. Nyugodt szívvel előállhat olyan adatokkal, amelyek akár a legelterjedtebb történelemkönyvekben is benne vannak, de olyan részletekkel jobban teszi, ha nem büszkélkedik, amelyek a weben elérhetők. Egy történelmi nyomozónak adnia kell a hírnevére. 

Az Ocskayak történetét tehát egy pár kézikönyv alapján gyorsan összeállította. Ezek a könyvek – bár ezt a megrendelőinek nem szokta hangsúlyozni – egy hasznos DVD-re másolva kereshető formátumban rendelkezésére álltak, így még lapozgatnia sem kellett őket. Levéltárba csak egyszer ment, akkor is összeveszett az olvasószolgálatot ellátó levéltárossal. Amit kért, az nem jött fel a raktárból, helyette kapott valamit, amit egyáltalán nem kért, és ahhoz, hogy az eredeti kérése teljesüljön, még egyszer fel kellett volna mennie a levéltárba, mert minden kérést csak negyednapra teljesítettek. Ezt viszont már aránytalan energia-befektetésnek tartotta volna. Ennek ellenére a végeredmény mégsem viselte magán a készítője slendriánságának nyomát.

Az Ocskay család egyike volt a középkorból származó nemesi családoknak, és ezeken belül is azok népes táborába tartozott, amelyekkel általában nem történt semmi. Az 1700-as évek elején azonban a család egy tagja, a huszonéves László láthatólag elhatározta, hogy egymaga végez annyi érdekes és valószerűtlen tettet, amennyi egy átlagos család több száz éves történetét is kellően kiszínezné. Mivel harminc éves korára már ki is végezték, erre nem sok ideje volt.

Bottyán nagy örömére talált egy részletes, két kötetes történeti munkát Ocskayról, amelyet éppen az a történész, Thaly Kálmán írt, aki az elsők közt volt, aki hozzáférhetett a Rákóczi féle történeti forrásokhoz. A Thaly könyvből valószerűtlenül romantikus történet bontakozott ki Ocskayról. Eredetileg a Habsburgok hadseregében szolgált, de egy törvénytelen párbaja miatt, amelynek során egy katonatársát megölte, büntetésül levágták a fülét. Elhagyta az ezredét, átszökött a törökhöz, és muzulmán lett. Tizennyolc évesen már elmondhatta magáról, hogy hóhér büntette, gyilkos és katonaszökevény volt. Később visszatért az ezredéhez, majd a spanyol örökösödési háborúban harcolt franciák ellen, aztán áttért a franciákhoz, és így másodszorra is katonaszökevény lett. Később megint visszatért az osztrák oldalra, majd megint elszökött, ezúttal Rákóczihoz állt be a magyar szabadság ügyét képviselni.

Forróvérű katona lehetett, mert hőstetteinek hamar híre ment, teljesen reménytelen hadi vállalkozásokat vezetett sikerre, számolatlanul foglalta el az ellenséges várakat. Rákóczi büszke lehetett rá, de fenntartásai is voltak, Emlékirataiban többször is megjegyezte, hogy Ocskay leginkább tivornyázni szeretett.

Egy alkalommal, amikor a császáriak tábornoka, Vak Bottyán kihívta a kurucok legbátrabb katonáját pisztolypárbajra, Ocskay vállalta a küzdelmet. A tábornokkal kölcsönösen szétlőtték egymást: a hatvan éves Bottyán mellbe lőtte a huszonéves Ocskayt, aki viszont derékon találta a tábornokot. Mire mind a ketten felépültek, mert a korabeli golyók páncélingen keresztül nem mindig voltak halálosak, Vak Bottyán átállt a felkelők oldalára, tábornoki rangját persze megőrizve, hogy Rákóczinak még Ocskaynál is híresebb katonája legyen. „Aha, tehát mégiscsak a nevem miatt választottak” – gondolta a genealógus Bottyán, aki pedig nem is volt a kuruc tábornok egyenes ági leszármazottja.

Ocskay közben elvette Tisza Ilonát, akivel – hol másutt? – Ocskón lévő kastélyában éldegélt, míg azt fel nem dúlta az ellenség. Később megostromolt egy sor várat, részt vett sok csatában, egyszer még Bécs elővárosába is betört, kinevezték brigadérosnak, ami majdnem olyan nagy rang, mint a tábornoké, gyerekei is születtek. Ő vezette Rákóczi feleségének díszkíséretét, amikor a császári fogságban lévő hercegnőnek átmenetileg megengedték, hogy férjével, a felkelő fejedelemmel találkozzék. A találkozóval azonban nem sikerült meglágyítani Rákóczi szívét, nem kötött békét a császárral, így a felesége, Sarolta Amália hercegnő visszatért az osztrák fogságba.

Ocskay még egy darabig hűen szolgálta urát, de aztán váratlanul beállt a fejedelmet elhagyó katonák sorába. Stílszerűen egy csata kellős közepén állt át a császárhoz úgy, hogy a tervről mit sem tudó katonái egyszer csak azt vették észre, kurucból labancok lettek: a másik oldalon állnak. Végül – ahogy Bottyán az Edelényi nőnek is mondta – elérte a végzete. Elfogták, elítélték, eredetileg úgy volt, hogy karóba húzzák, de Ocskay unokaöccse, bizonyos Sándor, aki továbbra is a felkelő fejedelem pártján harcolt, kegyelmet kért bátyjának, akit így csak lefejeztek.

