Az áruló neve: 412

Bottyán Árpád még mindig nem értette

2015. április 17. - A szerzők

Bottyán Árpád még mindig nem értette, mit akar tőle a nő.

Pedig hozzá volt szokva a furcsa ügyfelekhez. Nap mint nap régi családok különös leszármazottainak különös kívánságait teljesítette. Ez viszonylag jól fizetett. Nem becsülte sokra a hirtelen öntudatra ébredt nemesi palántákat, akik tizenhat-generációs családfát rendeltek tőle, de mivel belőlük élt, a megvetését megtartotta magának.

Amikor az élő emberekből elege lett, szakértelmét más módon váltotta aprópénzre: régi könyveket vásárolt olcsón, és adott el drágán. Szabadúszó antikvárius volt: régi nyomtatványokkal kereskedett. Ennek megvolt az az előnye, hogy nem kellett laikusokkal beszélgetnie. Azonban kétségtelenül több technikai tudást és erőfeszítést igényelt, és kevésbé volt kiszámítható a bevétel, így megélhetését sajnos nem alapozhatta kizárólag arra, hogy gazdag könyvgyűjtők igényeit kiszolgálja.

Most mégis ehhez a második típusú tevékenységhez lett volna inkább kedve.

- A nevem miatt választott engem? – Kérdezte. Nem szerette, amikor valaki a nevét izgalmasabbnak találta, mint őt magát. De hamar megbánta a kérdését, mert a nő a lehető legüresebb tekintettel nézett vissza.

- Ha jól értem, nem azt várja tőlem, hogy megrajzoljam az ön családfáját? – kérdezte, főleg azért, mert nagyon szerette volna, ha talál legalább egy biztos pontot, ahonnan kiindulhatnak.

- Nem. – A nő nem sokat tett azért, hogy megkönnyítse a kommunikációt.

- Hanem? – nézett kérdően Bottyán.

- Épp ezt próbálom elmagyarázni. – a nő hangjában, amennyire ez egyáltalán lehetséges, a türelmetlenség keveredett az érdektelenséggel – Azzal bízom meg, hogy rekonstruálja a családunk múltját. Különös tekintettel a kezdetekre.

100_9432.JPG

 

Bottyán Árpád most még kevésbé értette, mit kéne tennie. Ez feszültséget keltett benne, ezért próbált inkább a helyzet kellemes vonatkozásaira koncentrálni. Az asztalon lévő jegeskávét finom és erős kávéból főzték, meg volt elégedve magával, hogy a találkozó helyszínéül ezt a dél-budai kávézót javasolta. A berendezés a huszadik század harmincas éveire hajazott, nem volt túl sok vendég, a pincér tisztelettudó volt. A kora-nyári forróság már beköszöntött Budapestre, annak a fajta kánikulának vetítette előre a lehetőségét, amelyben már nem lehet dolgozni. A hideg jegeskávé éppen megfelelő választás volt, sokkal jobb, mint a nő forró presszókávéja. Végül pedig, ért Bottyán a kellemes vonatkozások listájának végére, az sem volt ellenére, hogy a nő hosszú lábait harisnyába bújtatta, és ehhez viszonylag rövid szoknyát húzott. Ez a körülmény azonban némileg elterelte a figyelmét arról, hogy a meglehetősen körvonalazatlan megbízás lényegét megértse. Most azonban, miközben tekintetét már beszélgetőpartnere virágmintás, de kissé áttetsző blúzán járatta, megpróbálta feladatra koncentrálni.

- Meg tudja adni az említett felmenőjének a nevét, születési és halálozási idejét és helyét, és esetleg a keresztelés szerinti felekezetét?

- Nem, dehogy, az ilyesmi engem egyáltalán nem foglalkoztat. – A nő reménytelenül nem működött együtt.

- De legalább azt meg tudja mondani, hogy az idősebb vagy az ifjabb ágból származnak-e?