Kivégzése iszonyatos volt, a hóhér talán zavarba jött a híres elítélttől, és elsőre a vállába és a gerincébe irányozta a pallost, többször kellett lesújtania, míg a brigadéros meghalt. Fejét a kor szokása szerint karóra tűzték.

Bottyán (a genealógus) nem magától Ocskay Lászlótól, hanem annak szüleitől kezdte a hatgenerációs leszármazási táblát összeállítani. Erre pontosan három oka volt. Egyrészt így az áruló testvérei és unokaöccsei is szerepeltek rajta, a kép teljesebb volt. És hát – vélekedett – arra nem kapott világos választ a megbízótól, hogy az Edelényiek az árulótól vagy annak testvérétől származnak-e, neki tehát alaposan fel kell térképeznie a környezetet. Másrészt Ocskay Sándor unokabátyja kivégzése után az özveggyé vált sógornőjét, Tisza Ilonát vette feleségül, tehát a család két ága amúgy is kissé összekeveredett. Harmadrészt pedig Ocskay László leszármazottjairól kevés adatot talált, az unokákig még csak-csak rekonstruálta a családot, azokon túl azonban nem. És a családfakutatót teljesítményarányosan fizetik, ha több személy adatait rajzolja fel, akkor jobban.

Amit talált, azt persze a szakirodalom már rég tudta, Bottyán inkább csak kigyűjtötte az ismert részleteket. Közben szórakozottan elolvasta Jókai könyvét Ocskayról, ami persze mi másról szólt volna, mint a szerelemről. Ez a sajátossága egyáltalán nem növelte a regény vonzerejét Bottyán számára, aki a szerelem és romantika körébe sorolható dolgokhoz jó ideje szántszándékkal a praktikum felől közelített. Húszas évei végén kötött házassága már olyan régen felbomlott, hogy több idő telt el a válás óta, mint amennyit együtt leélt a volt nejével. A keserű emlékek azonban visszajártak, még ha viszonylag kulturált módon zárták is le annak idején a zátonyra futott kapcsolatot. A különválást követő első két évben Bottyán tudatosan került minden kínálkozó kapcsolati lehetőséget, még a legátmenetibb jellegűeket is, és a későbbiekben is volt valami komolyan vehetetlen a választásaiban. Mint ha eleve kudarcra ítélt kapcsolatokat keresett volna, túl fiatal vagy éppen túl idős nőkkel, akikkel első pillantásra figyelmes és kedves volt ugyan, de akik mind hamar ráébredtek, hogy igazán közel nem engedi őket saját magához, még ha készségesnek mutatkozik akár közös háztartás felállítására is. 

Bottyán ezekben a hónapokban éppen egyedül élt, volt ideje. Valaha kiterjedt és kalandvágyó baráti társasága az évek során felbomlott, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a tagjai megházasodtak és gyereket nemzettek. E barátok családi asztaluknál továbbra is szívesen látták vendégül Bottyánt, a genealógus is megtalálta a maga örömét az új viszonyok közt, a közös hangot a feleségekkel és a növekvő gyerekekkel, de azért mindig kihívást jelentett a számára egy ilyen találkozó. Idegenül érezte magát egyedüli vendégként a népesedő családok konyhájában, barátainak napi problémái messze kerültek az őt foglalkoztató témáktól. Sokszor szívesebben maradt egyedül, és az estéket olvasással töltötte. Főként a kortárs regényeket szerette, de a tizenkilencedik századi írókat sem vetette meg. Jókai azonban rendkívül idegesítette, gyerekként sem szerette, csak akkor még nem tudta volna olyan részletesen megmagyarázni, hogy miért nem, mint manapság. Viszont a könyv két kötetes volt, és bármennyire is ódzkodott tőle, mire a második kötetbe belekezdett, már egészen megszokta Jókai szereplőit, talán még az elbeszélőt is megkedvelte.

Miközben tagadhatatlanul belemerült a könyvbe, időnként hálát adott az égnek, hogy előbb olvasta a Thaly történelemkönyvét, és csak utána a regényt, és így pontosan látta, hogy a regény túlbonyolított és mesterkélt cselekménye, Ocskay életének megannyi valószerűtlen és romantikus részlete ezúttal nem a romantikus fantázia terméke volt, hanem valóban megtörtént. Ki gondolta volna például, hogy Jókai egyáltalán nem fantáziált, hanem a valódi tényeket idézte, amikor azt írta, hogy Ocskay felesége, Tisza Ilona pontosan annak a Tisza nevű katonának volt a lánytestvére, akit Ocskay évekkel korábban, legelső szökése előtt párbajban megölt? Nem szívesen lettem volna vacsoravendég az Ocskay házban, amikor az ifjú feleség egyszer csak összerakta a részleteket, és rájött, hogy a testvérének a gyilkosa nem más, mint a saját férje – gondolta gonoszul Bottyán.

Végül egy hasznos számítógépes programmal megrajzolta a családfát, kinyomtatta, a családkutatási dokumentációt beköttette, mindezt pedig a szokványos, genealógiai kutatásról szóló részletes tájékoztató szövegével együtt rámásolta egy CD-re, majd az egészet egy erre a célra vásárolt szép bársonydobozba tette. Fáradtan lehunyta a szemét, és a szemhéja belső felületén azt az összeget próbálta megjeleníteni, amit a munkájáért kér a nőtől. Már készen volt, amikor eszébe jutott, hogy az Ocskay rokonok közt az Edelényieknek persze a nyomát sem látta.

Miért nem vagyok ezen meglepve? – tűnődött el.

A történet itt folytatódik.