A kérdés azt a fajta ingerültséget váltotta ki a nőből, amit a csapdába esett járókelő érez, akit egyetlen kérdésre állítanak az utcán, de aztán mégis hosszasan kell válaszolgatnia a kérdezőbiztos véget nem érő faggatózásaira. Láthatólag gyors megbeszélésre számított, a sok technikai kérdés váratlanul érte.

Bottyán, akinek nőkkel való kapcsolatát leginkább a zavaros szóval lehet leírni, kissé jobban megtekintette beszélgetőpartnerét. A nő harmincas éveinek első felében járt, úgy öt-hat évvel lehetett fiatalabb nála. Karcsú volt, Bottyánnál alig alacsonyabb, elegánsan, de – a szemrevaló harisnyától eltekintve – visszafogottan öltözködött, nem tartozott a szokásos, Bottyán által csak „hirtelen-nemes”-nek hívott megrendelők táborába. Más körülmények közt akár vonzónak is találta volna, most azonban rendkívül sértette az önérzetét, hogy a nő egyszerűen le akarta tudni ezt a megbeszélést.

- Jó, semmi baj. Mindenesetre köszönöm, hogy eljött. Sajnos nem vállalhatom az ügyet.

Bottyán jó úton járt. Elege volt, nem volt kedve olyan munkához, amit nem is igazán értett. Eltökéltsége hallható volt a hangján. Végre a nőnek legalább az érdektelenségét sikerült felszámolnia. Most rájött – gondolta Bottyán kárörvendve – hogy nem rohanhat gyorsan a jógaórájára vagy a főzőtanfolyamra, előbb velem kell zöld ágra vergődnie. Ehhez pedig egy kissé közlékenyebbé kell válnia, nem rejtélyeskedhet tovább. Elégedett volt önmagával, kissé hátradőlt a kávézó kényelmetlen székében, amely – a berendezéshez hasonlóan – szintén a múlt század harmincas éveire hajazott. Patthelyzet alakult ki.

Pedig a találkozó jól kezdődött. A nő pontosan érkezett és egyenesen a tárgyra tért.

- Mint a telefonban is mondtam, Edelényi Éva vagyok, de nem az ismert Edelényiek családjából. A mi családunk viszont nőágon a háromszáz évvel ezelőtt élt Ocskay László leszármazottja. Tudja ki az az Ocskay?

Bottyán, aki ugyan nem szerette, ha vizsgáztatják, ekkor még szimpatizált a megrendelőjével, ezért viszonylag készségesen válaszolt.

- Persze. Rákóczi Ferenc magas rangú katonája volt. A fejedelem elégedett volt a hadi tetteivel, egészen addig, amíg el nem árulta őt, és katonáival át nem állt a császárhoz. A fejedelem egy felháborodott híve később kalandos körülmények közt elfogta, elítélték, és karóba húzták vagy lefejezték – mondta elgondolkozva Bottyán, aki kivégzés nemekben nem volt annyira otthon, mint nemesi családok szerkezetének feltérképezésében. – Ha kívánja, szívesen utánanézek a részleteknek.

Közben elgondolkodott, ugyan mi oka volna a jól hangzó nevet viselő Edelényi családnak, hogy évszázadokon keresztül számon tartsa, hogy éppen egy Ocskaytól származik. Ha már volt akkora szerencséjük, hogy csak nőágon rokonai a híres árulónak, és a nevük nem is Ocskay, miért akarnak mégis Ocskayak lenni? Találkozott már egy Kovács nevű könyvtárossal, aki a pinkafői Batthyányiaktól származtatta magát, és egy Hegyi nevű hentessel, aki egy Nádasdy gróf törvénytelen gyerekétől eredeztette a családját. Mindezen mosolygott, de legalább megértette. De miért akar valaki Ocskay lenni?

Hangosan viszont csak ennyit kérdezett - Szóval szeretné, ha végeznék egy kis genealógiai kutatást, hogy megnézzük, pontosan honnan származik a családja, milyen kapcsolatban állnak Rákóczi híres brigadérosával?

- Nem, nem - mondta gyorsan a nő – Az biztos, hogy onnan származunk – folytatta magabiztosan – ezt nem kell kikutatnia.

Bottyán, aki ebben egyáltalán nem volt ennyire biztos, kissé hátradőlt. Tizennyolcadik századi családfákkal éppen azért szeretett foglalkozni, mert a halottak sosem okoskodtak. A keresztlevelek, a házassági szerződések és végrendeletek beszéltek helyettük. Azt azonban nem szerette, amikor az élők bölcsebbek akartak lenni a történeti forrásoknál.

- Mi lenne, ha kiderülne, Ocskay körül nem egészen az történt, amit a történészek gondolnak?

Bottyán kezdett ingerült lenni.

- A történelem nem így működik – kezdett bele egyik kedvenc okfejtésébe – Ez nem a huszadik század, amikor árulókról kiderül, hogy mégsem voltak árulók, nemzeti hősökről pedig az, hogy mégis árulók voltak. Ocskay csúful hátba támadta Rákóczit, kivégezték és kész. Erről született legalább egy dráma és több regény is, az egyiket szerintem maga Jókai írta.

A nő azonban kötötte az ebet a karóhoz, hogy talán valami másként volt, és hogy ezt a családfakutató megpróbálhatná kideríteni. Bottyán azonban, akit egyáltalán nem izgatott, hogy évszázados rejtélyekről rántsa le a leplet, sőt, az ilyen lepellerántást rendkívül gyanús és dilettáns tevékenységnek tartotta, ellentámadásba ment át:

- Honnan tudja, hogy onnan származnak? A család melyik ágából? Ocskaytól vagy a testvérétől, aki szintén Rákóczit szolgálta, de nem lett áruló? És mi a kapcsolatuk a tizenkilencedik századi báró Ocskayakkal?

A nőnek minderről láthatóan erről fogalma sem volt: - Mondom, hogy nem genealógiát szeretnénk.

Ez volt az a pont, ahol végleg félresiklott a beszélgetés, és Bottyán némi további próbálkozás után végül bemondta a fenti elutasító mondatát.

A beálló csendben beszélgetőpartnere belekortyolt a presszókávéjába, és Bottyánnak erről eszébe jutott, hogy jógaóra előtt nem valószínű, hogy kávézna, úgyhogy inkább mégis főzőtanfolyamra, esetleg egy barátnőjéhez siethet. Azt mindenesetre elérte, hogy a nő némi bizonytalankodás után újrakezdte a megbeszélést.

- Mi lenne, ha elmondaná, milyen jellegű munkákra szokták magát felbérelni?

- Engem nem szoktak felbérelni, genealógus vagyok, nem magánnyomozó! – Bottyán élvezte, hogy ezúttal ő blokkolja a beszélgetést.

A nő, akiben láthatóan fel sem merült, hogy Bottyán előbbi visszautasítása több lett volna egy egyszerű blöffnél, rutinosan folytatta:

- Van Önöknél, genealógusoknál valami szakmai etikai kódex, mint az orvosoknál vagy az ügyvédeknél?

- Tessék!?

- Van-e titoktartási kötelezettsége a megrendelőjével szemben? Hogyha talál valamit, ami esetleg kompromittáló volna, azt megtartja a megbízójának, vagy világgá kürtöli?

- Világgá semmit sem kürtölök – válaszolta Bottyán megütközve a kifejezésen, és gondolatban átsorolta a nőt a legidegesítőbb ügyfelek kategóriájába, ahol eddig egy idős bácsi állt az élen, aki egyszer egy három óra alatt elkészíthető családfát rendelt tőle, de azóta is gyakran és gátlástalanul felhívja, hogy kikérje a szakvéleményét elméleteiről, amelyekkel az egyiptomi fáraóktól a magyarok eredetének kérdésén át a második világháborúig terjedően változatos történelmi témákat szokott forradalmasítani. Az ilyen beszélgetések sosem szoktak tíz percnél kevesebb idő alatt véget érni.

– De mondjuk, ha valami történetileg jelentős adatot találok, a szakmai tisztesség azt követeli, publikáljam. Ilyen helyzetbe azonban nemigen kerülök. Egyszer ugyan megtudtam, hogy egy bárónét, akit most hadd ne nevezzek meg, a tizenkilencedik század elején azért helyeztek elmeotthonba, mert nem csak a lovásszal lépett félre, hanem a lovakkal is fajtalankodott. Egyszer pedig kiderítettem, hogy a tarcsafalvi Pálffy család egyik tagja a saját harminckét évvel fiatalabb keresztlányát vette feleségül, aki neki hat gyereket szült. Végül pedig ott volt az a Széchényi, akinek még élt a felesége, amikor már sorra születtek gyerekei egy Eulália nevű cselédjétől. A botrány igazából nem is ez volt, hanem az, hogy később ezt a cselédet még feleségül is vette. De ne aggódjon, ezeket nem publikáltam.

- Szóval, – folytatta a nő, aki sem mosollyal sem megütközéssel nem jutalmazta Bottyán első, kevéssé szalonképes példáját – egyáltalán nem kizárt, hogy valami, egy fontos momentum, esetleg elkerülte a történészek figyelmét. Hátha valami máshogy történt, csak senki nem vette észre, mert senki nem foglalkozott a mi családunkkal. Ha erre rájönne, először nekem szólna?

Bottyán lassan engedte ki a levegőt.

- Értse meg, Ocskayval rengetegen foglalkoztak, a történészek az unalomig ismerik az életét és halálát, és persze egyáltalán nem kizárt, hogy kiderül, kedvenc lovának mégsem Ráró volt a neve, de ennél fajsúlyosabb ügyekben nem lesz változás.

- És ha előkerül egy új irat?

- Egyrészt nem valószínű, hogy előkerül, másrészt pedig, ha mégis, akkor sem módosíthatja azt a képet, amelyet több száz régen ismert szöveg alapján már régen összeraktak a történészek! A különféle írott források és tárgyi emlékek ugyanis kölcsönösen összefüggenek és erősítik egymást, és teljesen valószínűtlen, hogy egy újonnan előkerült forrás alapján át kelljen írnunk a történelmet, ilyesmit csak dilettánsok szoktak gondolni.

A nő elgondolkozott. Talán azt mérlegelte, a következő órában Bottyán kutatásmódszertani előadását hallgassa inkább, vagy a barátnőjével fagyizzon. Végül mintha valamiféle elhatározásra jutott volna.

100_9439.JPG- Kérem! – ezúttal tényleg kérte – nézze át, mit lehet tudni Ocskay leszármazottairól, én pedig megígérem, hogy összeszedem, amit a magam részéről össze tudok szedni. Két hét múlva pedig megbeszéljük, mire jutottunk. Talán elég – folytatta a nő, és hirtelen olyan kézzelfogható beszédmódba váltott, amely az előző háromnegyed órában teljesen ismeretlen volt tőle – ha a híres Ocskay leszármazottjairól összeállít egy hat-generációs családfát. És minden azonosított személy után kiszámlázza nekünk az árajánlatában szereplő összeget.

Bottyán erre nem tudott mit mondani, a megbízás világos és érthető volt, egyetlen részlet hiányzott, mégpedig az, hogy miért gondolja ez a család, hogy közük van Ocskayhoz, de ennek tisztázására Edelényi Éva ígéretet tett. Bottyán legalábbis így értette. A kibékülés mégis csak átmeneti volt, inkább fegyverszünetnek lehetne nevezni.

A számlával érkező pincérnek külön-külön fizették ki a kávéjukat.

 

A történet folytatása itt olvasható.

A bejegyzés trackback címe:

http://neve412.blog.hu/api/trackback/id/tr357262263

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu